Balázs Sándor A Hét 10. számában igen népszerűen „csinálta az eszét” (lásd: Nem volt bunda avagy csinálom az eszemet), kikelvén állítólag a „sportújságírásban eluralkodott zsargon” ellen. Egyik hetilapunkból verejtékes munkával összegyűjtött egy fiktív sporttudósításra való, úgymond zsargonízű kifejezést, fordulatot, s azokat összegipszelte a maga józan, köznyelvi stílusával.
Bevallom, ez a hetilapunk az Ifjúmunkás. Minek kerteljünk? Valóban: az idézett formulák megjelentek – ha nem is mindenik éppen úgy, ahogy szerző fogadkozik –, s olyan dilemma elé állítottak engem mint a lap felelős szerkesztőjét, amely dilemmát mégis egy-kettő sikerült megoldanom. Az volt a kérdés ugyanis: válaszoljunk-e nyilvánosan a burkolt bírálatra, vagy hagyjuk szó nélkül, s végezzük tovább a munkánkat úgy, ahogy jónak látjuk.
Aki most azt hiszi, hogy parázs polémia készül, s heteken át lesz min csámcsognia, az téved. Nem akarok sem Balázs Sándorral, sem senki mással személyeskedni. A megfogalmazott elv, az ügy a miénk is, s kár volna most ezt az ürügyet kihasználni arra hogy egymás példányszámát mesterségesen megemeljük.
Ami Balázs Sándornak személyesen felróható, az az, hogy maga sem tisztázta: mit akar cikkével, mi ellen hadakozik, s hogy elég felkészült-e arra, hogy ezt a csatát megvívja? Ha tudta volna, akkor nem fiktív tudósítást ír, hanem alaposan elemzi a szóban forgó jelenséget, és nem keveri össze a jót a rosszal.
Azaz: a fürdővízzel együtt nem önti ki a gyereket. Márpedig akaratlanul is ezt tette, amikor a zsargonellenesség nevében olyan kifejezéseket, fordulatokat is száműzni próbált a sporttudósítók stílusából, mint bejött a kártya, kihúzták a gyufát, taccsra tették, betartott… Nem hiszem, hogy ezek a kifejezések valamiként is rossz hatással lettek volna az ifjúság nyelvhasználatára, hiszen – köznyelvi fordulatok vagy annyira közhasznú szakkifejezések, mint teszem azt, a mágnesesség. Ugyanígy Balázsnak kár üldöznie a driblizést, az ezerfejű cézárt (amely semmiképpen sem “mikrobistákat” jelent, kedves szerkesztő, legfeljebb szurkolókat, de sajnos ez utóbbit is „villára vették”), a vinklit, a lasztit, a klasszist, a svungot, a grundfocit, a gömböt, a dugót, a szöveget, a potyát, a bundát, no meg azt, hogy valaki lefeküdt – azaz eladta magát. Persze, marad még elég inkriminált rész, amit nem lehet s kár is volna kivédeni, viszont nem soroltam föl néhány olyan passzust, amelyet viszont kipellengérezni volt kár, hiszen a képszerű megjelenítés mellett ügyes stílusfordulatoknak bizonyultak az adott szövegkörnyezetben.
Csak egy példát: jól fogna bizony a kötény… Nem hiszem, hogy használata adott helyzetben káros volna. Legalábbis nem károsabb, mint az, hogy ne engedjem lábaim között átgurulni a labdát…
Azt hiszem, ízelítőül elég ennyi, hogy rájöjjünk: Balázs Sándor kissé elfogultan, saját ötletétől túlságosan megmámorosodva nyúlt a kérdéshez s ahelyett, hogy használt volna, furcsa kérdéseket vetett föl – ha nem is az olvasóban, de bennem igen.
1. Miért nem tudunk még mindig hatékonyan, hozzáértéssel tárgyalni egy, a szellemi életünkben jelentkező negatív jelenséget?
2. A zsargon üldözése ürügyén miért tépünk ki egy marék csalánt, amikor tudjuk, hogy a többi nyugodtan, háborítatlanul tovább zöldell a kerítés alatt?
3. Miért nem tisztázzuk végre megnyugtatóan, hogy mi is az a zsargon? Tudtommal nemcsak sportújságírásunk van, s talán az van a legkevésbé (!)?
4. Miért nem „csináljuk az eszünket” akkor is, ha ilyen mondatot olvasunk egy tudományos cikkben, hogy: „… Az ember megszédült, mikor betekintett az élő anyag olyan mechanizmusaiba, mint a fehérjeszintézis és annak önszabályozása”? (A Hét, 10. szám, lapozz egyet!)
Természetesen az Ifjúmunkás erejéhez mérten ügyelni fog, hogy csökkentse a valóban kirívó, nyelvérzékünket bántó és rontó kifejezések számát. Azt viszont nem ígérhetjük,hogy a balázssándorok tökéletesen ki lesznek elégítve. Leginkább is addig nem, amíg csak „az eszüket csinálják”…
Még csak annyit: remélem, az egész „nem volt bunda” Annak ellenére, hogy Balázs Sándor cikkének címében ezt állítja. Javasolom viszont, hogy a vitát JÓ IRÁNYBAN folytassuk, csak nyugodtan tovább mindenféle kicsinyesség és elfogultság nélkül.
Megjelent A Hét III. évfolyama 11. számában, 1972. március 17-én.