Kétesztendős korában fiam igen félénk gyerek volt: ha megfordultunk valahol idegen helyt, azonnal rázendített, mintegy önmagát vigasztalón: nincs baj, nincs baj… Érzésem szerint Bodor Pál hasonlóképpen jár el nyílt levelében; persze sokkal hozzáértőbben és árnyaltabban, mondhatni: meggyőzőbben.
A nyílt levél alapján úgy tűnik, Bodor Pálnak szent meggyőződésévé vált, hogy mifelénk a humán pályák vonzása általában erősebb, mint a műszakiaké, legalábbis főiskolás fokon; ugyanis – végig erről beszél. És bár következtetéséért szabadkozik, esetleges empíriát említ meg maszek-kutatásokat, mi azt tehetjük, hogy esetleg elhisszük neki – valóban baj van, avagy visszautasítjuk állításait, és azt mondjuk: ugyan, barátom, honnan szedted ezt a jó adag szorongást?
Csak végig kell néznünk főiskolai oktatásunk általános felépítésén, hogy nyilvánvalóvá váljék: szó sincs a műszaki-tudományos tájékozódás (érdeklődés) háttérbe szorulásáról: a felsőfokú káderképzés adminisztratív keretei ugyanis eleve biztosítják, hogy az országunknak lényegesen nagyobb számban szükséges műszaki értelmiség nevelésére jóval nagyobb gondot fordítsunk, mint a humánra. S tesszük ezt olyan körülmények között is, amikor pártunk főtitkára joggal állapította meg a legutóbbi pártplenárison: a főiskolai oktatás még nem tart lépést az ország, a szellemi élet reális szükségleteivel. S tesszük akkor is, ha egyes humán képzettségű végzettjeink olyan kihelyezési papírt kapnak a kezükbe, mely szerint… hely hiányában keressenek csak bátran állást maguknak.
E nyilvánvaló, a káderszükséglet tervezésének hibáiból adódó „túltermelés” ellenére sem áll mindaz, amit Bodor Pál állít – feltéve, ha elfogadjuk, hogy általános kérdésekről beszél. De vajon mindez akkor is létező valóság lenne, ha Bodor esetleg mindvégig a nemzetiségi oktatásról mond ítéletet? Sajnos, maszek-kutatásokkal csakis maszek-tapasztalatokat szegezhetek szembe, legalább akkora meggyőződéssel és intuícióval, ahogy azt Bodor Pál tette.
Számomra egész sor nyilvánvaló, ám eddig nem csoportosított tény szól amellett, hogy nemzetiségi oktatásunkban – akárcsak oktatásunkban általában – a reáltudományok tanításának színvonala nemhogy nem alacsonyabb, de bizonyos tekintetben magasabb a humán tárgyakénál. Néhány futó szónoki kérdés: vajon nem a román, magyar nyelvtanítása – egyáltalán, az anyanyelvtanítás – sínyli meg sok helyütt azt, hogy szakos tanár hiányában még rögtönzött kádertoborzásra szorulunk – azzal a meggondolással, hogy „az anyanyelvet végül is mindenki beszéli, még egy érettségizett is”? Vajon, minek köszönhetőek a magyar nemzetiségű diákok országszerte hallott (és tapasztalható) sikerei a különféle műszaki tudományegyetemek felvételi vizsgáin, államvizsgáin? minek köszönhető gyors integrálódásuk a termelés, a tudományos élet kérdéseiben, ha nem a műszaki oktatás magas színvonalának és hatékonyságának? vajon mely főiskolai továbbtanulási lehetőségek a számosabbak nemzetiségi diákjaink számára – a humán avagy a reál? vajon az a pár filológiai és történelem fakultás, amivel rendelkezünk, ellensúlyozza-e nagyszámú műszaki főiskoláinkat, műszaki (reál) profilú egyetemi karainkat?…E kérdésekre az élet ad naponta választ.
