Olyan mű, amelyről „lehetetlen szólni úgy, hogy zárójelbe tegyük a valóság-mű korrelációt“, amelyet „lehetetlen csupán szépirodalomnak tekinteni…“ Vajon ezek a meghatározás-félék (amelyeket természetesen csak ideiglenesen kockáztattam meg) nem találnak-e mint mértékre készült ruha a regényre? Egészen biztosan nem találnak a regényre. De feltétlenül ráillenek a regénynek arra a történelmi variánsára, amelyet hozzávetőlegesen a tizenkilencedik század regényének neveznék.
Ha ez igaz, úgy a dokumentáris szépirodalom közvetlenebb és meggyőzőbb elméleti megközelítéséhez a regény értelmezésén át vezethet a legkényelmesebb és legrövidebb út. Ahhoz azonban, hogy ez valóban nyilvánvalónak bizonyuljon, előbb magáról a tizenkilencedik század regényéről szükséges egy és más előzetes megállapítást tennem.
Elsősorban, a félreértések elkerülésére, azt, hogy ez az elnevezés távolról sem pontosan kalendarisztikus. Erről a regénytípusról valójában már a tizennyolcadik század közepétől beszélhetünk. A történelemnek hozzánk közelebb eső részén a regényváltozat mélyen belenyúlik a huszadik század második felébe. Arról természetesen lehetséges vitatkozni, hogy melyek a huszadik század adekvát regénytípusai; az az eretnek regénytörténeti tétel, hogy e műfajnak már csak nagy múltja és kétséges jelenje van, de a jövő már nem az övé, nem verhető egy könnyen és meggyőzően vissza. Bár ebben a végletes formában meggyőződésem szerint egy „racionális mag” mérhetetlen eltúlzására támaszkodik.
Mindenesetre a tizenkilencedik század regényének már e századot megelőző példáiként idézhetjük Richardson, Defoe, Fielding műveit. Franciaországból – még mielőtt a tizenkilencedik század első felében néhány évtizedre a szinte „iparivá“ váló regény-„termelés“ élére rúgtatott volna – a korai „modern“ regény gyönyörű példányaként említhetem a Rameau unokaöccsét, Diderot „szatíráját“, ahogy a szerzője nevezi, „dialógusát“, ami formailag tényleg fedi a valóságot. Ez a kétszáz éves mű, mint látjuk, egyben már a regényforma egészen mai felbomlásának is elég korai elődje. A huszadik század klasszikus típusú (vagyis a tizenkilencedik századi regény szellemében és technikájával megalkotott) regényének példájaként álljon itt Roger Martin du Gard-nak a két világháború közötti időszakban keletkezett nagy családregénye.
A két mű a regény lehetőségeinek két végletét képviseli. Az első egy a valóságban élt különc portréja, amelyet jó ismerője az erkölcsi felháborodás, a furcsa állatot megfigyelő zoológus tárgyilagossága és a hős skurrilis viselkedésén szívből mulató szemtanú keverékével rajzol meg. Mégpedig olyan módon, hogy ennek a viszonylag terjedelmes prózai írásműnek (ez, vagyis a terjedelem és a prózai nyelvforma adja az ürügyet arra, hogy regénynek is nevezhessük) tulajdonképpen nincs cselekménye és nem is „ábrázol“ az epika hagyományos eszközeivel. A szerző csak az expozícióban szólal meg, mint „képmutogató“. A „hős“ fizikai portréjának felvázolásával már el is tűnik a „regényes ábrázolás“ és jogaiba lép a beszélgetés, a dialógus, az „ő“ és az „én“ hangjának a váltakozása. Rendkívül modernül hat ebben a dialógusban az egész szöveg ambiguitása, amely olyan nagy igényeket támaszt az olvasóval szemben, és amióta a szöveg felbukkant, másfél évszázada, nem tudta a rengeteg kommentátor és interpretátor az értelmezésnek valamilyen minimális konszenzusát elérni.
