Annak, hogy olvasók valóban léteznek, közvetlen bizonyítéka, természetesen nem egymagában, e krónikák számomra biztató visszhangja. Legalábbis e visszhang írásban és szóban hozzám is eljutott része. Ezek az olvasók annyira léteznek, hogy egyikük-másikuk levélben fordult hozzám. E korrespondencia néhány darabja a névtelen levelek nem túlságosan rokonszenves kategóriájába tartozik.
Elsősorban erről az episztola-változatról látom célszerűnek néhány szót szólani. Ez esetben nem a műfajelemzés általánosabb síkján, hanem – mivel lehetetlen ad personam fordulnom olyan személyekhez, akik elmulasztották nevüket, rangjukat, címüket közölni – kiragadom szövegeikből azt, ami bizonyos mértékben közérdekű. Teháta nyilvánosság, többek között a lap nyilvánossága elé is tartozik vagy legalább tartozhat.
Nem volt elég az irodalom szociológiai vizsgálatából, a hírhedt szociologizmusból? – kérdezi az egyik névtelen levél egy kérdőjeles-felkiáltójeles mondatban. A kérdésre ezt válaszolom: Nem, ismeretlen levelezőm! Nem volt elég. Sőt! Igen kevés volt. A világ minden részén működő irodalomszociológusok sorában én is tovább akarok dolgozni. Nem tudom, olvasta-e A Hét legelső számaiban az irodalomszociológiáról szóló cikkeimet, a sorozat kezdetét? Ön mindenesetre mint vádló, mint valamilyen számonkérő szék tagja lép fel. Ennek ellenére önnel szemben is alkalmazom a mentesítő kétség elvét. Olvassa el, kérem, azokat a cikkeket is. Ha továbbra is kétségei maradnak, forduljon ismét hozzám. A veszély teljes kizárásával, ha kedve tartja, nyugodtan megjelölheti foglalkozását, nevét és címét is. Ebben az országban az egyes állampolgárok szuverén joga, hogy – sok más kérdés mellett – irodalomelméleti kérdésekben a saját véleményüket hirdessék és védelmezzék. Beleértve azt is, hogy valaki esetleg továbbra sem helyesli az irodalomszociológiai kutatásokat. Én is kitartok az ezzel ellentétes véleményem mellett.
Egy másik levelező, szintén névtelenül, azt a kérdést szegezi nekem, hogy mi keresnivalóm van a romániai magyar irodalomban? A válaszom egyszerű: az anyanyelv jogán. Több mint négy évtizedes oktatói-nevelői, tollforgatói munka jogán. A jogokkal való élés, a mesterség és hivatás szabad gyakorlatának a jogán. Az érdektől mentés és kitartó munka jogán. Ha önnek ez is kevés, engedje meg, hogy emlékezetből, tehát feltehetőleg pontatlanul egy Reményik-sorral is válaszoljak: „A név semmi, a lélek minden.” Öntől válaszra, névvel vagy névtelenül, nem számítok. Válaszom sem önhöz szól lényegében, hanem az olvasóhoz. A Hét olvasóihoz.
A többi levélre, legalább részben, válaszolnom nem kellemetlen kötelesség. Inkább tiszta öröm. Annak az öröme, hogy akadnak olyan olvasók is, akik nemcsak átfutják a lapot és a cikkeket., itt-ott el is gondolkodnak az olvasottakon. Ezt tette az az olvasó, aki megkérdezi, hogyha, mint állítom, az irodalmi érték legalsóbb és középső síkja között a művek és az írók afféle emelkedő-süllyedő, tehát két irányú ozmotikus mozgásban vannak, úgy a pokol és a purgatórium közötti forgalom lezárul-e a középső és a legfelsőbb sík között vagy sem? Érdekes kérdés! Nehéz kérdés! Elvben nem látom be, hogy miért ne emelkedhetne fel a színvonalas művek egyike-másika szerzőstül a legmagasabban jegyzett értékek közé. De a gyakorlatban hiába kínzom emlékezetemet, hiába forgatom szorgalmasan a „történetek lapjait”. Egyértelműen meggyőző példát nem találok. Inkább extravagáns kritikusi tévedést fedezek fel. Például azt, hogy Lev Tolsztoj valósággal „megsemmisíti” Shakespeare-t. Igaz, hogy az opera egész műfajával és a balett egész művével együtt. Nemkülönben saját regényeivel is. A Háború és béke, az Anna Karenina, a Feltámadás, az önéletrajzi trilógia, Ivan lljics halála szerzője saját művéből csak a jasznája-polnájai parasztgyermekeknek írt meséket és a felnőtt muzsikoknak szánt moralizáló elbeszéléseket kívánja kimenteni az egész régi irodalomra kimondott nagy átokból. Ismeretes ehhez hasonlatosan Móricz Zsigmond elszántan elutasító ítélete ugyancsak Shakespeare szinte egész művéről. Ismétlem, ezek csak afféle ritka kivételek. Kimondóik, leíróik hatalmas tekintélye sem képes Shakespeare-tagadó nézeteiknek híveket szerezni. Különben is, művek, szerzők bejutása a világirodalom panteonjába egy hosszan tartó, évszázados rostáló, szelektáló folyamat végső eredménye, mely ellen a távolabbi utókorhoz lehetséges csak fellebbezni. Ha szabad máris véleményt nyilvánítanom, feltehetően a siker kevés reményével.
Az olvasó-levelek egy egész kis számú, de legalábbis számomra igen rokonszenves kategóriája az irodalomszociológiától várható szolgálat, haszon iránt érdeklődik.Valahányszor ilyenféle kérdésekkel kerülök szembe, óhatatlanul eszembe jut Diderot egy filozófiai maximája: „Ha az emberek megkérdezik a filozófustól, hogy mire jó a tudománya, sohasem szabad olyan helyzetbe jutnia, hogy ezt válaszolja: semmire.” Mély meggyőződésem az, hogy az irodalomszociológusnak sem kell szégyellnie magát, ha szaktudományának haszna iránt érdeklődnek nála. De óvakodnia kell a könnyelmű ígéretektől, a közeli vagy éppen azonnali hasznosság sejtetésétől. Jómagának sokat kell dolgoznia szövetségben e tudományág és a rokon ágak művelőivel, amíg önmaga és tudománya hasznosságát tényekkel bizonyítja. Addig is előlegezett bizalmat kérhet az olvasótól. Annak birtokában pedig kitartóan kell dolgoznia.A jövő ezen ígéreteinek valamelyes tárgyi alapot adhat néhány szerény, de tagadhatatlan eredmény, amelyet az olvasás tanulmányozásának haszna iránt lekötelezően érdeklődő olvasók tudomására hozni kellemes és hasznos feladat. Talán kötelesség is.
Megjelent A Hét II. évfolyama 12. számában, 1971. március 19-én.