Míg a vendégnek kijáró udvarias sürgés-forgásnak végeszakad, a ragyogó napot dicsérem Agamemnonnak. Nagyon mélyről sóhajt vagy kettőt és kétértelműen bólint.
– Jó a turistának, rossz az országnak…
És beavat az egyik igen égető ciprusi problémába: a vízhiányba. Majdnem egész évben süt itt a nap, csak télen van egy rövid időszak, amikor az esők ellátogatnak a sziget fölé is, s ilyenkor vastag, földet verdeső záporokban omlanak a földre, amiből nem sok hasznuk van, mert a tűző napon égetett, agyaggá keményedett talajról lerohan a bőven ömlő víz. A föld képtelen mindent felszívni és elraktározni, esetleg a lakások víztartályai telnek meg, az emberek nem kis örömére. De a ciprusiak előrelátók, nem pocsékolják a hosszú izzadás és tikkadás után megkaparintott kincset, hanem beosztják, hogy maradjon a szűkösebb napokra is. Csak a földdel nem tudnak mit kezdeni – ki van szolgáltatva az időjárás szeszélyeinek..
– Most képzeld el, eddig is késett az esős időszak, s már azt hittük, tegnap este végre megindul… De épp csak lemosta a port.
Hirtelen elszégyellem magam tegnap esti bosszúságomért, s már azt kívánnám, hogy a legapróbb felhőből is gyűlne bár földet ostromló vihar. Úgy látszik, nem vagyok ehhez elég erős, a jókívánság nem elegendő s ez érthető, hiszen a kormány által meghívott külföldi szakemberek sem sokat intéztek a sziget vízproblémájának a megoldásában – pedig azokat jól megfizették, s mellesleg még a dolgukhoz is értettek valamicskét!
– Ha volna víz, mint nálatok – összegezi a témát Agamemnon –, olyan terméseket érnénk el gabonából s gyümölcsből, hogy csak ez elegendő volna az egész lakosság jólétéhez…
De már előttünk a teljes angol reggeli menüje a kis asztalon, s jó érzés tapasztalni a regényekből olyannyira ismert hagyományos brit ételekről, hogy azok – léteznek is! A tea tejjel vígan gőzölög, a pirítós vékony szeletekben felhalmozva egy tálon, vaj, dzsem… Akár neki is láthatunk, csak hogy reggelizés közben minduntalan arra gondolok, hogy lám, ennyi évvel a függetlenség kivívása után, amikor a ciprusiak az évezredekbe visszanyúló történelem annyit váltakozó s egy más kezébe kilincset adó elnyomóinak utolsó képviselőivel, a brit gyarmatosítókkal is leszámoltak, a múlttal mégsem tudtak gyökeresen szakítani. Lám, itt az angol reggeli, amely a több évszázados uralom emlékeit idézi. De itt a baloldali közlekedés is, amely Angliában sem korszerű már, hiszen pár éve kiment a divatból. Ciprus hű maradt a hagyatékhoz, s most alkalmam van megismerni e fura, sokaktól ócsárolt közlekedési forma előnyeit és hátrányait. Az igazság az, hogy semmivel sem rosszabb, mint amit mi megszoktunk, sőt – előnyei is vannak. Mert például az autósztrádán ördögi sebességgel egy mással ellentétes irányban futó két kocsi nem a belső sávokon szalad, hanem a külsőn, tehát összeütközési lehetőségük is kisebb. Persze, itt inkább a fákra kell vigyázni, amelyek behálózzák a sziget útjait. S mert a vonatot Cipruson nem ismerik, aki utazni akar, autóval teszi – legtöbbször a magáéval, de sokan veszik igénybe a behemót, ütött-kopott, de teherbíró Leyland-buszokat is… Meg maradt aztán az angol nyelv kultusza, a többnyelvű feliratok – közülük egyik kötelezően angol, s ha nem így volna, a tájékozódás komoly fejtörést okozna annak az idegennek, aki nem ismeri a görög ábécét…
Ám függetlenség ide vagy oda, az angolok továbbra is jelen vannak a szigeten: a függetlenséget kimondó genfi szerződés értelmében joguk van 99 négyzetmérföldnyi ciprusi területre támaszpontjaik számára, ahová még az ország elnöke sem teheti be a lábát brit beleegyezés nélkül, továbbá joguk van használni Ciprus egész légiterét… Gondolhatjuk, micsoda érzés ez; a volt gazdák most is szemmel tartják a szigetet s nem akárhogy: a legmodernebb katonai látcsövekkel és… A fegyverekről ne is beszéljünk.
Engem is Gábornak hívnak
A háziliftből kilépve, szokatlan kihaltság a szállodahallban: ott, ahol tegnap este még a bársöntésnél egymás mellett szorongtak, magas székekre kapaszkodva a Tuborg sört vagy koktélt szopogató vendégek, ma csak a MALÉV árvácska zászlaja díszeleg, meg a rendberakott poharak s a fényesre sikált rézpult. A bejárati kalitkában sem ül már az a sokdioptriás, vidám kislány, aki a tegnap este útlevelemet meglátva, izgatottan kiáltott föl:
– De hiszen engem is Gábornak hívnak!
S rohant a bárnál felszolgáló, javakorabeli mamájához, hogy – rokon érkezett! Az elején mosolyogtam a dolgon, gondolván, hogy nyelvbotlás az egész.
– Te nem lehetsz Gábor – magyaráztam –, legfeljebb Gabriella… De úgy is megteszi!
