Farag a móc, farag a székely. Farag az avasi, farag az oltyán, a kalotaszegi, a bihari…
Farag, akinek kés, bicska van a kezében.
Farag a pásztorgyerek, mert unja magát, s mert előtte is faragtak már pásztorgyerekek.
Farag, hogy játékot, furulyát, sípot fabrikáljon magának, mert faluhelyen kincs rejlik a jól megfent kacor éliben. Mondhatnék pénzt is, de jobb a kincs – mert nemes veretű Napóleon-arannyal ér fel az, amivel a faragó ember aprópénzként fizet.
Farag és így fizet a halálnak – fejfát. Kopjafát.
Farag, mert gerenda kell a házhoz.
Farag, mert a Tőszóhoz léc kell.
Farag, hogy billogot nyomhasson a dagadt kenyértésztára.
Farag, mert sótartó kell az asszonynak, sajtár, csöbör, villanyéi az otthoni gazdaságnak.
Farag, mert kapu kell – házdísznek, s tornácrácsozat – könyöklőnek.
Farag, mert a puha- és keményfák egyformán megadják maguk – odahagyják kérgük, vágni engedik rostjukat, megválnak forgácsuktól, simulékonyságuk formába remekük, s eső verheti, szél szaggathatja, elkopottan is állnak az időben, fa-lelkükön úrrá lesz a komolyság szürkéje, a múlt feketéje, a nedvesség korhadása – dermedten várva, hogy gyökeret eresszenek az örökkévalóságban, míg egyszer, akár a régi sasfa, oldalra dőlnek.
Még akkor is, új s új faragók, kezükben késsel álmodok meg nem szűnő munkája mellett, hirdetik az elődök életét.
Megjelent A Hét II. évfolyama 16. számában, 1971. április 16-án.
