A Medve-tó sűrű, fenyők kerítette sötét vize idegesen fodrozódik: megannyi golyó lyuggatta seb a medve bőrén, látni a fürdőzők fejét a főtéri filegória magasából. Gumimatracok, felfújható ladikok, úszóövek színes foltjai villannak az éles napfényben. Derűs álom… Egy-egy fej körül merészebb gyűrűzés indul a tó tükrén: a könnyen fenntartó sós víz bűvöletében sokan próbálnak szerencsét úszóbravúrjaikkal. Kergetőzés, fröcskölődés visító lármája csap össze a katlan fölött. Valahol, a gyermekeknek elkerített részben negyvenéves, elhízott lánygyermeket úsztat ugyancsak testes, hatvanon túli mamája. A „kislány” teli torokból, harsányan dalol: jöjj el, ó, gyere már, szerelem, vagy valami ilyesmit.
Odébb búvárkodástól veresre csípett szemű kamasz törölgeti reménytelenül a szemhéjára rakódott sót… Időnként éles sípszó harsan: a fehérköpenyes fürdőfelügyelők figyelmeztetik a tilos sáv közelébe merészkedő nagylegényeket.
– Nem ismerek rá a fürdőre! Pár évtizeddel ezelőtt olyan meleg volt a víz, hogy egy-két méter mélységben megfőtt a tojás… Most éppen csak langyos.
– Gondolja, lehetett így fickándozni? Mindenüvé ki van írva, hogy a tóban erőteljes mozdulatokat végezni tilos… Akkor úgy volt, kérem, hogy mindenkinek kiadtak egy ilyen fakeretet, azt a nyakába húzta, s mozdulatlanul kellett lebegnie a tóban. Aki nem tartotta be a szabályt, kitették.
– A telep sem mit sem változott. Ugyanazok a régi – nem mondom, szép – villák, egy új étkezde, egy új szálloda, na és kibővítették a fürdőkabinokat, miközben ideszokott az egész ország… Szűk a cipő, s félő, nehogy tyúkszem nőjön a lábon…
FOGADÓ A VÁROS KÖZEPÉN
A fürdő előtt két kilométerrel, hol az országút nekiveselkedik a kaptatónak, hogy bármely szezonban turisták ezreit juttassa el a híres erdélyi sóstó partjára, meredek tetős vendégfogadó trónol. Valósággal uralja a várossá előlépett nagyközséget, amely lokálpatrióta büszkeséggel tekint a nevezetes fürdőtelepre, akár falusi ember a „tiszta szobájára”: kérkedik vele, de nem lakja. A helybéliek is igy vannak a Medve-tóval: „Mások törik magukat érte, hogy nyáron pár napig eljöhessenek, én meg az idén még egyszer sem mártóztam belé!”
Ám az újsütetű várost lefoglalják most az urbanizálás gondjai: a Fekete Medve turistafogadó, mely a Fogyasztási Szövetkezetek jóvoltából épült, mintegy három esztendeje, minden látható helyre igyekezett kifüggeszteni védjegyét: a hegyek s fenyőerdők kellős közepén ágaskodó mackó urat. Jó hírű vendéglő, cukrászda tartozik az egységhez, de a tavaszi gazdasági átszervezések óta hozzá tartozik az Általános Áruház, a trafik, a kenyérüzlet s a tejközpont is, meg szemközt vele egy talponálló, mely előtt, különösen fizetésnapokon, csak úgy rajzanak a bennszülöttek s a városba hazatérő erdőmunkások…
E kis téren durrog át minden irányba az öt városi autóbusz, nem beszélve a teherautókról és a távolsági járatokról meg a turisták sokféle márkájú személygépkocsijairól. Reggeli öt után fenyegetően megremegnek a szálloda térre nyíló ablakai. De még így is jól fog a pihenésnek ez az előretolt szigete: aki néhány napot szeretne tölteni Szovátán, minden különösebb nehézség nélkül viszonylagos összkomforthoz jut. És nem csak a telep, hanem egy fejlődő város életével is ismerkedik.
