Kacsó Sándor: Fogy a virág, gyűl az iszap. Életrajzi visszaemlékezések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
E könyv első kötetét feszült érdeklődéssel olvastam végig és lelkesen írtam róla. A második kötettel alaposan megjárta az a professzionális olvasó, aki évtizedek óta megszokta, hogy fél szemmel a szöveget, fél szemmel a maga reakcióit lesi, hogy egyidejűleg adja át magát, mindig éberen, a műnek, szedi szét gondolatban annak élő szerkezetét, ízleli a műalkotást, és szinte kívülről figyeli önmagát e folyamatban.
Nem, e könyvet nem ez a hivatásos olvasó olvasta, már ismerkedés közben skatulyázva, értékelve. Hanem a naiv, az elálmélkodó, az okuló és élvező olvasó, aki, amint a szokás-mondás szól, „nem tudta kezéből letenni”, „együltében”, az én konkrét esetemben „egyfektében” olvasta végig. És a mű tartalmazta élettel szemben ugyanolyan megpezsdült izgalom fogta el, mintha nagy és tartós, éppen zajló, éppen viharzó történelmi eseményeknek lenne tanúja, vagyis mintha azt az életet látná, amelyet éppen él.
Nem szükséges különösen bizonygatni, hogy az itt és így jelzett olvasói reakció tulajdonképpen ama regényváltozat remekeinek a recepcióját szokta kísérni, amelyet jobb és kevésbé összezavart megjelölés híján korregénynek, realista társadalmi regénynek szoktak nevezni. Pedig maga Kacsó Sándor könyve a szerző szándékai szerint igazán nem regény. Az alcím tudatosan megfogalmazza ezt a szándékot: „életrajzi visszaemlékezések”. A könyvben sok az értekező részlet. Nem kevés és helyenként nem is rövid passzusban kordokumentumokat reprodukál: leveleket, polemikus írásokat, a szerző publicisztikájának és riportjainak, ha nem is egészükben, de bő kivonatokban idézett mintadarabjait. A munka elején és a mű menetében, annak fordulópontjain a szerző erősen szubjektív kommentárjait olvassuk, amelyekben úgyszólván önmagát ellenőrzi, jelzi, hogy a mai tapasztalatával és meggyőződéseivel, korábbi önmagát bíráló szemmel nézve tekint vissza a mából az elmúlt időkre (és becsületesen nem is lehet más vártáról visszanézni a múltba). Mindez erősen eltér attól, amit regénynek nevezünk. Igaz, hogy gyakran, e kötetben az elsőnél sokkal gyakrabban, terjedelemben és fajsúlyban nagyobb méretekben találkozunk olyan szövegrészekkel, amelyek építkezése félreérthetetlenül a regény, pontosabban az énregény jegyeit viseli magán, és ennek az ábrázolási hagyománynak az eszközeivel él: valaki, a „főhős”, elmondja tapasztalatait, „elénk állítja” a színhelyet, emberi alakokat jellemez, leírja külsejüket, tulajdonságaikat, sőt belső életüket, gondolataikat és érzésvilágukat is megszólaltatja, szavakba szedi. Ezek a hősök egymással és a főhőssel beszélgetnek, vitatkoznak. Ily módon folyik, áramlik a feltámasztott élet a maga anyagi keretében s a nyelvi-folyam medrében a szereplők jártával-keltével, összeütközéseivel és sajátos hangjával. Mivel pedig immár elmúlt, konkrét korról van szó, kicsiny részben még életben levő, többségükben már elmúlt emberekről, akiknek jó része azonban nyomot hagyott maga után a két világháború-köz kisebbségi történetében, ezzel a regényes ábrázolással szemben is az autenticitás, a nemcsak lényegében, hanem részleteiben is hűséges felidézés, a nemcsak az „igaz”, hanem a „való” igényével lépünk fel, ami pedig általában bántó feszültséget szokott teremteni a regényes ábrázolás lehetőségei és a történelem hűséges megismerésére törő olvasó igényei között.
E feszültség jelzi az epikus ábrázolás, a dokumentáris felidézés objektív határait. Ez vezet oda, hogy a jó regény kötelezően minőségileg más eszközökkel él, mint az igaz emlékezés, és hogy a kettőnek amalgámja általában nem üdvös és ezért nem is ajánlatos. Ezt az elvben antagonikus kapcsolatot regény és memoár között csak azért említem Kacsó Sándor két könyvével kapcsolatban, mert bennük az emlékirat és a regény testvéri egységben él egymással, a második esetében az elsőnél örvendetes módon még kategorikusabban. Az emlékirat megbízhatósága fokozza a regényes részek iránti bizalmunkat, tapintatosan, de hatékonyan kiküszöböli a „valóban így volt-e?” szorongató és az olvasási élményt zavaró kétségét. A regényes részek pedig az élet színeivel ruházzák fel a felidézést, és élő portrék sorával járulnak hozzá ahhoz, hogy azt, amit a szerző e művén dolgozva ismét átél, rendszerez, megítél és értékel, az olvasó oly módon vegye tudomásul, mintha maga is ott lett volna. Például azon a napon, amikor 1927-ben a fiatal Kacsó, aki Kolozsváron az Újság bukása után munka nélkül maradt, kiszállt a vonatból a brassói állomáson, hogy elfoglalja új állását a Brassói Lapok szerkesztőségében. A könyvben az olvasó végigkísérheti ezt az egyszerű, pózok és gesztusok nélküli regényhőst, aki e könyvében a kisebbségi élet egy évtizedének történetét, azon belül a legközelebbről az irodalom és a sajtó igaz történetét, egyben az igazmondás erejével magával ragadó regényét írta meg.
