E krónikánkban most már az irodalomszociológia módszerei kerülnek sorra. Természetesen az eddigi tematikához híven nem az egész tudományág, hanem elsősorban az irodalmi élet egyik fő tényezőjeként felismert és elismert olvasó szempontjából. E módszerek között immár nem pusztán programatikusan, hanem a kutatások, vizsgálódások eredményeivel is igazoltan szerepel a statisztika, az ankétok, a különféle modellek. Egyszóval azok az eljárások, amelyek közös vonása a jelenségek ismétlődő, mennyiségi oldalának vizsgálata. Mégpedig oly módon, hogy a feltárt számadatoknak, tehát a jelenségek mennyiségi vonatkozásainak ismerete minőségi értelmezést is lehetővé tegyen, vagy más, nem matematikai úton nyert eredményeknek a számbeli viszonyok általi ellenőrzését segítse elő.
Nyilvánvaló, hogy az olvasó elsősorban mint az az egyén jelenik meg, aki a lapot, folyóiratot, könyvet olvassa (az olvasásnak e krónikákban ismételten megadott jelentésében). Az olvasás fiziológiai alapon kibontakozó lélektani folyamat. De az olvasók össszessége közönség. Tehát valami, ami már lélektanilag is több, mint tagjainak összessége. Ennek a közönségnek a nem matematikai úton való megismerése adta az alapot az olvasók hármas rétegződésének megállapítására, amelyet az előző krónikákban ismertettem.
Az olvasóra vonatkozó tömeges adataink fő forrásai könyv-, lap- és folyóirat-statisztikák, mellettük a könyvtár-statisztikák. A különböző időszaki és nem-időszaki kiadványokat végső fokon az olvasóknak szánók, tehát a könyv- és lapkiadás számszerű adatai egyben az olvasók számára is engednek következtetni. Bizonyos mértékig minőségükre is. Tehát mondjuk az általunk használt hármas rétegződés vagy bármilyen más osztályozás ellenőrzését is lehetővé teszik. A könyvstatisztika országonként, világviszonylatban pedig az UNESCO és az Egyesült Nemzetek kiadványaiban meglehetős rendszerességgel elkészül és nyilvánosságra jut.
E statisztikák főbb mutatószámai: az egy év során megjelent könyvek (címek) száma; az egy évben megjelent könyvek összesített példányszáma; az egy év alatt megjelent fordítások száma; a könyvek tematikus megoszlása (különböző tudományágak, technika, irodalom, művészet, sport stb.). E mutatószámok közvetve jelzik, milyen az illető ország kulturális fejlettségi színvonala. Így például egyetlen szám adat: a kiadott könyvek összpéldányszáma a lakosság számához viszonyítva pontosan tükrözi az illető ország általános színvonalát. Az egyes országok egy főre eső könyvtermelésének összevetése pedig nyilvánvalóan jelzi a közöttük fennálló színvonal-hasonlatosságokat és -különbségeket.
Rendelkezésünkre állanak, a közelebbi múltból meglehetősen pontosan, a távolabbi múltra vonatkozólag pedig többé-ke/ésbé megbízható becslések formájában, a könyvkiadás összámai. Általuk e rendkívül fontos társadalmi jelenséget fejlődésében is megismerhetjük. Ezek a számok is igazolják a kulturális fejlődés óriási meggyorsulását a XIX. század eleje óta. A könyvtermelés növekedését is exponenciális görbével ábrázolhatjuk, vagyis olyan görbével, amely mind meredekebben közeledik a merőleges felé. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, és arra kell figyelmeztetnünk, hogy a könyvstatisztikák kevésbé érzékeny mérőműszerek, mutatók a tudományos kutatók számát, a járművek által elért sebesség fokozódását, a mikroszkópok nagyító erejének növekedését stb. jellemző táblázatoknál vagy görbéknél. Az összesítő statisztikák országonként olyan átlagot mutatnak ki, amely más országokéhoz hasonlítva a két ország kulturális színvonalának hasonlatosságát vagy különbségét elég hűségesen mutatja, arról azonban, hogy miként oszlanak meg ezek a könyvek az illető országon belül az egyes olvasók, olvasórétegek vagy társadalmi rétegek, életkori csoportok stb. között, az összesítő statisztikák semmit sem vallanak. Sőt, alapvető számbeli egységük, a könyv fogalma sem tisztázott mindmáig, éppen ezért tesz az UNESCO tiszteletre méltó, de eddig nem teljes sikerű erőfeszítéseket ennek a kérdésnek a megoldására.
