Néhány hónappal ezelőtt meghívót hozott a posta. A düsseldorfi egyetem, pontosabban annak germanisztikai intézete, Düsseldorf, a Nord-rhein-Westfalen Land fővárosa, mellékesen a költő szülővárosa és a düsseldorfi Heinrich Heine Gesellschaft invitál közösen a nemzetközi Heine-kongresszusra, amelyet a költő születésének 175. évfordulójára emlékezve tartanak ez év októberének közepén. Természetesen a költő szülővárosában, Düsseldorfban.
Óvatlanul vetettem oda az előző mondatban a természetes szót. Heinénél ugyanis életében, holtában szinte semmi sem természetes. Talán azon az egy tényen kívül, hogy elfogultan és szenvedélyesen szeretik vagy gyűlölik, csodálják vagy kárhoztatják, a legnagyobb költők közé sorolják vagy tagadják azt, hogy köze volna az igazi költészethez és hazájához.
Minderről azonban más alkalommal.
Hadd mondjam meg ezzel szemben máris, hogy erősen líraian reagáltam és reagálok folytatólagosan erre a meghívásra.
Pedig mi lehet különös, lelket megrázó egy kongresszusi meghívóban manapság. A kulturális javak és nemzetközi cseréjük elképzelhetetlen inflációjában évenként sok ezer nemzetközi kongresszust hívnak össze. Olyannyira, hogy az embert egyaránt ingerlik azok a kongresszusok – számuk légió –, amelyeken, bármilyen közel állnak legszorosabb munkaterületéhez, nem vehet részt és azok a kongreszusok is, amelyeken részt vesz. Ezek többnyire fárasztják és kiábrándítják, hiszen nem kevés esetben tudományos eszmék tőzsdéjéből hiúság vásárává alakulnak át, a párbeszédet pedig süketek társalgása helyettesíti.
E kettősség következménye a fásultság, amellyel az ember az efféle meghívókat fogadja. Ez esetben szó sem lehetett nálam fásultságról.
Annál inkább örömről, hogy ezt a kongresszust megtartják; valósággal kínzó vágyról: részt venni rajta; érdeklődésről a tematika egésze iránt; elégtételről afelett, hogy a program tanúsága szerint a kongresszus szervezői bölcs mértéklettel elkerülték az ilyen internacionális összejöveteleket fenyegető elefantiázist a program összeállitásában; szenvedélyes vágyról: megragadni az alkalmat, és törleszteni valamit, akármilyen keveset, de törleszteni adósságaimból a Heine-kutatásban, a Heine-értelmezésben és Heine-népszerűsítésben.
Heine-congressmen Heine szülővárosában: késői igazságtevés, de ettől csak örvendetesebb.
A harmincas évek elején írtam meg első cikkeimet, tartottam meg első előadásomat Heinéről, 1952-ben jelent meg az a könyvecske, amelybe Heine akkor legaktuálisabbnak tűnő prózájából és költeményeiből válogattam. Azóta is periodikusan vissza-visszatértem életéhez, költészetéhez és prózájához. Ha a buzgalom, kitartás és hűség olyan erények volnának, amelyek önmagukban értékek, nyugodtan és büszkén tekinthetnék vissza részvételemre Heine védelmezésében, értelmezésében, felidézésében.
De nem most és nem itt a helye ennek az egyéni számadásnak. Inkább a költő városában tett utolsó, balsikerű látogatásomról írnék itt néhány sort, amely érzésem szerint egyenesen a Heine ma probléma kellős közepébe vezet.
1968-ban kerültem el, majdnem negyvenéves megszakítás után ismét Düsseldorfba. Ekkor jártam be újra azokat a városrészeket, amelyek a költő születésével, gyermekkorával, emlékeivel kapcsolatosak, és amelyeket meghatóan korhű módon restauráltak a második világháború bombázásai által nagyrészt földdel egyenlővé tett városban.
Szégyenemre meg kell vallanom, hogy ekkor tettem be először lábamat a düsseldorfi országos könyvtár épületében működő Heine-levéitárba. Csak most kezdtem ismerkedni végtelenül gazdag kéziratos anyagával, kis múzeumra rúgó Heine-relikviáival. És ami a látogatás rögtönzöttsége és sietős rövidsége mellett talán a legtanulságosabb: elbeszélgettem a levéltár igazgatójával, a jelenlegi Heine-kutatás egyik vezéralakjával, dr. Eberhard Galleyvel.
Erről a látogatásról részben be is számoltam. Megkésett útilevelek címen egy olyan cikksorozatban, amelyben napnyugati utaimról igyekeztem jelentést tenni, és amely, mielőtt akár legfontosabbakat is közölhettem volna, hirtelen megszakadt, szeretném hinni, nem az olvasók, hanem az Utunk szerkesztőségének kevés érdeklődése következtében a folytatás iránt. Íme, most alkalom adódik másutt visszatérni a témához, mégpedig olyan ajánlás biztos pajzsával, mint a napokban megnyíló nemzetközi Heine-kongresszus.