Nagyon nehéz volna a testes, több mint hatszáz lap terjedelmű könyv teljes gazdagságát egy rövid krónikában akár felsorolások formájában is érzékeltetni. Nem tehetek mást, mint futtában jelzem a könyv legeredetibb, legtartalmasabb vonatkozásait. Kacsó Sándornak ezt a könyvét emlékezetes portrék egész sora díszíti. Hadd említsem meg egyik legeredetibb és legemlékezetesebb írói teljesítményeként azt a városportrét, amelyet a székely falu szülötte, a kisvárosok és Kolozsvár neveltje Brassóról, az ősi polgár- (hogy ne mondjam „Bürger”-) városról fest, és amelyben éppen a kontrasztok folytán benne remeg mindvégig az élő élmény, az elámulkozás és a nehéz beilleszkedés emléke. Kortörténeti tartalomban még gazdagabban és még tanulságosabban, az írói sikerülésnek ugyanebben a ragyogó teljességében jelenik meg a Brassói Lapok arcképe. Abban az évtizedben, amely a könyvben szerepel, nem Kacsó lényeges hozzájárulása nélkül, a Brassói Lapok jelentéktelen, poros provinciális lapocskából hatalmas, modern sajtóvállalattá fejlődött, s e jellege mellett, vele összefüggésben, de természetesen ellenére is, az erdélyi progresszió nagy hatású sajtóorgánuma lett a nagy világválság, a fokozódó politikai feszültségek és a kibontakozó társadalmi összeütközések közepette. Annak a története, hogyan sikerült a Brassói Lapokat azzá tenni, ami betiltásáig volt, még megírásra vár. A sajtótörténet feladata.
Kacsó emlékező könyve e történet személyes vonatkozásainak gazdag forrása. Ha a városképben, a lap bemutatásában a „portré” szót csak átvitt értelemben használhattam, a Brassói Lapok szerkesztőinek és munkatársainak esetében valóságos, igazmondó, művészileg is teljes arcképek soráról beszélhetünk. Valóban, Kacsónak sikerül mindenkinek igazságot szolgáltatnia. Még azokat is igazságosan mutatja meg, akik a maguk igazságát a később bekövetkezettek ismeretében alaposan eljátszották. Jó és rossz oldalaikkal, fényeikkel, ha voltak, és árnyékaikkal, amelyek vagy csak emberi jellemük clair-obscur-jének voltak megnyilvánulásai, vagy már előrevetítették elkövetkezendő vészes pálfordulásaikat. A könyv mindenről és mindenkiről a méltányosság és az igazmondás szellemében szól. Ebben nyilvánul meg a Kacsó Sándort egész életén át jellemző, a legjobb emberi és erkölcsi értelemben vett harciasság. Az a harciasság, amelyet nem tört meg, nem is tompított a kor, a betegség, a rengeteg tapasztalat, hanem csak bölcsebbé, emberibbé, ha lehet még igazságosabbá tett. A második kötet nem kicsiny és nem utolsó érdeme az, hogy e szellemben idézi fel a történelem egy különösen izgalmas, veszélyes és tanulságos évtizedét, azok számára is, akik mint jómagam, tanúk és részesek voltak, és még inkább azoknak, akik e kor életéről és embereiről csak a felidéző irodalom közvetítésével nyerhetnek ismereteket és élményeket.
Mindaz, amit a Brassói Lapokról és Kacsó könyvének sajtótörténeti vonatkozásairól említettem, fokozottabb mértékben érvényes a könyv irodalomtörténeti vonatkozásaira és azokra az arcképekre, amelyeket Kacsó a romániai magyar irodalom jelentős és kevésbé jelentős alakjairól rajzol meg, egyes esetekben a baráti emlékezés melegével, de minden esetben a lojális igazmondás maradéktalanul megvalósított szándékával. E tekintetben könyve kettős feladatot old meg: élő irodalomtörténetet közvetít a mai olvasónak, és ismeretlen, veszendőbe menő eseményeket, körülményeket, akciókat és összeütközéseket rögzít az irodalomtörténet és az irodalomtörténészek számára.
Még csak egy portréról szeretnék néhány szót szólani: Kacsó, az író és az ember önarcképéről, úgy, ahogy ez emlékezéseinek első két kötetében kirajzolódik. Az ember, a publicista, a szépíró és a közéleti férfi ritka, harmonikus egységét bizonyítják ezek a könyvek. És még valamit: érzésem szerint önéletrajzával talán tetézve térül meg az az áldozat, amelyet a felelősségtudattól és kötelességérzéstől vezetett Kacsó Sándor az éppen e könyvében felidézett évek során mint író hozott, elorozva időt és energiát a szépirodalomtól a harcos publicisztika javára. Az igazmondás, a nagy tapasztalat és a hűség olyan műveket érlel Kacsó halk, de dolgos műhelyében, amelyek nemcsak kiteljesítik az igazmondó szépíró művét, de egyben méltó helyét is kijelölik: a romániai magyar széppróza élenjáró csapatában.
A második kötet a vásárhelyi talákozóval zárul. Mindaz, amit közvetlen szemtanúként Kacsó életéről tudok a második világháború éveiben és az utóbbi három évtizedben, arra késztet, hogy olvasóival együtt érdeklődéssel és nagy bizalommal várjam életírásának esedékes folytatását.
Megjelent A Hét V. évfolyama 19. számában, 1974. május 10-én.
