Bosszantóan nedves a repülőtér betonja Nicosiában: látni a Boeing kerek ablakából, bár jócskán beesteledett már, hogy a szikrázó fények elcsúsznak a földön, vízcseppek remegnek a megcsendesedő géppel együtt a kettős falú üvegen, és az egész repülőtér, a fölénk boruló hatalmas, mélysötét ég olyan valószínűtlenül tiszta, áttetsző, valósággal csillogó, mintha hatalmas törlőronggyal fényesre sikálták volna.
Jól nézünk ki – bosszankodom magamban –, alig hagytam el Bukarest ködös egét, a magasból védteleneknek tűnő, kétségbeesetten utánunk markolászó csenevész fákat, a tél ígéretével játszó szemerkélő esőt, most újra találkozom vele, és semmi változatosság, ami a mediterrán hangulatot megteremthetné. De hát ez van, senki sem hibás érte, összehúzom magamon a felöltőt, s az egész napi utazás, várakozás után kényszeredetten majszolok egy ragyáska, mezőségi almát, melyet otthonról hoztam, ha netán nem jutnék vízhez útközben valamelyik röptéren. Kábán vonulok, lassú léptekkel, néhány tucat utas, a hívogató fényekkel koszorúzott épület felé. A nikkelezett korlátok eligazítanak: ez itt az útlevél láttamoztató, amaz ott a vám, na, itt nincs mit időznöm, gondolom, de az egyenruhás vámtiszt jól megnézi a markomban simuló almacsutkát, onnan sovány útitáskámra siklik tekintete, és megkérdi, van-e elvámolnivalóm? Nevetek, de ő továbbra is táskámra mered. Gyümölcsöm van-e – faggat, s bemondom erre azt a pár darab almát, mely anyósomék soványka kertjében termett Szépkenyerűszentmártonban, s amelyet a gyerekekre való tekintettel küldtek nekünk, hogy hát ők is szolgáljanak valamivel, „ha már egyéb nincs, mert a malacok mind egy szálig elhulltak a járvány miatt…” A vámtiszt kénytelen elkobozni az almákat. Hiábavaló minden tiltakozás, ez az előírás, a sziget fölötte kényes saját gyümölcsállományára és ilyen intézkedést hozott, hogy elhárítsa az esetleges gyümölcsbetegségek elterjedését. Sebaj, mondom, itt a zacskó, de hangom nem elég meggyőző, a tiszt furcsán néz rám, majd nagylelkűen előhúz az oldalán fityegő bőriszákból egy pompás narancsot, s vigasztalóul felém nyújtja – ezt vihetem!
A harmadik emeletről
A városban reggeli öt után már képtelenség aludni. A lassan ablakokra kúszó napfény még hagyján, hisz védekezőül ott a kötelező zsalugáter, amely útját állja a felszikrázó fénynek, de annál inkább dübörög az utca. Bőgnek a járművek, harsan a rikkancskiáltás, remegnek az ajtók, a vékony falak. Röpke, hiábavaló kísérlet után lerúgom magamról a pokrócot s a tusolóból keskeny sugárban csörgedező hideg víz alá állok. Pillanatok alatt magamhoz térek s kilépek az aprócska erkélyre.
Minden megelevenedik: a távolabbi házak lapos tetején látni, amint a háziasszonyok szorgalmasan teregetik a frissen mosott fehérneműt. Fényképezőgépem teleobjektívje segít abban, hogy közel hozzam magamhoz az ébredő város panorámáját. A török negyed mecsetjének minaretje jócskán felmagasodik Nicosia fölé s tetején fürgén lengedez a félholdas lobogó… A szemközti irodaház csupa üvegfalain át belátni a helyiségekbe: ingujjra vetkőzött emberek szoronganak az egymás mellé zsúfolt íróasztalok mögött, szinte még a számológépek zakatája is hallszik – a rendületlenül fölénk magasodó napkorong egyre jobban ontja magából a meleget. Bár decemberben vagyunk, tavaszi enyheség árad szét a város fölött, nyoma sincs a tegnapi esőnek, s a targoncát toló törökmézárus járművén vígan himbálóznak a derűs színekre pingált, felfújható gumitélapók, amelyek a közelgő téli ünnepekre figyelmeztetnek. A házak tetején kocka alakú víztartályok trónolnak: a lakás legértékesebb kincse. Erről jut eszembe: nyitva felejtettem a tus csapját, s restelkedve ugrom a fürdőszobába. A víz csörgedezése régóta megkeskenyülhetett – már-már képletessé vált, s akkor még nem tudtam pontosan, milyen könnyelműséget követtem el.
