Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) magyar költő, író, újságíró. Cseke Vilmos matematikus fia.
Középiskolát szülővárosában, a Brassai Sámuel Líceumban végzett, 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben. Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. Publicisztikai, kritikai írásokkal hívta fel magára a figyelmet az 1960-as évek első felében.
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), költői érzékenységének újabb, meggyőzőbb bizonyítéka az Elveszett birtokok (1969). Lírai magatartását a tárgyakhoz, a szülőföldhöz, az emberekhez fűződő bensőséges viszony s valami kamaszos hetykeség jellemezte (Távolságok ciklus). Sikerrel próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései (Tornác, 1970) a riporteri ihletést ötvözték a szerző lélekelemző, erkölcsboncolgató hajlamaival.
Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó c. gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet, Érzelmes levelek c. regénye (Kolozsvár 1980) családi vetületben elemezte a nemzeti szenvedélyeket legyűrő szerelmet. 1980-as verskötete, az Ellenállás, az ifjúkori illúziók elvesztésének, a férfiúvá érésnek és a családba menekülésnek komor vallomása. Műfordítói csúcsteljesítménye M. F. Ṣandru válogatott versei (A nagy teremben, 1989).
A Káfé Főnix internetes irodalmi portál szerkesztője.
Ennyit tájékoztatásul a Wikipédiából, mellesleg kiegészíthetné.
Viszont tavaly ilyenkor, a hetvenkilencediken készített vele egy érdekes interjút Nászta Katalin, érdemes annak a bevezetőjét is idézni:
„Azok közé tartozik, aki nem hagyja abba választott foglalkozását, ami hivatássá nemesült életében: az írást. Szinte megszámolni sem lehet, annyi cikk, riport, recenzió, esszé, vers, tanulmány, könyv került ki a keze alól – nem beszélve azt a regimentnyi embert, aki neki köszönheti beleszületését, vagy éppen újjászületését az irodalomba. Saját kötetei sorakoznak a MEK oldalán is, hozzáférhetők a kíváncsi olvasók számára, de azok is, amelyeknek szerkesztése az ő nevét dicséri.
Költőnek indult, újságíró lett, majd sorra jelentek meg verseskötetei, riportjai és regényei, válogatásai a kortárs, a közel- és távolmúlt irodalmárai, hagyományőrzői, árnyékos oldalon tengődő, elfeledett, vagy a kánonba soha be nem emelt költőiről, íróiról. Szívügyének tekintette az elmúlt, romániai diktatúra elnyomott, mellőzött szépíróinak felkutatását, megőrzését. Az internetes világháló megjelenésével blogjai tucatját adta közre, számos internetes oldalt egyedül működtetve. Kitartó munkája, lendülete, szélesre tárt karjai helyet biztosított az élet mellékvágányaira került alkotók számára is, nagy érzékenységet mutatva az elesettek, kisemmizettek léttörténetei iránt. Előítéletektől mentes hozzáállása olyan internetes oldalhoz is elvezette, mint a Káfé-főnix, amelyet korábban némileg más néven Erdélyből a világ távoli sarkaiba széledt Gergely Tamás és Jani István, majd Horváth Sz. István alapított, működtetett – széles érdeklődésű, világszínvonalú oldallá építve, bővítve, többszörösen újjáteremtve azt.
Cseke Gábor 1941 július 29.-én született Kolozsváron, fiatalon felkerült Bukarestbe, ahol az Ifjúmunkás lap főszerkesztője lett, később az Előre szerkesztője ugyancsak a román fővárosban. Nyugdíjasan Csíkszeredába költözött feleségével, szülei sírja közelségébe. Irodalmi-olvasó köröket működtet, jelentős szerepet vállal a város kulturális életében. Része van a fiatal tehetségek felfedezésében, könyvbemutatókat tart, zenei, festőművészeti, színházi előadások, rendezvények állandó látogatója, nézője. Kevés lelkesebb, kitartóbb embert találni az ő korosztályában. Ám az idő hatalma alól ő sem vonhatja ki magát.”
