Csehi Gyula: Lukács György halálára

Az értelmiségi a huszadik század forradalmaiban

Sokat idézték, kárhoztatva vagy helyeselve, Lukács Györgynek azt a megállapítását, hogy a marxizmuson igazán nem változtatna még az sem, ha Marx minden tétele túlha­ladottnak vagy egyenesen hibásnak bizonyulna. Hiszen a marxizmus nem tantételek gyűjteménye, hanem a gondolkodás módszere.

Ezt variálva, merem állítani, hogy – feltéve, de meg nem engedve – ha Lukács minden filozófiai-szociológiai és esztétikai tétele hibásnak vagy túlhaladottnak bizonyulna, ez mit sem változtatna életének és munkásságának példás jellegén. Lukács élete és műve ugyanis valósággal paradigmája egy termé­keny útnak, amelyet vele együtt annyi értelmiségi járt be e század évtizedeiben.

Ez az út a forradalmi proletariá­tushoz való csatlakozás útja. Lukács egyéni pályafutása az egész kate­gória sorsát példázva mutatja, hogy ez nem volt sem könnyű, sem vívó­dásoktól mentes. Sosem állította ma­gáról, hogy a csalhatatlanság leté­teményese lenne. Alkotó marxista­ként tudta és tulajdon munkásságára nézve is elfogadta, hogy a tudo­mányos megismerés nem minden eredménye vitathatatlan igazság. Tévedés volna azt hinni, hogy a politikai, szervezeti és eszmei csat­lakozással az értelmiségi már túl­esett a nehézségek zömén, és csak új magatartásának gyakorlati megvalósítása, a teória és a praxis egy­ségének mindennapos munkával való biztosítása maradt hátra. A huszadik századi proletárügyről és a huszadik század szocialista forradalmairól van szó. Azokról a forradalmakról, amelyeket Marx mint a tizenkilencedik század általa hirdetett és várt forradalmait az előző század polgári forradalmaival összehasonlítva jellemzett. A szocia­lista forradalmakról szóló marxi prognózis megvalósulása áttolódott a tizenkilencedik század második fe­léből a huszadik századba. Maga a forradalmi folyamat azonban valóban olyan volt és ma is olyan, mint amilyennek Marx előre látta: heroikus erőfeszítések, vereségek, nagy áldozatok árán kivívott sike­rek és még nagyobb áldozatok árán megvédett vívmányok sorsa, a for­radalom és a forradalmak útkeresé­sei, habozásai, téves lépései, mind­ezek felismerése, kínzó önbírálat, mígnem az események menete újbólés újból a döntő cselekvés paran­csát adta ki, amikor is mindent újból kockára kellett tenni, mivel alkal­makként maga a történelem kiáltja oda az élcsapatban menetelő oszta­gainak: Hic Rhodus, hic salta! Ilyen körülmények között az értel­miséginek könnyebb volt az ígére­tes történelmi pillanatokban elköte­leznie magát, mint az áldozatok óráiban fogadalmát megtartania. Könnyebb volt kiábrándultan elvo­nulnia, mint tovább harcolnia. Hi­szen világnézetének elvi jellege nem tette lehetővé, hogy illúziókat táp­lálva önámítással higgyen. Úgy érzem, hogy Lukács György távozása az élők sorából, teljesít­ményeinek példátlan gazdagsága és sokoldalúsága folytán, nem lehet al­kalom arra, hogy bárki is megkísé­relje máris felállítani e mű nyers­mérlegét, vagy akár csak áttekinteni főbb irányait, főbb eredményeit. De hívő tanítvány, eretnek követő, lojá­lis ellenfél egyaránt felismerheti a búcsú pillanatában mindazt, ami Lukács György életében fenntartás nélkül példás volt és kétségkívül példás is marad. Ez pedig nem más, mint a hűség, a kitartás, az áldoza­tos, kitartó alkotó munka egyetlen ügy szolgálatában.

Mint író és kritikus, mint irodalomszociológus és esztéta, mint a marxi módszert alkalmazó s annak alapján korszerű szintézisre törekvő filozófus, mint a tudományos, művé­szeti, irodalmi, közéleti és politikai gyakorlat aktív tényezője, Lukács György több mint fél évszázadon át tartott ki a maga által választott őrhelyen. Társadalmi tevékenységéről a Scînteia Lukács György halálára írt cikke így beszél: „ …több évti­zedes munkássága szervesen tükrözi azt, hogy a történelem részesének tekintette magát, aki felelős az ese­ményekért és kimenetelükért, aki tu­datában van a történelem jelentéseit mélyrehatóan és alkotó módon ér­telmező állásfoglalás szükségessé­gének”. Tudományos és irodalmi tevékenysége közel hét évtizedet fog át, több mint hatvan éve megjelent első kötetétől, A dráma formájától a Taktika és ethikán, Die Theorie ties Romomon át 19?4-es Leninjéig, majd innen az írástudók felelőstégén, a Goethe és korán, A történelmi regé­nyen, a francia, német és orosz rea­listákkal foglalkozó művein keresz­tül Az ész trónfosztásáig, A kü­lönösségig és Az esztétikum sajátos­ságáig, hogy a legfontosabbakból is csak néhányat említsünk. Első publikációit még a gimnázium pad­jaiból írta. A jelek szerint életének szinte utolsó napjaiig dolgozott, alkotott. Maga a kor, sajátos alkat és élettapasztalat, szerencsés és tragi­kus körülmények összjátéka tette Lukács Györgyöt képessé arra, hogy e században példásan folytassa azt az értelmiségi hagyományt, amely a polgárság feltörése óta újból és újból arra késztette a legjobb entellektüeleket, hogy a gondolkodást a cselekvéssel összekapcsolni töreked­jenek.