…. De kopogtattak az ajtón s tolmácsom, a Bukarestben végzett filozófus, Sztavru Agamemnon beszólt, hogy kész a reggeli…
Volt egy prefektus
A decemberi verőfény kábító erejű. Agamemnon barátom furcsán néz rám: mi lenne, ha a nyarat kellene itt kibírnom, amikor mindenki kétségbeesetten és hasztalanul keresi az enyhülést. S míg alapos részletességgel leírja a ciprusi kánikula különféle tortúráit, az elforduló táj furcsa változáson megy keresztül, bankházak, csillogó üzletek és pompás parkok után kopott, omladozó épületek közé keveredünk, ahol a szegényes, csupasz bútorzatú csehók, butikok, szeméttelepek, málló köveken növő szálas füvek, szakadozott drótkerítések, kunkorodó szögesdrótok mentén itt-ott feltépett kövezeten haladunk előre.
A ZÖLD VONAL – mondja Agamemnon, s ha tovább akarok menni, hát előre egyedül, mert lassan a görög és török negyed határára érünk, közel a görögök posztoló rendőrsége, pár méter az ENSZ-csapatok békítő sorompója, s azon túl már a törökök világa, ahová neki mint ciprusi görögnek tilos a belépés, szabadságát kockáztatná, ha velem tartana. Csodálkozásomat látva megnyugtat: a turistáknak, külföldieknek mindent lehet.
– Ti mit vétettetek? – kérdem, Ciprus történelmének török uralmára gondolva.
– Hát ők mit vétettek? Azok, akik ma itt élnek velünk egy szigeten? Akik a békét és a megnyugvást akarják, mindig így teszik föl a kérdést.
– Ők átjöhetnek hozzátok?
– Sokan dolgoznak az építkezéseknél és másutt. Teljesen elzárkózva nem is tudnának megélni.
– Akkor mit jelentsen ez a sorompósdi?
– Most még ez van. A bizalmatlanság nem oldódott fel teljesen, de mindent meg kell tennünk, hogy a nyugodt élethez szükséges biztonság gyökeret eresszen…
… Pár nappal később, nicosai követségünk kocsiján bejárhattam a fővárostól északra húzódó török övezetet Könnyen észrevehetők azok a gazdasági hátrányok, amelyek az elzárkózásból fakadnak – az önmagába forduló terület nemigen tud mindenben lépést tartani más vidék fejlődésével. Persze éppen a hosszas nyugalomnak örvendő ENSZ-csapatok fő foglalatossága jelzi: a két nép közösség között mesterségesen szított gyűlölködés napjai meg vannak számlálva. Tevékenységük jelenleg arra szorítkozik, hogy fürge Land Roverjeikkel elkísérjenek egy-egy áru- vagy turistaszállítmányt Kiréniába, az északi parton fekvő, patinás görög kikötőbe, ahol az út lezárása miatti gyér forgalom ellenére az emberek úgy érzik – érdemes a turisztikába betekinteni. A jelenlegi helyzet nem végleges, és a két nép közösség közötti békés tárgyalások hamarosan meghozhatják a nyugalmat és az egész sziget prosperitását.
Kirénia szabad területein gyorsított iramban építkeznek, állami és magánkezdeményezésből, hogy a jövőben várható bel- és külföldi turistatömeg egyre szaporodó igényeinek megfeleljenek. S az építkezés jó részén – törökök dolgoznak. Azok a ciprusiak, akik makacsságukban tartják még magukat a pár évvel ezelőtti realitáshoz, s területük elején és végén büszkén néznek föl a határállomások árbocaira felhúzott török lobogóra. De az élet egyre inkább szétfeszíti az elzárkózás falait és kánonjait. S a Zöld vonal lassan majd bevonul a sziget amúgy is zaklatott történelmébe.