ÉGSZAKADAS
… Az előbb még veszettül tűző nap hirtelen elhomályosodott, tornyosodó felhők fogták körbe az ég alját, gyors szél lendült egyik percről a másikra, s már ömlött az eső, csapkodta az ablakláblákat, gyors patakokba egyesülve zúgott le az úttesten a nagy állomás irányába. Menekült ilyenkor mindenki, akit a szabad ég alatt kapott el a zivatar. Egy óra múlva aztán már sétálni lehetett. Ahol a Szováta patak a kaptató alatt keresztezte az országutat, haragos, sötétbarna hullámok csapkodták a cementmedret, a hídlábakat. De a nagy piac tövén, a hegy lábánál kuporgó házak szinte ablakig vízben álltak. A hegyről lerohanó patakok a rossz csatornázás miatt elöntötték az udvarokat, a veteményeseket, két-három család sikoltozott a házak mélyéből, majd az egyik családfő káromkodva gumicsizmát húzott s próbált elbotorkálni a kapuig, hogy mentse a majorságból, ami még menthető…
… Még este is, apa és kamaszfia a lerakódó iszapot lapátolta a házuk elől. Mindent belepett és nyálkásan befont, a duzzadó gyümölcsöt ígérő paradicsomtöveket, a krumplit, a hagymát szikkadó sárréteggel fojtotta el, a farakást megmocskolta, a házat beáztatta. Az anya kétségbeesetten zokogott a nyári konyha magas küszöbén és mezítlábas, visszeres lábait emelgette rendre, fázott. A Szováta-hídon atyafiak támasztották a korlátot, onnan szemlélték a kárvallottak kínlódását s mondták a magukét, hogy annyi év után ideje lenne rendbetenni a csatornázást a város e részén.
… Másnap újabb felhőszakadás zúdult a vidékre. A fenti jelenet pedig kísérletesen megismétlődött. majd rögtönözve átvágták a nagy piacra vezető utat, fahidat eszkabáltak föléje, s a felgyűlt víz viszonylag gyorsan lecsorgott a patakba.
… Két veteményes ezen a nyáron már nem termett semmit…
HAJNALI MENETELÉS
Tán ez itt a legszebb, a hegyek között: egy kiadós reggeli séta. Hajnali meneteléseim alatt lassan meglátom Szováta másik arcát: a dolgozó, kenyeréért naponta megizzadó városét. Hol van ilyenkor a telep színes forgataga, táskarádiós, gyerekzsivajos nyüzsgése.
Másfajta tömeg veri föl most az utcák csendjét – halkan, sietősen, ahogy az a korán kelőkhöz illik. Álmos lányok és asszonyok, férfiak fordulnak ki a szunnyadó portákról, várakoznak az első cigaretta füstjébe burkolózva az autóbuszmegállókban.
Cukrászdák kiszolgálónői sietnek feltűzőtt hajjal, keményített, frissen vasalt köténykékkel a karjukon. Eladók, fürdőben dolgozók özönlenek ki a zsúfolt autóbuszokról a telepi végállomáson. Sofőrök igyekeznek kopott táskákkal a hónuk alatt, vagy újságpapírba csomagolt elemózsiát lóbálva. Postás- és telefonoskisasszonyok igazítják útközben ajkukon a sebtiben felkent rúzst. Munkásautók szállítják a vágterek felé az embereket. Munkába igyekeznek a cipészek, a borbélyok, a szabók, a fodrászok, a gyógyszerészek, a kaszások s a nekik segédkező, nagy tarisnyás süldő legénykék. Olyan ez a reggeli mocorgás, mint bárhol másutt a világon: sietős, kapkodó, vekkerhangú, kulisszák mögötti, illúzióktól mentes. Egy nagy sietés az egész hajnal, hogy egy adott időpontban minden a helyén legyen, s az ágyából kényelmesen kikászálódó turista már olajozottan működő gépezet fürdőtelepén kezdje az új napot…
MUNKÁBAN AZ EGÉSZSÉGÜGY
Szováta elsősorban gyógyfürdő – a telep élete nagyrészt a kezelőközpontok és a poliklinika körül zajlik. Hatkor már ápolók, betegek népesítik be a Fekete-tó és a Medve-tó pavilonjait, s kezdődik az orvosok előírta kezelések, fürdők, pakolások végeérhetetlen lánca, mely sokszor este kilencig is elhúzódik. A betegnek ez pontos időbeosztást jelent, az ápolónak monoton munkát: sikáld, majd töltsd a kádat, mérd a víz hőmérsékletét, szólítsd a következő beteget, cipeld az iszapot, takarékoskodj a mozdulatokkal, hogy későbbre is jusson erőd… A betegnek mindez a gyógyulás reménye. Az ápolónak csak kenyérmunka, melyet megnehezít az, hogy egyre több ember próbál enyhülést keresni testi bajaira. S a fürdő befogadóképessége véges…
A hosszú évek óta beigazolódó jó eredmények hatására végre nekiláttak a bővítésnek is. Ám amíg a három szanatórium felépül, orvosok, asszisztensek, kisegítő személyzet emberfeletti munkát végeznek. A poliklinika békés gerendaépülete talán csak éjszaka szusszan meg pár órára: a nyikorgó falépcsők szüntelen recsegnek a le-feltóduló betegek serege nyomán. Nyári szezonban nem is győzné az eredeti létszám: Marosvásárhelyről utalnak ki besegítő szakembereket, hogy a kül- és belföldi betegek legnagyobb része megfelelő kezelést kapjon. Külön „agytröszt” foglalkozik a fürdőkapacitás ördöngős felhasználásával. Rejtélyes centizések folynak a fürdőórák beosztásakor, hogy lehetőleg mindenkire sor kerüljön… A pavilonokban külön kazánokban melegítik a vizet a beutaltaknak.
