Csehi Gyula: Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseinek első kötetéről

Az, aki csak annyit tudna Kacsóról, amennyiről ebben az első önéletrajzi kötetben értesülhet (Virág alatt, iszap fölött, Kriterion, 1971.), ami különben lehetetlenség romániai ma­gyar olvasók esetében, ugyancsak ámulhatna azon az állításon, amely számozott felcímként e cikksorozat homlokzatán ékeskedik. Tudniillik hogy párhuzamos önéletrajzokról írok. Tehát többek közt egy kalap alá veszem Nagy István önéletrajzi regé­nyét Kacsó Sándor önéletrajzi visszaemlékezéseivel.

E hipotetikus és kortörténeti élményektől, ismeretektől szűz olvasónak nem kevés igaza volna ámuldozásában.

Nagy István és Kacsó Sándor általam párhuzamba állított önéletírásait, még inkább a könyvek mintájaként szolgáló valóságos életüket több joggal és találóbban lehetne „ellen­tétes életeknek”, „ellentétes életrajzoknak” nevezni. Különösen mindket­tejük életének abban a szegmentu­mában, amely a szinte egyidejű szü­letésüktől az Úr 1927-es esztendejéig vezet. Amikor is Kacsó Sándor, a fiatal újságíró és a fiatal férj elveszti kolozsvári állását, és kéthetes pró­baidőre Brassóba indul, hogy meg­kezdje munkáját egy régóta tengődő rovinciális újságocska, a Brassói Lapok szerkesztőségében. Ezzel az akkorddal zárul Kacsó könyve. (Nagy István önéletrajzának harmadik kötete viszont 1933-ig jut el.)

A látszatok ellenére már az életutak ezen első szakaszán több kö­zöttük a rokonság, mint az ellentét és eltérés. Különösképpen ha nem egészen indokolatlanul mindkettejüket saját osztályuknak s ezen belül annak a szűkebb rétegnek a küldöt­teiként fogjuk fel közéletben, iroda­lomban, amelyhez a születés jogán tartoztak.

Ezt már bevezetőben leszögezve nem mondhatok le arról, hogy a később nyilvánvalóvá váló párhuzamos­ságok, majd a két életút és életmű testvéri közeledésének illusztrálása, bizonyítása előtt, legalább érintsem azt a hálás témát, amit Kacsó Sán­dor és Nagy István családi körülmé­nyei, gyermekkora, egyikük esetében tényleges, a másikéban képletes inaskodása, kenyérkereső munkájuk kez­detei, körülményei és javadalmazása ajánl végletes eltérések, ez esetben túlzás nélkül ellentétek formájában.
A klasszikus retorika és a roman­tika kedvelt alakzatának, az antitézisnek számtalan példája kínálkozik. Olyannyira, hogy nehezemre esik, fegyelemből, a laptér és az olvasó idejének kíméléséből, döntő többségüknek még felsorolásáról is lemon­dani ahelyett, hogy valóban felhasz­nálnám a kínálkozó alkalmat olyan tanulságos és hálás szembeállítások sorára, amelyek a két író személyes példáján messze túlmutatnak. Való­jában a múltból öröklött társadalmi rétegződések és a belőlük fakadó sorsok végtelen változatosságát is érzékeltetnék. Ha kitérhetnék rájuk. De amire feltétlenül szükségem van, arról mégsem mondhatok le. Kacsó önéletírásának megindító bevezetéséből tudjuk, hogy betegség­gel, az általa kiváltott nagy veszé­lyekkel küzdve nemrégiben előbb gondolatban, majd testileg is elláto­gatott szülőföldjére, szülőfalujába, családjához. Ez a találkozás csendíti meg a könyv első részének derűs hangütését. A kötet első könyve, az Őszi látogatás, kettős visszatérés: a szülőföldre, a szülőházba és a gyer­mekkor csodavilágába, amelynek az első világháború kataklizmája vetett véget, amikor nemcsak néhány évre, de évtizedekre beborult az ég alja. Amilyen szép és élő, magával ra­gadó mindaz, amit Kacsótól könyvé­nek ebben a részében megtudunk, annyira „tipikus” is: az író szárma­zása, gyermekkorának képe abban a családban, amelynek feje a parasz­ti sorból kitörni szándékozván meg­ragadt félúton (ahogy ez sematiku­san, csakhogy a valóság sematizálásával, annyi más kortársi magyar író apjával történt, nem kevés romániai magyar írót is beleértve).