A probléma többé-kevésbé ismeretes. A részletek iránt érdeklődő olvasó Robert Escarpit irodalomszociológiájának második fejezetében rövid összefoglalását találja. Az egyes országok „nemzeti” meghatározásainak és az UNESCO által javasolt nemzetközi normáknak közös és bizony nem kis hibája az, hogy a „könyv” fogalmát pusztán mennyiségileg kísérlik megragadni („ennyi és ennyi oldalt kitevő nem időszaki kiadvány”). A zavart nem annyira az országonként eltérő oldalszámok okozzák. Sokkal inkább a tartalmi vonatkozások teljes hiánya a meghatározásokból. Ennek folytán egy-egy ország évi könyvmegjelenését néhány ezer, egyes nagyobb országokban néhány tízezer egységgel „megugratja” az, ha könyvnek számít minden megfelelő terjedelmű nyomtatványt. Mások viszont csakis a szellemi értékű kiadványokat tekintik könyvnek, és foglalják be a statisztikájukba.
A fenti problémákat csupán megemlíteni óhajtottam, annak jelzésére, hogy az objektívnek és vitathatatlannak tekintett számok sem olyan egyértelműen megbízhatók, mint ahogy egyes modern számmisztikusok hinni szeretnék. Az irodalomszociológia és ezen belül az olvasó kérdéseiben ennél aggasztóbb problémákat is felvetnek a statisztikák, illetve azok értelmezése.
Általában igaz az, hogy a kiadott könyvek száma per a lakosság száma reláció jellemző az illető ország kulturális fejlettségi fokára. De semmit sem tudunk meg belőle arról, hogyan oszlik meg a könyvvásárlás az egyes fizikai személyek vagy esetleg társadalmi kategóriák, mondjuk tőkések, alkalmazottak, parasztok között a kapitalista társadalomban. Vagy egyes szakmai rétegek (értelmiségiek, technikusok, tisztviselők, munkások) között. Márpedig nyilvánvaló, hogy a globálisan kedvező arányszám (tehát az „egy főre eső évi könyvtermelés”) nemzetközi viszonylatban jó vagy elég jó helyezést adhat valamely országnak. De
Csehi Gyula: Számok vallomása az olvasóról
E krónikánkban most már az irodalomszociológia módszerei kerülnek sorra. Természetesen az eddigi tematikához híven nem az egész tudományág, hanem elsősorban az irodalmi élet egyik fő tényezőjeként felismert és elismert olvasó szempontjából. E módszerek között immár nem pusztán programatikusan, hanem a kutatások, vizsgálódások eredményeivel is igazoltan szerepel a statisztika, az ankétok, a különféle modellek. Egyszóval azok az eljárások, amelyek közös vonása a jelenségek ismétlődő, mennyiségi oldalának vizsgálata. Mégpedig oly módon, hogy a feltárt számadatoknak, tehát a jelenségek mennyiségi vonatkozásainak ismerete minőségi értelmezést is lehetővé tegyen, vagy más, nem matematikai úton nyert eredményeknek a számbeli viszonyok általi ellenőrzését segítse elő.
Nyilvánvaló, hogy az olvasó elsősorban mint az az egyén jelenik meg, aki a lapot, folyóiratot, könyvet olvassa (az olvasásnak e krónikákban ismételten megadott jelentésében). Az olvasás fiziológiai alapon kibontakozó lélektani folyamat. De az olvasók össszessége közönség. Tehát valami, ami már lélektanilag is több, mint tagjainak összessége. Ennek a közönségnek a nem matematikai úton való megismerése adta az alapot az olvasók hármas rétegződésének megállapítására, amelyet az előző krónikákban ismertettem.
Az olvasóra vonatkozó tömeges adataink fő forrásai könyv-, lap- és folyóirat-statisztikák, mellettük a könyvtár-statisztikák. A különböző időszaki és nem-időszaki kiadványokat végső fokon az olvasóknak szánók, tehát a könyv- és lapkiadás számszerű adatai egyben az olvasók számára is engednek következtetni. Bizonyos mértékig minőségükre is. Tehát mondjuk az általunk használt hármas rétegződés vagy bármilyen más osztályozás ellenőrzését is lehetővé teszik. A könyvstatisztika országonként, világviszonylatban pedig az UNESCO és az Egyesült Nemzetek kiadványaiban meglehetős rendszerességgel elkészül és nyilvánosságra jut.
E statisztikák főbb mutatószámai: az egy év során megjelent könyvek (címek) száma; az egy évben megjelent könyvek összesített példányszáma; az egy év alatt megjelent fordítások száma; a könyvek tematikus megoszlása (különböző tudományágak, technika, irodalom, művészet, sport stb.). E mutatószámok közvetve jelzik, milyen az illető ország kulturális fejlettségi színvonala. Így például egyetlen szám adat: a kiadott könyvek összpéldányszáma a lakosság számához viszonyítva pontosan tükrözi az illető ország általános színvonalát. Az egyes országok egy főre eső könyvtermelésének összevetése pedig nyilvánvalóan jelzi a közöttük fennálló színvonal-hasonlatosságokat és -különbségeket.