A pályájára vetett futó pillantás is meggyőz arról, hogy Lukács György ezt a hagyományt különösen nehéz és különösen áldozatos kö­rülmények között folytatta és telje­sítette ki. Minden tudományos vív­mányát, minden gondolkodói ered­ményét csak úgy tudta megvédeni, vállalt hivatását csak úgy tudta tel­jesíteni, hogy kész volt és képes volt arra, hogy valahányszor össze­omlott az épület, melynek emelésé­ben része volt, újból nekilásson az építkezésnek.

Érzésem szerint ez az építés-újra­építés metafora patetikus, de nem túlzott. Találó Lukács György élet­művére. Megvilágítja annak alapvető vonását: a következetességet és a kitartást, amely a huszadik századi történelem nagy fordulópontjain őt átvezette, újabb és újabb erőfeszí­tésekre ösztönözte. Előkészítette előbb gyakorlati majd elméleti csat­lakozását a munkásosztály ügyéhez és a marxizmushoz, hűséges ragasz­kodását ehhez a politikai és szelle­mi táborhoz, ily módon fejlődése a marxizmusig és fejlődése a marxiz­musban a háborúk, a politikai és társadalmi forradalmak során át, a művészetek és a tudományok forra­dalmi átalakulásainak közepette ve­zetett el a példátlanul termékeny öregkorhoz, amely behordta közel hét évtizedes munkájának a termését: esz­tétikai szintézisének két rendkívüli kötetből álló első részét, és a felte­hetően sajnos torzóban maradt eti­kát és az ontológiát.

Hazánk és a romániai művelődés ismeretéről Lukács György a szel­lem emberének szerénységével be­szélt. Hadd idézzem a bukaresti A Nőknek adott nyilatkozatát: „ …nem volt módomban eredetiben megközelíteni a román irodalmat, csak fordításban jutottam hozzá. Épp ezért túlzás lenne tőlem azt állítani, hogy ismerője vagyok a romániai szellemi életnek. De az is bizonyos, hogy nem áll tőlem távol. Az utób­bi években betekinthettem a ro­mán szellemi élet és irodalom egyes kérdéseibe, problematikájának terü­leteire”. E szemérmes szavakból ki­derül, hogy egyetemes érdeklődésé­vel átfogta hazánk szellemi életét, szerette, becsülte azt.

A történelembe ágyazott, tragikus fordulatokkal át- meg átszőtt értel­miségi életút adja a magyarázatát annak is, hogy hozzávetőlegesen életének utolsó két évtizedében Lukács Györgyöt inkább az foglal­koztatta, hogy életművének fővona­lain kiépítse mindazt, amit koráb­ban csak felvázolnia sikerült. Gon­dolom, indokoltan és bölcs mérték­lettel tartózkodott attól, hogy új irányokkal, módszerekkel kísérletez­zék. Részben innen származott az a csodálatból, fenntartásokból, itt-ott türelmetlen ellentmondásokból össze­tevődő egyetemes érdeklődés, amely a szellem minden égtájáról feléje irányult. A felszabadulás utáni évek­ben az a Lukács, aki már a két vi­lágháború között ismertté vált ha­zánkban a Korunkban megjelent el­vi tanulmányai útján, nálunk is nagy tekintélynek örvendett. Az értelmiség, az irodalommal, művészettel foglal­kozó szakemberek olvasták román fordításban, okultak tőle német kia­dásokból, francia fordításokból, nem is szólva arról, hogy a romá­niai magyar nemzetiség körében va­lóban nagy példányszámban terjed­tek magyar nyelvű írásai. Mondanom sem kell, hogy nem hiányoztak a termékeny személyes kapcsolatok sem. Nem tudok megindultság nélkül gondolni arra, hogy 1959-ben Lukács Györgynél Pesten tett látogatásom után Tudor Vianu akadémikus mi­lyen örömmel értesült tőlem arról, hogy Lukács György az általa is is­mert Belgrád rakparti lakásán dol­gozik új műveken. Ne maradjon itt említés nélkül N. Tertulian munkája, aki véleményem szerint Lukács mű­vének nemzetközi vonatkozásban is egyik legkitűnőbb és legelmélyültebb ismerője; erről tanúskodik a román Lukács-válogatáshoz írt alapos, ana­litikus bevezetője és jó néhány tanulmánya.

Távozásakor már tudjuk, hogy e kor legnagyobb hatású és legvi­tatottabb gondolkodói közé tartozott. A marxista esztétikai és kritikai gondolkodásnak pedig messze társai fölé emelkedő képviselője volt és marad. „Művének hatását – mint a Népszabadság írja megemlékezé­sében – senki meg nem kerülhette, nemcsak köteles tiszteletből a hat évtizedes pályafutás nemzetközi és hazai tekintélye előtt, hanem azért sem, mert Lukács György újabb és újabb megnyilatkozásai, írásai… korunk problémáinak meg­értéséhez és megoldásához is hoz­zájárultak. Azzal, hogy termékeny vitát serkentettek, olyan új gondola­tokat vetettek fel, amelyekhez állást kellett foglalnia mindenkinek, akit az alkotó marxizmus foglalkoztatott.” E kor még nem valósította meg a múlt század egyik úttörő költőjének vágyát: nem állíthatjuk, hogy immár a tett testvér az álommal. De abban, hogy e reményt mégsem tekintjük egészen hívságosnak, abban Lukács Györgynek személyesen s az alapvető meggyőződéseikben vele rokon értelmiségieknek is részük van.

Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.