Szovátai tanárember mondotta:
– A tó maga már inkább csak fürdő, idegenforgalmi nevezetesség… Aki gyógyulni akar, az inkább a kádfürdőt választja… Pedig itt van egy ugrásra Parajd, az ottani sósfürdő még a szovátainál is jobb. Ha megoszlana a terhelés… Csakhogy befektetés kellene…
ERDEI HANGOK
A telep alsó részén, félúton város és tó között, örökös madárcsicsergés lármája nyomja el az élet hangjait. Madárpiac? Az asztalok előtt fürtökben nyüzsögnek az emberek… A madarak agyagból vannak. És sokszor nem is madarak, hanem – csicses korsók. Vizes sípok, amelyekből a leglehetetlenebb madárhangok is kicsalhatók. A portékáikat kínáló köröndi asszonyok harsány füttyszóval hívják fel magukra a figyelmet – innen az erdei hangverseny… De a piacon nem ez az egyedüli látnivaló. Van itt minden, ami bóvli. Agyagnippek, a lehető legízléstelenebbektől egészen a szerény díszítésű bokályokig. Van fafaragás és nád fonatú kosár, sapka… Van pattogatott kukorica és similabda. Van célbalövészet és meztelen nők fényképével díszitett pénztárca. Van kalotaszegi hímzés és falvédőminta, felírással: Akkor gyere, mikor mondom, csizmád sarka ne kopogjon… Van műanyag huzalból font kosár és holdas tájkép, hattyúkkal, szarvasokkal… Fogy a giccs, marad a szerény, de ízléses portéka. A környék – zömmel Korond – népművészei valami sajátos nyugalommal törődnek bele a helyzetbe: azt adjuk, ami kell. S hogy él még bennük az igazi művész, kirakják maguk mellé a valódi árut is, önnyugtatásként… Hátha jön egy igazi vevő…
VASÁRNAP A PLACCON
Nyáridényben a telep fő utcáját egész a Medve-tóig lezárták a gépkocsiforgalom előtt. Ezért a kispiac melletti csupasz térségen, hol a távolsági járatok gerendából ácsolt állomása gunnyaszt a fenyves tövében, számos kocsi parkol. Vasárnap egy tűt sem lehet leejteni itt- egymást érik a hétvégi külön járatok, a külföldi kirándulók – motorkerékpárral, személyautóval avagy fényesen suhanó társasgépkocsikon. A tömeg pedig beözönlik a főutcán a Medve-tó fölötti placcra, a Gomba-vendéglő tövébe. Ellepik a fürdőket megtöltik a vendéglőket és a cukrászdát, be töltenek minden tenyérnyi helyet.
A tó melletti filegóriában valcerekre és indulókra hangol a postások és tűzoltók fúvószenekara. A térzene pufogó ritmusára szájat tát felnőtt és gyermek egyaránt, szap orábban mozognak a padok fölött a kötőtűk, s valahogy könnyebb az ismerkedés is…
Craiova mellőli fiatalember húzódik közelebb ismeretlen, csinos szomszédnőjéhez, aki mélyen elmerül a magával hozott könyvben.
– Nagyon érdekes? – kérdi.
– Meglehetősen – bólint a lány és fel se pillant.
– Mintha lehetne szebb idő is…
– Igen, mindennap esik.
– Ismeri jól ezt a vidékei?
– Hát… egy kicsit…
– Egészen meglepett engem, milyen sokan beszélnek itt magyarul…
– Tudja, az országnak ezen a részén élnek magyarok és németek is. Velünk együtt. Anyanyelvükön beszélnek. Ez természetes.
– Tudja, ez egy nagy élményem volt, azért mondom…
A lány továbbolvas, a fiú felnéz a felhősödő égre.
