A címben szereplő, korántsem pusztán szónoki kérdésre aligha lehetséges nemlegesen válaszolni. Az igazság ugyanis az, hogy sokan félnek az irodalomszociológiától. Közöttük e sorok írója is.
Manapság, nálunk még kevésbé, de szocialista és kapitalista világszerte egyaránt sokat emlegetik ezt a tudományos diszciplínát. Ettől azonban a szorongók száma ugyan nem csökken. Minden okom megvan feltételezni, hogy ellenkezőleg: gyarapodik. Az embereknek nem tetszhet az, ha az ördögöt a falra festik.
A rettegett szót emlegetve, nem szándékozom az ördögöt fehérre festeni. Szerecsent mosdatni sem akarok. Hanem felvetem a kérdést: azonos-e az irodalomszociológia azzal az ördöggel, amelyik korábban grasszált körünkben? Feltevésem az, hogy nem azonos. Az irodalomszociológiával való visszaélésért bűn lenne az irodalomszociológiát kárhoztatni. A legkevésbé a marxisták által művelt, valóban korszerű és valóban tudományos irodalomszociológiát. Erről ugyanis minden különösebb vizsgálódás nélkül megállapítható, hogy már csak azért sem okozhatott számba vehető károkat, mivel ez ideig, modernebb, huszadik századi változatában, nem vagy alig létezett. Tehát nem volt, hanem kezd lenni és feltehetőleg – lesz.
Vagyis azért az irodalomszociológiáért, amellyel a marxista irodalomtudósok szinte a mai napig adósok maradtak, senki közülük kerékbe ne töressék. Még én se. Quia non erant, nulla quaestio fiata.
Ám, vethetné valaki ellen, szükség van-e rá? hasznos lehet-e?
Indokolt kérdések. Megkísérlek válaszolni rájuk.
A kritikusok eszmefuttatásainak, a filozófiai esztétika művelőinek lidérces szorongásait az okozta, hogy a történeti fejlődés során bábeli nyelvzavar keletkezett e téren. A szociologizmus-szociológia szópárt jelentéstanilag azonosították egymással, és ráadásul egyenlőségi jelet tettek közéjük és a szintén kárhoztatott „proletkult” közé.
Az irodalomtörténeti anyag ismeretében nem egy alkalommal fejtegettem azt, hogy a „proletkult” az októberi forradalom utáni időkben egy „gyökeresen” új, „tisztán szocialista” kultúra és irodalom nevében megtagadta a múlt minden irodalmi formáját. Nem volt, nem lehetett köze ennek a proletkultnak a szociológiához, még a szociologizmushoz sem. Valójában a „munkásságról”, az „új emberről”, a művészet hivatásáról szóló, naivan romantikus elmélet volt. Hívei közül a jelentősebbek különben a legőszintébb jóakarattal és teljes tudománytalansággal oldották meg, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót, a régi világgal való szakítás és a régi világ továbbélésének nem könnyű dilemmáját. Gyakran ugyanazzal a karddal, melyet a polgárháború frontjain hősiesen forgattak. Hagyjuk tehát a proletkultot békén sírjában. Egy gyökeresen elvétett elmélet, s nem kevés esetben a forradalom ügyéhez mindhalálig hűséges tollforgatók nyugosznak benne. Ha elméleteiket nem is, materialista felfogásukat megerősítette az immár, több mint fél évszázados tapasztalat, a proletkultra nem vár feltámadás.
Még recidívák formájában sem.
A szociológia-szociologizmus szópárnak az irodalomra vonatkoztatva hosszabb és szívósabb élet adatott. Több kárt okozhatott. Okoz még ma is.