Fontos adalékok egy gazdag szerkesztői élet, alkotói munkásság vázolására – két dolgot tennénk hozzá. Az egyik az, hogy Cseke Gáborhoz fűződik az Ifjúmunkás hőskorszaka. A másik az, hogy a Romániai Magyar Szót megszűnéséig (ami után jogutódként az ÚMSZ, az Új Magyar Szó vette át a stafétabotot) ő vitte a vállán, végvári hősies harcban a piacgazdasággal és egyebekkel.
A nálunk is idősebb szerkesztő kollégát amolyan levélforma textussal köszöntjük, lásd alább. Külön felhívjuk a figyelmet a szerzővel készített, Beindított vívódások című interjúnkra – immár dokumentum…
SZÜLETÉSNAPJÁRA CSEKE GÁBOR KOLLÉGÁNKNAK
Én azt mondom, Gabi drága
– hogy jó korban éltünk. Nem volt semmi nekünk világháború idején születni, ki inkább az elején, ki inkább a vége felé, de ami az utódainkra vár, az sajnos sokkal rosszabb. Azért mondom…
Jó korban éltünk, mert mindenért meg kellett küzdeni. És mert tudtuk a kereteket. De nagyjából esélyegyenlőség alakult ki. Nagyjából ki lehetett válni a képességnek, a szorgalomnak. A matematikusnak, a művésznek, még az újságírónak és a szerkesztőnek is. (Amikor végeztél az egyetemen, én akkor mentem – életemben először – Kolozsvárra.)
Ide akartam elérni, ehhez a fogalomhoz, a szerkesztőhöz. A kiváló szerkesztőhöz, akinek lenni méltóztatol! Alkotónak, írónak-költőnek is fontos; de míg az alkotótól eltérően a szerkesztő nem mindig látszik – ahogy az ember az evolúciót vagy a földtörténeti korok váltakozását nem tudja „tetten érni” –, a szerkesztésnek is más a „léptéke”; az alkotás egyedi, a szerkesztő munkája – mint a karmesteré, mint a rendezőé, a hadvezéré – abban áll főleg, hogy a rész(let)ek álljanak össze: úgy, ahogy kell. Mert az emberek, az olvasók ugyan szintén csak részleteket látnak, mozaikszerű kép a mentális térképük, de amikor összeáll… amikor összeáll, akkor fényesen felragyog vagy homályosan feldereng – mégis –, hogy a műegész: a nagy szervező, a szerkesztő kreációja.
Túl keveset találkoztunk eddig és túl keveset beszélgettünk is – nem keveset, de túl keveset –, de úgy érzem, ha nem mondtuk ki, akkor is sok mindenben hasonlítunk. A munkabírás, a részletekre való figyelés képessége… amiben erősen különbözünk, az a rendszerességed szemben az én szétszórtságommal (sem rendben tartani, sem eldobni nem vagyok képes semmit); de a legfontosabb mibennünk, azt hiszem, valamiféle teljességigény. Igény? Ezekben a korokban? Helyesbítek – teljességvágy. Tudod, Karinthy Enciklopédiája…
Jó korban születtünk és éltünk – ezt persze csak ironikusan lehet mondani és érteni. Már csak azért is, mert korunk a korunkon is nyomot hagy. Nem egyformán viselnek meg nélkülözések, frusztrációk, igazságtalanságok, ordas eszmék. Akadnak is, tudjuk, fiatalabbak, akik nem győznek emlékeztetni rá, hogy megbillogozott minket a korunk. És nem tudják, hogy őket most milyen kor billogozza, mit süt beléjük a példátlan fő koreszme, a féktelen gyűlölet, ami a lelkekben tombol a vég előjeleként.
Úgyhogy mit kívánjak neked, büszke nyolcvanévesnek, kedves Gabi barátom? (Kint ítéletidő az éjszakában, villámlik, dörög…) Azt kívánom, hogy kilencvenévesen is köszönthesselek. Addig is: szerkesszük egymást!
Ui.
Apropó, tetszik az Új Hétben a rovatod, a Sötétkamra. De küldjél sok jó román verset is a fordításodban, én majd beosztom-ütemezem őket. A többit levélben.
Ölel Azagg