Nem idézek részleteket, hiába is kísérelném meg röviden összefoglal­ni ennek az első résznek szép mon­danivalóját: a boldog falusi gyer­mekkor képét a családban, amelyben mindenkinek keményen dolgoznia kell és amely minden tagjának bizto­sítani tudja a legszükségesebbeket, beleértve a fiúknál a tanulást, az ér­telmiség soraiba való fel- és betörés lehetőségét. Az első világháborúval, majd a kisebbségi helyzettel zordra fordult az idők járása e család fö­lött is. Kacsó Sándor és egy-két fi­vére mégis megtette azt az utat, ame­lyen apjuk hat gimnáziumával, jegy­zőiskolájával csak elindulhatott, ta­lán szerencséjére is. Hiszen amikor kiesett a jegyzői állásból, mögötte volt a darab föld, a paraszti munka beidegződése. Korántsem került sem ő, sem családja az állásukat vesztett értelmiségiek, tisztviselők kilátástalan, kietlen sorsára.

Elégséges Nagy István szülőházára, közvetlen környezetére emlékeznünk, úgy, ahogy az önéletrajzi regény ex­ponálja, és fölöslegessé válik minden explicit hasonlítgatás. Nagy István a munkássorsnak is a legkínzóbb változatát kapta születési ajándékul. Gyermeki magáraébredésének emlékeit egymásba fűzve szépségről, örömről alig beszélhet. A zord valóság csak fájdalmasan ritkán adott neki és testvéreinek néhány pillanatot, amikor valóban gyermekek, ját­szadozó és boldog gyermekek lehet­tek.

Ha elgondolkozom azon, tulajdon­képpen mi is indította el Kacsó Sán­dort a harcos írás útján, aminek okait Nagy Istvánnál nem nehéz megtalálni, nem fedezhetek fel más okot, mint a fiatalemberre rászakadó kisebbségi sors meghatározó élmé­nyét. Ehhez még talán annyit adhat­nék hozzá, hogy e sorsfordulat foly­tán nem maradhatott meg az egye­temen is, mint a gimnáziumban, csa­ládjától szerényen, de biztonságosan ellátott diáknak. Ösztöndíjra és mi­nél hamarabb kenyérkereső munká­ra szorult.

Kisebbségi helyzet, anyagi gondok, kenyérkereset lapoknál a félbeszakított egyetemi tanulmányok után – ezek volnának az életpálya korai stációi, amelyek a húszas években elvezették Kacsót Brassóba, a Bras­sói Lapok szerkesztőségébe, amely­nek élére kerülve emlékezetesen be­írta nevét a romániai haladó sajtó, a nemzetiségi és szociális publiciszti­ka történetébe. Ezt az alapfoglalko­zását, ezt az alapteljesítményét egé­szíti ki szépírói műve, amely – mint ez önéletírásának első kötetéből is kitűnik – első novelláitól gazdag autobiografikus elemekben.

A gyermekkor a nosztalgia és a felidéző emlékezés szép színeiben, az emlékezés ködéből feltámadó életes színekben elevenedik meg. Akár Nagy István első önéletrajzi köteté­ben a maga gyermekkorát, Kacsó is regényesen állítja elénk az immár oly távoli, de emlékezetében oly élő, tündöklő világot, amelyben fölnövekedett. A szülők, a rokonok, a test­vérek, a játszótársak, a közvetlen környezet, a falu és a földek, a ré­tek és a havasi világ – minden megjelenik, megelevenedik a meleg emlékezésben.

A Kolozsvárra érkezéstől nem ez a felidéző, hanem inkább az emlékező írásmód jellemző e könyvre. A mon­danivalók pedig a magánélet köz­vetlen hátterében a közélet viharait és hullámzásait idézik.

Ha magát Kacsó falusi gyermekkorát – természetesen nem egyéni szép felidézését – „tipikusnak” ne­vezhettem, a kolozsvári évekről in­kább az állapítható meg, hogy emlékezésekből, magából a kor szépiro­dalmából is elégségesen ismert ese­ményeket, alakokat, helyzeteket idéz fel. E vonatkozásban Kacsónak nem jutott olyan radikálisan újító szerep, mint Nagy Istvánnak. De éppen az újdonság viszonylagos hiánya mu­tatja, hogy mennyire nélkülözhetetlen minden olyan ember önéletrajza, bármilyen formába önti is, aki része­se volt emlékezetes dolgoknak, olyan dolgoknak, amelyeket jó, hogy ne csak a történetírás jegyezzen fel, hanem a véglegesen eltűnt idők nyo­mába eredő emlékezet is.