Két évvel az első látogatás után a Bordeaux-ban megtartott nemzetközi összehasonlító irodalomtörténeti kongresszusról hazajövet két olyan írónál akartam látogatást tenni az évtizedeken át sem gyengülő érdeklődés címén, akikkel ifjúkorom óta foglalkoztam és foglalkozom.
Diderot szülővárosát úgy találtam a hullámos vidék fölé emelkedő hegytetőn, romantikus várfalai közé szorítva, amilyen volt akkor, amikor az Enciklopédia szerkesztője született. Legfeljebb itt-ott nőttek a várfalakon újabb, modern épületek. A városka főterén, a Diderot-téren, úgy fogyasztottam kávémat, hogy tekintetemet végig a kis város nagy szülöttjének szobrán pihentethettem. Minden stílszerű volt azon a napon. Az is, hogy a városi múzeum, amelynek Diderot-gyűjteményét szerettem volna megnézni, éppen zárva volt; az is, hogy Langres egyetlen polgára, akivel hosszasan elbeszélgettem, Monsieur Metz volt, a városközpontban, a szoborral szemben fekvő szép könyvkereskedés tulajdonosa, akit annyira meghatott a távolból érkezett idegen lelkesedése nagy földije iránt, hogy látogatóba hívott a város melletti villájába. Sajnos mindmáig adósa vagyok ezzel a látogatással.
Langres kedvéért letértem a nagy nemzetközi vasútvonalról. Átszállásokkal, könyvekkel teli kofferem cipelésével fárasztottam magamat. Az a terv, hogy Strasbourgban meghálok és megpihenek, dugába dőlt. Valamilyen nemzetközi kongresszus miatt minden szállodában teltházat jeleztek.
A várótermi éjszakázást már nem bírom olyan jól, mint diákkoromban. Halálosan kimerülten néztem a vonatablakból Kehlnél a hajnali Rajna sötét hullámain tükröző fényeket. Dél felé érkeztem meg Düsseldorfba.
Szokásom ellenére pontos haditervet készítettem. Időm kevés volt, sűrítve akartam élni vele. Megállapítottam a teendők sorrendjét. Elsősorban újból be kellett járnom a város Heine-emlékhelyeit. Kezdve a Heine-Allée-vel (igen, Heinének már van utcája szülővárosában), amely a volt hercegi parknak ahhoz a pontjához vezet, ahonnan a gyermek Heine Napóleon bevonulását figyelte, amint ez a Das Buch Le Grandban olvasható. Folytatva a Bolkerstrasséval, ahol a szülőház helyén emelt épület áll a szép emléktáblával. El kellett mennem a parkba a Heine-sarokhoz, ahol Maillol jellegzetes, erős fiatal nőt ábrázoló szép szobra áll (amilyen szép ez a szobor, annyira könnyű megérteni, hogy nem pótolhatja azt a bizonyos szobrot, amelynek elkészíttetésével a költő szülővárosa immár oly sok évtized óta – ha jól meggondolom, több mint egy évszázada – tartozik. Tervemnek ezt a részét teljes egészében sikerült megvalósítanom. Sok érdekességet mesélhetnék a látottakról, de non hic erat locus…
A második pont vízbeesett. Ebéd után (az ebédet igén stílszerűen a prezumtív szülőházzal szemben levő elegáns vendéglőben fogyasztottam el, amelynek első termében szépen kiképzett fülkében Heine-emléksarok látható, parányi mellszoborral, feliratokkal, képekkel) dr. Galleyt kívántam meglátogatni. Jó lett volna folytatni két évvel ezelőtt megkezdett beszélgetésünket. Ebből semmi sem lett. Dr. Galley nem csak „házon kívül”, hanem városon kívül is volt. Nekem pedig egyetlen nap állott rendelkezésemre.
A harmadik pont elmaradása mélységesen levert és elszomorított. Mivel dr. Galleyt nem sikerült megtalálnom, elhatároztam, hogy néhány órával előre hozom a Georg B. barátomhoz tervezett vizitet. Estéről késő délutánra. Címét nem ismertem, csak a sógoráét. Azt nem találtam otthon. Még csavarogtam egy-két órát. Mire hazaérkezett, megtudtam tőle, hogy Georg három hónappal azelőtt meghalt. Nem vigasztalt az a közlése sem, hogy a boncolás nem a halál magyarázatát kellett hogy keresse, hanem azon csodálkoztak az orvosok, hogyan élhetett valaki ilyen többszörös infarktustól barázd ált szívvel akár eddig is. Tudtam, hogy Georgnak hányszor volt infarktusa, és az orvosok kompetenciájában sem volt okom kételkedni. Nem is vitatkoztam a rokonnal. De tudtam, hogy létezik egy másik elhalálozási ok, amelyre emlékezni Heine szülővárosában nem hívságos. A beteg szív könnyebben, de az ép szív is megszakadhat a honvágytól.