– Gábor vagyok, éppen mint te… Igaz, mama?
A mama megmagyarázta lányának, hogy az ő gáborságuk – vezetéknév, míg az enyém keresztnév, és hogy a magyarok fordított sorrendet használnak, amikor nevüket leírják. A kis Gáboron látszott, érdeklődve figyeli a leckét, mintha megszokta volna már anyja magyarázatait, s hinné is, hogy azokból csak haszna származhat.
– Nem baj – lelkesedett tovább –, úgy is jó.
Legalább majd időnként beszélgetünk és még gyakorolni fogom a nyelvet…
Új vendégek érkezése szólította el a söntéstől, amely mögül a hatalmas asszony büszkén könyökölve nézett szembe velem.
– Itt született a szigeten, azért töri így az anyanyelvét… Én tanítottam meg erre-arra, de ha odahaza élnénk, az mégis más volna. Minden teketória nélkül meséli el élettörténetét: Budapesten laktak, férje zsidó volt, s mikor kitört a második világháború, az üldözésektől megrettenve elmenekültek. Előbb Izraelben, majd itt, Cipruson telepedtek le. Amíg a férje élt, kis mulatójuk volt Nicosiában, s ekkor született leánykájuk is…
– Mi otthon magyarul beszéltünk vele. Látja, mióta élek itt, de se görögül, se angolul nem tanultam meg jól. Nehezen fog rajtam az idegen szó. A lányom bezzeg másfajta, itt nőtt fel, az iskolában görögül és angolul tanultak. Hej, mennyit veszekedtem vele! Elhatároztam, hogy mindenáron rászoktatom az anyanyelvére is, elvégre csak a javát szolgálom vele… Lassan-lassan megszokta, hozzászelídült a gondolathoz, még levelezőpartnert is szerzett két éve magának, azzal nagyon sokat haladt előre, csak a kiejtése… na, hát abban kell még fejlődnie… Mert engem már csak a lányom köt ide, meg az emlékeim. Nem vagyok ciprusi állampolgár, s a nagy zavargások idején, mikor a törökök összementek a görögökkel, éppen a „zöld vonalon” laktam, ahogy a két negyed közötti határt elnevezték. A szomszédaim megrémültek, azon nyomban elköltöztek, féltek a lövöldözésektől, bombáktól. Én hova mehettem volna? Örvendtem, hogy volt ez a lakás, meg aztán tudtam: nem olyan fekete az ördög, amilyenre festik. Én már kijártam férjemmel együtt a nemzeti gyűlölködés iskoláját, nagy árat fizettünk érte, s tudom, hogy ezeket a dolgokat nem a meggyőződés, hanem bizonyos hátsó erők irányítják mindig, akiknek oly mindegy, hogy kiket és miért ugrasztanak össze, csak saját önző céljaikat elérjék. Mert tudom, láttam, hogy sokáig éltek itt békességben az emberek, nem volt semmi baj közöttük, a függetlenség után aztán az idegen érdekek jól megkavarták a hangulatot… Azóta se csendesedett le teljesen minden. De például a volt lakóim jó része már visszaszállingózott. Látták, hogy nem történt semmi bajom, s kezdték megérteni, hogy nevetségesen viselkedtek.
Éjfél felé jár az idő, a bárnak már rég zárnia kellene, de az asszony egyre csak mondja, mondja, ami évek óta felgyülemlett benne.
Kétlakiak
Bár Cipruson is ingáznak, most mégsem azokról az emberekről szólok, akiket a szükség néha százkilométernyi autózásra kényszerít, hogy a szigeten munkát kapjanak. Élnek itt furcsább kétlakiak is: fiatalemberek, akik különböző európai országokban végezték az egyetemet, s most hazajöttek, hogy amit tanultak, népük javára hasznosítsák. Kísérőm, Agamemnon filozófiát végzett Bukarestben. S amerre csak jártam, csodálatos szimattal minduntalan körénk gyűltek a hajdani „bukarestiek”, az általunk oly jól ismert diákszállások és menzák egykori, mindennapos lakói, a csöndes Cişmigiuban tanulók, a Student-Clubba eljárók – mindazok, akikkel ha két szót váltottam, máris azt kérdezték, mi újság Bukarestben, felépült-e az új szálloda, befejeződött-e már az egyetem renoválása?… És mohón lesi a híreket az építészmérnök, a jogász, a tornatanár, a színésznő, akik Ciprusra visszatérve sem feledkeztek meg egymásról. Amikor csak tehetik, összejárnak, ápolják közös emlékeiket, s ha vendég vetődik körük be a távoli Romániából, elő szeretettel dúdolják az ott hallott népdalokat, elevenítik föl az oltyán viccek csattanóit, a csinos bukaresti lányokról tréfálkoznak… öt év pergett le fiatal életükből a Dîmboviţa partján. Ezeket az élményeket nem lehet elvenni tőlük. S ezért igényeik is szélesebb távlathoz igazodnak – nem egyeznek ki oly könnyen a helyi körülményekkel. Mindazt a jót, amit láttak-tapasztaltak, s maguk is átéltek, népük javára szeretnék fordítani. Nem csoda, hogy külföldről visszatérve a kétlakiak zöme bekapcsolódik a ciprusi haladó ifjúsági mozgalomba, s így erősödik Cipruson is a józan politikai éleslátás tábora, amely minden bizonnyal segít majd a szigetnek kijutni a fényre…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 14. számában, 1973. április 6-án.