Az az „irodalomszociológia”, amelyet a „szociologizmus”, sőt egyenesen a „vulgáris szociologizmus” és maradványai elleni kötelező harc nevében utasítanak el a limine egyesek, és rettegnek mások, két formájában létezik, akár a fizika. Klasszikus változata a múlt században az irodalom tényezőinek determináltságát vizsgálta a pozitivizmus módszerével. Elsősorban az érdekelte, milyen módon determinálja az írót, a művészt a kozmikus és társadalmi környezet, és hogyan determinálja a környezete által formált művész jelleme, értelme, érzésvilága alkotásait
– az irodalmi műveket. Mellékesen érdekelte az irodalom- és művészetszociológia művelőit a művészet társadalmi szerepe is.
Figyelemre méltó eredményeket értek el – szó szerint nagyjában. Akár a klasszikus fizika, amelyet „túlhaladottsága” nem akadályoz abban, hogy a makrotestek világában érvényes maradjon. A mélybe hatoló modem fizika viszont új dimenziókat fedezett fel a mikrotestek világában, ahol már nem érvényesülnek a newtoni fizika törvényei.
Ilyen módon érvényes is, meg túlhaladott is a múlt század végén, e század elején virágozott irodalomszociológia. Az első marxista irodalmi kritikusok valójában a szociológia és az irodalomszociológia fejlődésének ebben a szakaszában léptek fel. Ők tették meg az első lépéseket abba az irányba is, hogy a marxista módszert alkalmazva túlhaladják a „klasszikus irodalomszociológia” elvont ember- és társadalomfelfogását. Az irodalomszociológia azonosítása a „vulgáris szociologizmussal” századunk harmincas, negyvenes, ötvenes éveinek terméke. Kiindulópontja egy helytálló bírálat volt távolról sem helytálló nézetek és gyakorlat szolgálatában.
Mi volt tehát a „vulgáris szociologizmus”, és minek a nevében ítélték el? Miért mondatott ki rá a nagy átok, melyet egyesek még ma is érvényesnek tartanak? A húszas évek kezdő marxista irodalomkutatóinak (különben történészeinek is) az az illúziója volt ez, hogy a marxista osztályszempontot a múlt (és az akkori jelen) íróinak osztályszármazásából kiindulva lehet érvényesíteni.
E szempont józan és mértéktartó alkalmazása nélkülözhetetlen alkotórésze marad a mai marxista kutatásnak, hiszen, többek között, ez is megkülönbözteti a marxista kutatót nem marxista kartársaitól, akik közül sokan virtuális és nem kevesen tényleges szövetségesei. De valóban abszurditásokhoz vezetett e szempont s e tényezők elabszolutizálása.
Ezt támadták benne. Ezért ítélték el, ami önmagában helyes is volna. Azonban az az esztétika és elmélet, amelynek nevében ezt tették, nem kevésbé volt hibás és egyoldalú. Az „adjál uram, de most mindjárt” elméletének nevezhetném. Ugyanis ez az elmélet az irodalom társadalmi és politikai nevelő hatását mindig és mindenkor közvetlenül teljesítendő feladatnak tekinti. Más hivatást emellett egyáltalán nem hajlandó felismerni; sem elismerni. Innen e nézetek híveinek türelmetlensége, innen az, hogy nem elégedtek meg a szociologizmus egyszerű megbélyegzésével. Hozzáakasztották még az infamáló „vulgáris” jelzőt is.
Egyet azonban elmulasztottak: nem segítették elő, nem javasolták azt, hogy a vulgáris szociologizmus helyett a konkrét, korszerű, tudományos szociológia módszereit is alkalmazzák. Erre csak az irodalmi és társadalmi gyakorlat sürgető nyomása alatt kerülhetett sor. A konkrét szociológiai kutatások irodalmi ága azonban még kezdeti állapotban van.
Egyesek ezért is félnek tőle. A proletkultba, a „vulgáris” vagy nem vulgáris szociologizmusba való visszaesés veszélye riogatja őket.
Pedig az út előre vezet. Én csak azért félek az irodalomszociológiától, mert ezekhez a félreértésekhez is vezethet. Nehogy a proletkult és a szociologizmus esküdt ellenségei tévedésből „feszítsd meg!”-et kiáltsanak a szociológiára és vele próbálkozó híveire – közöttük az alant jegyzettre is.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.