Persze, most úgy tűnhetne, hogy már-már én mondogatom, fiam példáján felbuzdulva: nincs baj, nincs baj… Hogyne volna! Csak talán nem ott és nem éppen úgy, ahol és ahogy keresnénk! Mindaz szép és jó, ahogyan Dankanits Ádám továbbgondolja a dolgokat, ami köziiásunk humánközpontú tudatát illeti. Mert ami a felszínen látszik, arról valóban hihetnénk, hogy nálunk szinte mindenki író, költő, színész és festő, de legalábbis… régész. A Hét tudomány-profilja is megkísért időnként egy-egy ilyen téveszmével, ami a tudományok átfogásának arányát illeti. De meggyőződésem, hogy mindez csak látszat. Olyan kényszerképzet, amelyet mi, szerkesztők, ilyen vagy olyan irányba tájékozódó, többségünkben humán alapműveltséggel rendelkezők dobunk be a köztudatba. Közben meg elfelejtjük, hogy kár a saját élményeinkben keresni a magyarázatot, amikor utánunk számos új nemzedék hagyta már el az iskolát, egészen más és kedvezőbb körülmények között, változott és tökéletesített oktatási modell eredményeként, előnyeivel és hátrányaival egyetemben…
Más, műszakilag fejlett országok panaszkodnak jelenleg, hogy a reálműveltség túlontúl elnyomja mindazt, ami általában a humán gyűjtőfogalomba tartozik, s harcolnak kétségbeesetten a tudományok „humanizálásáért” – azért, hogy a diák, az értelmiségi ne csak a puszta integrált tudja kiváló módon, hanem tisztában legyen az integrálszámítás felhasználhatóságának erkölcsi, humanisztikus koordinátáival is. Gondolom, az atombomba példája érthetővé teszi, hogy mire célzok…
Nem állítom tehát, hogy kár foglalkozni a kérdéssel, csak a veszélyre hívnám fel a figyelmet: nehogy a vita, a vélt igazak hevében sajnálatosan túllőjünk a célon. Nálunk ugyanis, ahol a líceumi oktatásban jóformán még helyet sem kapott a szükséges és kellő szintű zenei oktatás, az esztétikai, nyelvhelyességi, világirodalmi, etikai és egyéb nevelés (hogy a filmesztétikáról most ne beszéljünk, amit másutt rendes tantárgyként adnak elő legalább egy éven át), a humán érdeklődés „túlburjánzásáról” beszélni, ha nem is nevetséges, de egy kicsit furcsa. S ha már reál- és humánoktatás színvonalát, hatékonyságát méricskéljük, azt a kijelentést is megkockáztatnám, hogy az irodalmi nevelésünk iskolai (egyetemi) módja messze alatta marad a reáltárgyak tanításának.
Paradox módon ezért láthatja úgy Bodor Pál némely esetben, hogy a diákok irodalmi érdeklődése számottevőbb, mint matematikai tájékozódása… Hogyne látszana így, ha a líceumban, ahol általános műveltséget kellene nyújtanunk, kis irodalomtudósokat akarunk nevelni – legalábbis erre kell gondolnunk mind a tantervet, mind az előadási módszereket vizsgálva. Itt van például az immár hagyományossá váló, különben igen hasznos magyar irodalmi olimpia – a többi tantárgy-olimpia mellett. Mondhatnánk magunknak: végre egy intézményes, fiatalos lehetőség, hogy diákjainkat a szép, kifejező, választékos fogalmazásra, írásos gondolatközlésre ösztönözzük. (Szerkesztőségeink a megmondhatói, milyen szükség volna erre!) De mi történik? Különben igen nagyra becsült egyetemi kádereink, akikre a verseny gyakorlati elgondolása hárul, évek óta kötik az ebet a karóhoz, hogy ez irodalmi verseny, s így a tömegekhez szóló vetélkedőt kis irodalomtörténészek klubjává szűkítik. Szép igyekezet ez – de vajon erre van szükségünk igazából? Ezért történhet meg, e felfogás jóvoltából, hogy egyes diákok el sem tudják képzelni jövőjüket másutt, csak nyelvszakon, filológián – mert a líceum nem gyakorlati szinten, hanem szűk, szakigénnyel közelítette feléjük mindazt, ami egy embert – az átlagembert – teljesebbé tehet, de kenyeret csak a különleges képességűeknek jelenthet.
Különben minden felvetett kérdéssel egyetértek. Azzal is hogy vizsgálódnunk kell márpedig a valóság alapján. Mert végül is a problémát én másban látom: diákjaink igenis egyre inkább műszaki beállítottságúak. A félő éppen az, hogy szem elől téveszthetik anyanyelvi műveltségük alapjait – éppen a humán tantárgyak oktatásának fent jelzett skolasztikus lószemüvege miatt… Ennek kell gátat vetnünk! Első dolgunk tehát: szempontjaink egyeztetése, összehangolása. És az, hogy megígérjük egymásnak: végre, ez alkalommal lemondunk az empíriáról. Biztosan tudom, hogy annyi keserű tapasztalat után ezzel Bodor Pál is mélységesen egyetért.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.