A Thibault család mindenben megfelel a klasszikus regény „műfaji jegyeinek“. „Realista regény“, „családregény“, „ciklikus-regény“, „regényfolyam“. És ha van értelme annak a frappáns megfogalmazásnak, hogy a realizmus a regényben – „történelmi regény a jelenről“, ez valóban illik Martin du Gard-nak erre a művére (nem illik rá a többire). Különben Martin du Gard regényírói módszere nemcsak abban a balzaci hagyományban gyökerezik, hogy a regényíró „a társadalom titkára“ és hogy a regény a történelemnek egy addig elhanyagolt fejezetét – „az erkölcsök történetét“ – írja meg. Mint a híres Ecole des Chartes végzettje Roger Martin du Gard ténylegesen is céhbeli történész volt, és a történettudománynak ebben az iskolában akkor alkalmazott pozitivista technikájával közelítette meg témáját is. A regény keletkezéstörténetének kritikusok és irodalomtörténészek által feldolgozott adataiból és a Gide–Martin du Gard-levelezésből tudjuk, hogy a szerző milyen tudatosan alkalmazta nemcsak dokumentációjában, hanem szerkesztő, formaadó munkájában is a történészi metódust. A mű megítélése természetesen elsősorban esztétikai-kritikai feladat, de forrás értékű kordokumentum jellege esztétikai létformáit is érinti, mégpedig a lehető legközelebbről.
Rameau unokaöccse (ez esetben közvetlenül a névadó „hős“-ről van szó) egy immorális, cinikus, anarchista, tehetsége ellenére a társadalom szemétdombjára került művészpária, akinek még a parazitaság sem sikerül. A Thibault család szereplői viszont egy nagy polgári család két nemzedéke körül az első világháborút megelőző évtizedek francia társadalmát és a kor nagy kérdéseit foglalják a nagyméretű, formaeszközeiben hagyományos regényábrázolásba.
Diderot „hőse“ korának egy általa ismert alakja, akinek rokonsága a „nagy Rameau“-val furcsa módon egyéni érdemeit túlhaladó jelentőséget adott. Roger Martin du Gard hősei az írói képzeleten átszűrt emberei egy pontosan körülhatárolt történelmi időszaknak.
Mi a közös a két példa között?
Csupán az, hogy még esztétikailag is lehetetlen a két művet elemezni, jellemezni és értékelni anélkül, hogy „modelljeikre“ ne figyeljünk. Minden más már erősen és lényegesen eltérő.
Rameau esetében egyedi, egyedülálló és véletlen esetről van szó. Egyedül áll e példa (hősével és formájával egyaránt) Diderot elbeszélő művében is. A Mindenmindegy Jakab és Az apáca tematikus forrásai, ábrázolási eszközei mások és a regény fejlődésének más hagyományaihoz kapcsolódnak, más a „leszármazottaik“ sora is.
A Thibault család viszont a maga egyediségében a regény–valóság kapcsolat egy olyan példátlan gazdagsággal képviselt típusát testesíti meg (az e szempontból is gyökeresen más elbírálást kívánó Proust, Joyce, Kafka, Musil időrendi társaságában), amely kétségtelenül jellemző a modern regény egész fentebb jelzett századára, amely kezdeteivel és részben anakronikus, részben azonban élő és mindmáig termékeny elágazásaival valójában immár nem egy, hanem két évszázadot ölel át. Ennek ellenére hagyjuk meg e vizsgálódásban e regénytípus megnevezésére a – láthatjuk, mennyire konvencionális és hozzávetőleges – „tizenkilencedik század regénye“ elnevezést.
Természetesen nem lesz fölösleges a megnevezésen túllépve arról is szólni, hogy mi e regénytípus lényege és miért tartom annyira tanulságosnak genus proximumként a modern dokumentumirodalom értelmezésében nyomatékosan reá hivatkozni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 47. számában, 1974. november 22-én.