A tér baloldalán virágóra, mellette tiltó tábla: Ne tépjétek a virágokat! Az arra haladó gyerekek viháncolva pergetik meg az óriás mutatókat – senki sem szól rájuk. Az érzékeny óra legtöbbször összevissza jár.
FURCSA KIRÁNDULÁSOK
Az ONT helyi kirendeltségének kirakatában egymást érik a plakátok. Kirándulásokat hirdetnek Kolozsvárra, Tordára, Nagyváradra, a Gyilkos-tóhoz, Bicazra, Moldvába, Szebenbe, Hunyadra… Autóstúrák. Suhanó gépkocsikat képzelek, többrét görnyedt kényelmet, a hosszú kocsikázástól elzsibbadt lábakat, fullasztó levegőt és bürokratikus elképzelést az emberek nyaralásáról.
Mert e plakátok mellett sehol sem látni olyanokat, amelyek a környék szépségeivel, történelmi emlékeivel ismertetnék meg az ország minden részéből idelátogatókat. Kinek a fejében születhettek meg a lenti útitervek, nem tudom. De hogy bal kézzel összeállítottak s csöppet sem népszerűek, az bizonyos. Hiszen ki feltételezheti egyáltalán, hogy a Szovátán üdülő azért jön el ide nyaralni, hogy az „erdélyi tenger” pihentető környezetét felváltsa az autókirándulás fárasztó viszontagságaival, és az üdülésért kiadott pénze mellett még arra is költsön, hogy ezalatt az ország másik felébe utazzák?
Tudom, nem minden kirendeltségünk dolgozik így. S az ötletesek példáján buzdulva kérdezném meg a helyieket: mi lenne, ha a Szovátán nyaraló utazóközönség Torda cementfüstje helyett a parajdi sóbánya múzeummá nyilvánított, egészséges levegőjű tárnáit választhatná? Miért nem látogathatnának szervezetten a közeli Koronára, megismerkedni a székely népi fazekassággal? Miért ne juthatnának el a balázsfalvi emlékparkba vagy a farkaslaki Tamási Áron-múzeumba. Miért ne tekinthetné meg a moldvai vagy a munténiai ember Hargita, esetleg Maros megye gazdaságfejlesztési eredményeit, amelyek pártpolitikánk nyilvánvaló bizonyítékai – többek között a nemzeti kérdés helyes megoldásáról hazánkban?
E kérdésekre nem nekem kell választ adni, hiszen végül is nem én teszem fel őket, hanem maga az élet.
LASSÚ ELTAKARODÁS
Távozáskor Balázsfalva felé indulnánk. Ki is nézünk magunknak a menetrendből egy gyorsszemélyt, amely Szovátáról Balázsfalvára a szokásos vicinálishoz képest egyenesen száguld. Minden passzol, kényelmes átszállás Kolozsvár felé, nem túl kora reggeli indulás. Kapkodás, idegeskedés kizárva.
A városi autóbusz visz ki a vasútállomásra.
Negyedóra van még az indulásig, a jegypénztárnál senki. Nagy nehezen felhajtunk valakit az egyik irodában. Csodálkozva csapja össze kezét: maguk nem tudják? Az a vonat nem is közlekedik!
– Benne van a menetrendben – védekezem.
– Az lehet, nem mi tettük bele, de a Vörös Zászló közölte, hogy ez a vonat nem fog menni… De van egy vonatjuk délben.
– Tudom… Amelyik egy órát áll az egyik átmenő állomáson…
– Mit csináljunk? Ez a regula… Miért nem mennek Segesvár felé autóbusszal?
– Mert mi Kolozsvárra igyekszünk.
– Akkor tessen majd jelezni ezt valahol. Mi, kérem… – és tehetetlenül széttárja a karját.
Az állomásfőnök volt.
ŐSSZEL, HA PEREG
a szomorú eső, azért kellemes Szovátára gondolni. A tó langyos vize, a környező hegyek fensége, a jó levegő mind egészségünket erősitik. Kint most felhők tornyosulnak, elszállt a nyár, jó lenne feledni a tó gondozatlanságát, az egészségügyi személyzet emberfeletti munkáját, a szégyenkező állomásfőnök tehetetlenségét, a helyi turisztika sántaságait – hiszen ha nagyon akarjuk, jelenlétükben is felépülünk valahogy, ám nem lehet mindegy, hogyan.
És mégis mondom: nyaraljon Szovátán!
Megjelent A Hét IV. évfolyama 40. számában, 1973. október 5-én.