Rendelkezésünkre állanak, a közelebbi múltból meglehetősen pontosan, a távolabbi múltra vonatkozólag pedig többé-ke/ésbé megbízható becslések formájában, a könyvkiadás összámai. Általuk e rendkívül fontos társadalmi jelenséget fejlődésében is megismerhetjük. Ezek a számok is igazolják a kulturális fejlődés óriási meggyorsulását a XIX. század eleje óta. A könyvtermelés növekedését is exponenciális görbével ábrázolhatjuk, vagyis olyan görbével, amely mind meredekebben közeledik a merőleges felé. Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, és arra kell figyelmeztetnünk, hogy a könyvstatisztikák kevésbé érzékeny mérőműszerek, mutatók a tudományos kutatók számát, a járművek által elért sebesség fokozódását, a mikroszkópok nagyító erejének növekedését stb. jellemző táblázatoknál vagy görbéknél. Az összesítő statisztikák országonként olyan átlagot mutatnak ki, amely más országokéhoz hasonlítva a két ország kulturális színvonalának hasonlatosságát vagy különbségét elég hűségesen mutatja, arról azonban, hogy miként oszlanak meg ezek a könyvek az illető országon belül az egyes olvasók, olvasórétegek vagy társadalmi rétegek, életkori csoportok stb. között, az összesítő statisztikák semmit sem vallanak. Sőt, alapvető számbeli egységük, a könyv fogalma sem tisztázott mindmáig, éppen ezért tesz az UNESCO tiszteletre méltó, de eddig nem teljes sikerű erőfeszítéseket ennek a kérdésnek a megoldására.
A probléma többé-kevésbé ismeretes. A részletek iránt érdeklődő olvasó Robert Escarpit irodalomszociológiájának második fejezetében rövid összefoglalását találja. Az egyes országok „nemzeti” meghatározásainak és az UNESCO által javasolt nemzetközi normáknak közös és bizony nem kis hibája az, hogy a „könyv” fogalmát pusztán mennyiségileg kísérlik megragadni („ennyi és ennyi oldalt kitevő nem időszaki kiadvány”). A zavart nem annyira az országonként eltérő oldalszámok okozzák. Sokkal inkább a tartalmi vonatkozások teljes hiánya a meghatározásokból. Ennek folytán egy-egy ország évi könyvmegjelenését néhány ezer, egyes nagyobb országokban néhány tízezer egységgel „megugratja” az, ha könyvnek számít minden megfelelő terjedelmű nyomtatványt. Mások viszont csakis a szellemi értékű kiadványokat tekintik könyvnek, és foglalják be a statisztikájukba.
A fenti problémákat csupán megemlíteni óhajtottam, annak jelzésére, hogy az objektívnek és vitathatatlannak tekintett számok sem olyan egyértelműen megbízhatók, mint ahogy egyes modern számmisztikusok hinni szeretnék. Az irodalomszociológia és ezen belül az olvasó kérdéseiben ennél aggasztóbb problémákat is felvetnek a statisztikák, illetve azok értelmezése.
Általában igaz az, hogy a kiadott könyvek száma per a lakosság száma reláció jellemző az illető ország kulturális fejlettségi fokára. De semmit sem tudunk meg belőle arról, hogyan oszlik meg a könyvvásárlás az egyes fizikai személyek vagy esetleg társadalmi kategóriák, mondjuk tőkések, alkalmazottak, parasztok között a kapitalista társadalomban. Vagy egyes szakmai rétegek (értelmiségiek, technikusok, tisztviselők, munkások) között. Márpedig nyilvánvaló, hogy a globálisan kedvező arányszám (tehát az „egy főre eső évi könyvtermelés”) nemzetközi viszonylatban jó vagy elég jó helyezést adhat valamely országnak. De az egy főre eső könyvmennyiség tényleges megoszlása, ha valamilyen módon sikerül feltárni, egész nagy rétegek szellemi kisemmizettségének bizonyítéka lehet. Ennek a megoldásnak a statisztikai feltárása azonban legalábbis igen nehéz, ha egyáltalán lehetséges. Éppen ezért szükségesek más mennyiségi eljárások, amelyek által esetleg információk birtokába juthatunk ott is, ahol a globális számok már hallgatnak vagy tévutakra vezetnek bennünket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.
Ennek a megoldásnak a statisztikai feltárása azonban legalábbis igen nehéz, ha egyáltalán lehetséges. Éppen ezért szükségesek más mennyiségi eljárások, amelyek által esetleg információk birtokába juthatunk ott is, ahol a globális számok már hallgatnak vagy tévutakra vezetnek bennünket.
Megjelent A Hét II. évfolyama 9. számában, 1971. február 26-án.