A könyvnek ez az emlékező része két, időben és a kifejtés részletezé­sében is egyenlőtlen szakaszra oszlik. Az egyikről nekem, a szerzőnél néhány évvel kevésbé idősnek, az övéhez hasonló emlékeim vannak.

Amikor Kacsó Kolozsváron az egyetem helyébe rögtönzötten szer­vezett magyar tanárképzőbe iratkozik, én még a gimnáziumi osztá­lyokat járom. Amikor a tanárképzőt is betiltják, és Kacsó Sándor a leg­első magyar egyetemi hallgatók kö­zött elhatározza, hogy a román egye­temen folytatja tanulmányait, én is iskola nélkül maradok, és nekem is hasonló döntést kell hoznom.

Az egyetemi élet, a diákok élete, gondjai és mozgalmai a húszas évek elején Kacsó könyvében éppen csak megjelenik. A szerzőt az élet kiemeli ebből a miliőből. Annál bőségeseb­ben – kortörténeti és irodalomtörté­neti szempontból egyaránt örvendetes bőséggel – áradnak Kacsó emléke­zései első lépéseiről az újságírásban, az irodalomban. A Tizenegyek antológiájának keletkezése, a redakciók élete, emlékezetes portrék Kacsó legelső újságíró-ismerőseiről, bevezetéséről a mesterség titkaiba a rendőrségi és bírósági riportoktól kezd­ve a veretes közírásig – mindennek hiteles leírása olvasható nála, és gazdag tanulságokkal szolgál, ami­lyeneket még nagyobb bőséggel vár„Bemutattak egy hazug filmet Brüsszelben, ahol a Fidesz alkalmazottain, a nagykövetség odaküldött emberein és Deutsch Tamáson kívül nem nagyon jelent meg senki”– mondta Ujhelyi István a Szeged Televízió Téma című műsorában. hatunk a kötet folytatásától.

Kellemes feladat az olvasót arra figyelmeztetni, mennyi mindent tud­hat meg Kacsó önéletrajzából az írás, újságírás, szépirodalom interfe­renciáiról, amelyek különösen gyako­riak voltak a tárgyalt időszakban: a kisebbségi élet formáinak és intéz­ményeinek kialakulási periódusában. Amit a Vakvágányon hőse, Birtok Béni mint kisebbségi diák fedez fel, az arisztokrata és nagypolgári elemek szövetsége és szűk érdekeinek védelmezése a nagy kisebbségi töme­gek kárára és hátrányára, Kacsó ön­életírásában mint a fiatal újságíró felfedezése jelenik meg: az Ellenzék, a Keleti Újság és az Újság körüli intrikák, manőverek, amelyek eredményeképpen a közvetlenül háború utáni évek polgári radikális sajtóor­gánumai eltűntek, és helyükbe a Ma­gyar Párt hivatalos politikáját szol­gáló lapok léptek, vagy – mint a Keleti Újsággal történt – csupán elnevezésük maradt a régi.