Volt egy prefektus Limassolban, a déli tengerparton fekvő kikötőben, amely nemcsak borairól nevezetes, hanem korán szerveződött szakszervezeti és munkásmozgalmáról; szóval volt itt egy prefektus a görög és török népközösség közötti villongások idején, ki az országban kialakult helyzet ellenére úgy döntött: nálunk nem lesz gettó! Nem különböztetjük meg egyik embert a másiktól csak azért, mert különböző nyelvet beszél! Nem bontjuk meg a város századok óta kialakult életrendjét csak azért, mert Nicosiában vagy másutt éppen így csinálják! És döntése törvény maradt: Limassolban nem alakul görög és török gettó. Az élet ment tovább a maga törvényei szerint, a városi görögök továbbra is szívesen eljártak a vendéglőkbe, amelyek ételkülönlegességeikkel addig is nagy tömeget vonzottak. A limassoliak ma is áldják a prefektust, aki ma ki tudja, merre jár. De pár másodperc alatt született sorsdöntő elhatározása példa az egész sziget előtt. Az egyik városvégi török vendéglőben a tulajdonos szívesen szolgált ki minket, görög vendéglátóimmal együtt. A szomszéd asztaltól gondtalan danolászás úszik át hozzánk: az angol katonai támaszpont alkalmazottai, családjukkal együtt költekeznek önfeledten. Velük szemben ENSZ-katonák söröznek. A két asztaltársaság figyelmeztető: a béke és biztonság e földön ma még nem csak egy vagy több prefektuson múlik. És bár udvariasan hajlong mindenki előtt, tudja ezt a vendéglő tulajdonosa is, aki pompás török jaurttal traktálja vendégeit…
Népi szövetkezet és feketekávé
Feldúlt, naptól cserepesre égett telkek, száraz kórók, sivár virányok jelzik minden irányban a város szélét. A sziget gazdasági fejlesztése csak az utóbbi években, a függetlenség kivívása után indult be, s a ciprusiaknak alkalmuk nyílott arra, hogy tanuljanak az európai civilizáció hátrányaiból. S mert a sziget jó részén a földek használhatatlanok, semmilyen nehézséget nem okozott a vállalatok kihelyezése a városokon kívülre. A lakóhelyek központja így megmaradt az emberi lét hétköznapi céljaira, s reggelente kocsik százai igyekeznek a külvárosokban fekvő munkahelyekre.
LAIKON CAFECOPTION – azaz kávét feldolgozó népi szövetkezet – hirdeti szerényen egy nagyobbacska műhely homlokzata. Az épület szomszédságában hatalmas szélkerék forog lustán – ki tudja, milyen mélyről szivattyúzza ki a földből a kincset érő vizet. A munkások kilencven százaléka fiatal, nem ritka a női munkaerő, s maga a széles mosolyú főmérnök is alig üti meg a harmincat – Angliában végzett egyetemet. A szövetkezet köztulajdon, a munkások besorolásuknak és jövedelmüknek megfelelő számú részvénnyel rendelkeznek. Ennek alapján részesednek a haszonból is. Így – mutatja nyíltan a főmérnök roppant egyszerű kimutatásait – évi jövedelmük nem tizenkettő, hanem tizennégy és fél fizetésre rúg. Ezenkívül a szakszervezet és az EDON elérte, hogy a törvényben előírt kilencnapos évi fizetéses szabadság helyett tizenöt napot biztosíthassanak minden dolgozónak, s szükség esetén négy heti fizetéses betegszabadságot.
Az üzlet, persze itt is üzlet… S a kisfokú gépesítés – hiszen a kávépreparálást, búrmogyoró-pergelést és a török rahát készítését igen nehéz modern eszközökkel termelékenyebbé tenni, hogy a minőség ne sínylődje meg (amire a szövetkezeti dolgozók különben oly büszkék) – kiszívja az emberek fizikai erejét. De az övék a hazai piac nagy része, és jelentős tételeket exportálnak Angliába is.
Itt minden látogatónak kijár egy ajándékcsomag. Benne tíz deka törökösre őrölt, finom kávé és egy apró, cégjelzéses feketés-szerviz – három csészécske, tányérokkal. Meg búcsúzóul egy illatos fekete, amit ugyanazok a fiatalok főznek, akik napjában fáradtan a kávé átható szagával ruhájukon, a műszak végén leállítják a nagyhasú pergelőket, falnak egy-egy marék búrmogyorót, s úgy indulnak el hosszú útjukra a város szíve felé, mintha egész nap nehéz vasat emelgettek volna.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 13. számában, 1973. március 30-án.