Szomorúan kibaktattam a széles sugárúton a pályaudvarra, kiváltottam poggyászomat, és felültem a Dortmundba induló gyorsvonatra. A kimerültségtől, a szomorúságtól elálmosodtam. Dortmund rendezőpályaudvarán ébredtem fel, mintegy tíz kilométerrel túl a főpályaudvartól. A vonatot ellenőrző vasutasok fedeztek fel. Az ő segítségükkel jutottam ki a főútra, kaptam taxit és szállodai szobát. Másnap délelőtt már Fritz Hüserrel, a városi könyvtár igazgatójával, a munkásirodalmi levéltár alapítójával és dortmundi íróbarátokkal beszélgettem abban a tanácsteremben, ahol a Dortmunder Gruppe 1961 alakult. De az más történet, és nem tartozik ide. A kongresszusi meghívás az utolsó látogatásra emlékeztetve azt a reményt keltette bennem, hogy ami még elérhető és pótolható, arra alkalmat kapok. A kongresszuson. A kongresszus napjaiban.
Azóta pedig alig telt el hét, hogy Heinéről, a kongresszusról valamilyen hír ne érkezett volna. Felújultak bizonyos polémiák körülötte. Nem németsége és zsidósága körül, mint régen. Ma a szellemi életben aligha akadnak olyanok, akik németségét, jelentőségét kétségbe vonnák. Akik pedig kitartanak a hitleri, göbbelsi „elemzések” mellett (az ilyenek sem tűntek el még teljesen), óvakodnak nyíltan véleményt mondani e kérdésben. De újból és újból felmerül a szövetségi köztársaság demokratikus sajtójában a kérdések sora: miért nem viseli az újonnan alakult düsseldorfi egyetem a város szülöttének, Heinrich Heinénak nevét? Miért nincs még mindig szobra Heinénak Düsseldorfban? Miért nem adnak ki az évfordulón Heine-bélyeget?
A három kérdés közül az utolsóra adták a legvilágosabb választ. Nem adnak ki emlékbélyeget, mivel Heine-bélyeg már korábban megjelent. Elfogadható magyarázat. Annál is inkább, mivel közben a határozatot is megváltoztatták: újabb emlékbélyeg is megjelenik a 175. születésnapra.
A düsseldorfi egyetem elnevezése már bonyolultabb kérdés. Az egyetem tanácsa demokratikus úton leszavazta a javaslatot. Ennek az elutasító magatartásnak az okát vagy okait nem óhajtom firtatni. Amint egyes elég erélyes és határozott sajtómegnyilvánulásokból kitűnik, a vita még távolról sem zárult le. Fokozottabb mértékben mondható ugyanez a még mindig hiányzó Heine-szoborról. Valamelyik cikkben azt olvastam, hogy ott, ahol Bismarcknak majdnem minden városban van szobra (Hamburgban, Heine ifjúi szenvedéseinek városában olyan nagy, mint egy kisebbfajta hegy), ideje volna a düsseldorfi Heine-szobor ügyét is dűlőre vinni.
Időnk van. Várhatunk. Annál is inkább, mert – bármilyen fontos is, hogy a nagy német klasszikusok: Goethe, Schiller, Humbold és társaik mellett az oly sokáig mellőzött Heine is megkapja a maga egyetemét, bármilyen szép volna, ha nem maradna már sokáig az egyetlen német költő, akinek nincs szobra szülővárosában – éppen a kongresszus munkatervének a tanúsága szerint ebben a városban a Heine-társaság, a Heine-levéltár és az újonnan létesült Heine-tanszék szorgos és eredményes munkát fejt ki annak érdekében, ami mindennél fontosabb – költőről, íróról, gondolkodóról, társadalmi harcosról lévén szó –: művei korszerűen gondozott első, teljes kiadásának a megvalósításáért.
Valóban, a német és a francia nép megbékítéséért küzdő Heine szelleméhez és emlékéhez méltó az a mód, ahogy e kiadói vállalkozásban a német kutatók, a Heine-levéltárban felhalmozott kéziratos anyagra támaszkodva, együttműködnek a francia kutatókkal, akiknek a Schocken-hagyatékból a párizsi Bibliothéque Nationale tulajdonába került hatalmas anyag áll rendelkezésére.
Heine végre otthon?
Erre az egyszerűen megfogalmazott kérdésre nem ígérek és nem is várok egyértelmű, gyors és teljes választ.
Legfeljebb egy reménynek adok hangot. Annak a reménynek, hogy a költő, aki születése után egy és három negyed évszázaddal és halála után majd egész évszázaddal még mindig harcok, polémiák tüzében áll (majd ezt írtam: él), valóban a német és az egyetemes irodalmi hagyatéknak nemcsak biztos, hanem élő és időszerű értékei közé tartozik. Másként, mint Goethe vagy Schiller, de náluk nem kevésbé és nem kétségesen.
Minderről a düsseldorfi Heine-kongresszus után feltehetően újabb, részletesebb és – ebben biztos vagyok – igen örvendetes mondanivalóm lehet.
Megjelent A Hét III. évfolyama 41. számában, 1972. október 13-án.