Az első világháború előtti és a forradalmi idők polgári radikalizmu­sának eltűnése a kisebbségi közélet­ből, melyet Kacsó is felidéz könyvé­ben a lapok „finanszírozásának” és „kézbevételének” jeleneteivel, részle­teivel, tulajdonképpen csak frontvál­tás volt. A baloldali frontszakasz nem maradt fedezetlen. A polgári radi­kalizmus helyébe a szervezett mun­kásmozgalmi, szocialista baloldal lépett. Ehhez közeledett fokozatosan, vált előbb virtuális, majd legjobb képviselői által tényleges szövetsége­sévé az az irányzat, amelyet népi radikalizmusnak nevezhetnénk. Ezt eddig Kacsó képviselte a legkitartóbban, leghűségesebben a publiciszti­kában. Kitartott a maga által választott és vállalt harci poszton akkor is, amikor az új történelmi viharzó­nában egyes társai kényelmesebb pozíciókba vonultak vissza. A régebbi demokratikus radikalizmus csődjét Kacsó emlékezésében elsősorban Paál Árpád sorsának felidézése kép­viseli. Az emlékező Kacsó nem tagad­ja meg részvétét tőle, de nem rejti véka alá azt sem, hogyan vezetett jó szándékai ellenére Paál Árpád engedékenysége már az idézett periódus­ban megalkuváshoz, kiegyezéshez a múltnak a pénzemberek és arisztok­raták által képviselt erőivel. Az önéletrajz második részében, amint az egyes fejezetcímek is jelzik, két irányú mozgást látunk. A polgári radikalizmus elapad, a politikai op­portunizmus felülkerekedik köreiben. De ebben a „világnézeti szélverés­ben” kibontakoznak a „kitörési kísér­letek – balfelé” is. Egyik ilyen – sikeres és életre szóló – kísérlet hő­se az önéletrajzíró Kacsó Sándor. Ennek részleteiről nyilván majd a folytatásban, a második kötetben ér­tesülünk. Ez az első kötet csak azt mutatja meg, milyen tapasztalatok vezették a kitörés útjára őt, akit, ha nem is könnyen, mégis befogadott és felkarolt a kisebbségi „hivatalosság”. Örvendetes feladat az önéletírás első kötetéről szólva megemlítenem, mennyire érvényesülnek benne Kacsó Sándor jellemének és vérmérsékleté­nek személyes tapasztalatból ismert, rokonszenves vonásai. Nem szeret­ném a sokat használt és erősen kompromittált „szerénység” szóval illetni azt a tartást, amely könyvé­nek a szerző munkájáról, eredményei­ről szóló részeit, fejtegetéseit jellem­zi. Nevezzük hát „understatement”- nek. Ritka és valóban kiemelésre méltó tartás. Amikor viszont a maga erkölcsi szempontjaiból kifogásolha­tó tettekről, viselkedésről van szó. Kacsó megkülönbözteti azt, ami hi­bás, attól, ami több vagy rosszabb annál. És ezeknek az ítéleteknek a fényében minősít: hibáztat, megbé­lyegez vagy elítél. A határ a között, ami hiba és ami nála rosszabb: önzés, a nép és a szellem érdekeinek feladása vagy elárulása, világos Kacsónál. Világos ítéleteiben és nyelvezetében egyaránt. És félreért­hetetlen, hogy „nemzetiségre és anya­nyelvre való tekintet nélkül” elítél Magyar Pártnál, román politikai pártoknál egyaránt minden önző, antide­mokratikus tettet, minden kulissza mögötti intrikát.

Elgondolkoztam nem egyszer még a könyv megjelenése előtt azon, hogy milyen forrásokból fakadt a Kacsó­hoz hasonlatos, népből jött értelmiségieknél nálunk, Romániában, ki­sebbségi közéletünkben, a két világháború közötti években a néphez való hűség mellett az a politikai radikalizmus, amely szembeállította őket a kisebbségi életben a „történelmi” osztályok hivatalos politikájá­val, szövetségre késztette őket a proletariátus osztályszervezetével. És szenvedélyesen, kitartóan kerestette velük a román nép demokratikus erőivel való összefogás, együttműködés lehetőségeit és útjait. Minden egyes esetben individuális válasz, pontosabban egyénileg színezett válaszok sora található. De van egy közös elem, amely egyiküknél sem hiányzott, a „kitörés – balra” indítékaiból.

Erre a közös elemre emlékeztet nyomatékosan, ha röviden is. Kacsó könyvében mindaz, ami az újságírók élettapasztalatában, sőt szakmai szervezkedésében kapcsolatot teremtett a munkásosztállyal, a politikai szocializmussal és a szakmai szervezkedés eszméjével. A reá jellemző „understatement” halk hangján Kacsó Sándor említi, hogy az Újság milyen figyelmet szentelt rokonszenvező beszámolóknak a munkásmozgalomról. Említi azt is, hogy az Erdélyi és Bánsági Újságírók Egyesülete milyen hatékonyan védte meg tagjainak érdekeit az előzetesen kiharcolt előnyös kollektív szerződés pontjaira támaszkodva. Ennek a szervezetnek eredményes tevékenysége valóban figye­lemre méltó. Bár elnevezésében eb­ből semmi sem látszik, valójában újságírói szakszervezet volt, és a munkások érdekvédelmi tapasztalatát al­kalmazta, beleértve a sztrájk fegyve­rének felhasználását.

Márpedig ez az újságíró-szervezet az első világháborút követő nagy demokratikus remények és éles társadalmi konfliktusok sodrában keletkezett. Abban az időben, amikor az inas és fiatal asztalossegéd Nagy István is szervezett munkássá lett, szakmai inaskodását a forradalmi harc iskolájával egészítette ki. Kettejük párhuzamos élete tehát már akkor találkozott, amikor még egymás létezéséről sem tudhattak.

Megjelent A Hét II. évfolyama 46. számában, 1971. november 12-én.