Mivel úgysem célom a folyamatokat a maguk történetiségében, teljességében és időrendjében felvázolni, élek egy számomra igen tanulságos alkalommal, hogy mindazt, amit a múlt századra vonatkoztattam, a legidőszerűbb formában összegezzem.
Az a mai nyugatnémet író, aki talán a legkitartóbban igyekezett és igyekszik, úgy is mint íróművész, úgy is mint elkötelezett állampolgár, írást és élőszót hatékony beavatkozásra használni fel a társadalmi életbe – Günther Grassról van szó –, a Büchergilde Gutenberg alapításának ötvenedik évfordulóján emlékbeszédet tartott. E beszéd teljes szövegét közli a müncheni Süddeutsche Zeitung 1974. október 5/6. számának tárca-melléklete.
A lapközlés címe és alcíme segíthet, hogy az összefoglaló ismertetést a lehető legrövidebbre fogjam és a beszéd gondolatmenetét a korábban kifejtettek konkretizálására és aktualizálására használjam fel.
A cím pontos fordítása: Az olvasó munkás. Az alcímé: „Beszéd a Büchergilde Gutenberg ötvenéves jubileumára, javaslatokkal egy könyvtárhoz“.
A Gutenberg „könycéh“ a nyugatnémet szakszervezetek tulajdonában levő könyvterjesztő vállalat, amely jó könyvek másodkiadásait bocsátja tagjainak rendelkezésére kedvezményes áron.
Grass emlékeztet arra, hogy a régi német munkásmozgalom (mind korábbi, szociáldemokrata, mind későbbi, párhuzamosan kommunista és szociáldemokrata szakaszában, tenném hozzá) a munkások soraiból olvasókat, érdeklődő, jó olvasókat nevelt. Ezek közül kerültek ki a szakszervezeti és politikai munkásmozgalom vezetői, közöttük olyan kiváló tollforgatók is, mint August Bebel. Grass felpanaszolja, hogy a mai nyugatnémet valóság nem kedvez e folyamat – munkásolvasók nevelődése – új körülmények közötti folytatására vagy újraéledésére, s úgy véli, hogy erre spontán módon aligha kerülhet sor.
Éppen ezért intézkedések egész sorát javasolja. Közülük csak azt idézem, mely egy húszkötetes kiadványsorozat megteremtésére vonatkozik, amelyet ő a német munkásolvasó kézikönyvtárának nevez. Pontosabban egy ilyen kézikönyvtár kiindulópontjának, törzsanyagának.
A sorozatot Grimmelshausen Simplicius Simplicissimusa kezdi; a második kötetbe Grass Lichtenberg Aforizmáit szánja: a harmadik és negyedik kötetben Goethe Olaszországi utazása és Schiller egy történeti munkája (Németalföld elszakadásának története) szerepelne. Az ötödik kötet Kleist Michael Kohlhassát és novelláit, a hatodik Georg Büchner drámáit és publicisztikáját tartalmazná. A hetedik és nyolcadik kötetben Theodor Fontane Tóparti kastély és Thomas Mann A Buddenbrook ház című regényei szerepelnének. A kilencedik, tizedik és tizenegyedik kötet német szempontból „külföldi szerzőké“ volna (Tolsztoj: Háború és béke; Zola: Germinal; Dickens: Copperfield Dávid).
Három „helyet“ kapnának Grass kiskönyvtárában a két világháború közötti évek szerzői (Alfred Döblin: Berlin, Alexanderplatz; Brecht: Hauspostille; Kafka: A kastély).
Ugyancsak három munka képviselné a „fiatal munkások és munkásnők számára hozzáférhető“ tudományos, ideológiai, filozófiai irodalmat. Freud álomértelmezése, Bebel önéletrajza és Leszek Kolakowski Az alternatíva nélküli ember című könyve.
Ezzel a húsz helyből tizenhét már megtelt. Az utolsó hármat Grass a kortárs svájci, nyugat- és keletnémet irodalom egy-egy képviselőjének tartja fenn, Max Frisch, Alexander Kluge és Christa Wolf egy-egy regénye szerepel ezeken a helyeken.
Azt, hogy vállalkozása milyen kockázatos, választásai mennyire vitathatók, műfaji palettáján mennyire nem szerepel az irodalom egész színképe, fölösleges volna Grass szemére vetni. Megelőzi önbírálatával az efféle bírálatokat, amikor megmondja, hogy hiányzik listájából az egész líra, hiányoznak az amerikaiak és az olaszok. Hiányzik az útleírás, a tudományos-fantasztikus irodalom, a szociológia és a szociográfia – tehetném hozzá, csupa olyan irodalmi formákat soroltam itt fel, amelyek Grass két alapvető kritériumának: a művészi és eszmei értéknek és a legalább viszonylagos hozzáférhetőségnek legjobb példányaikban éppen annyira megfelelnek, mint a válogatásában szereplő címek. És természetes, hogy tekintetbe veszem azt is, hogy Grass listája természetesen az ő ízlését tükrözi, valamint, hogy az irodalom funkcióit saját írói crédójának szellemében fogja fel. Ezek tudatában vegyük szemügyre mini-könyvtárának műfaji összetételét.
Ez bizony elég egyoldalú, de még így is sok vonatkozásban tanulságos. A regény az egyetlen szépirodalmi forma, amely nemcsak egyetlen példányával szerepel. A húsz kötetből nem kevesebb mind tizenegy – regény; a klasszikus jelentésben vett epikát ezen felül egy novelláskötet is képviseli; a drámairodalmat egy kötet (ebben kap szűkös helyet a Hessische Landbote szerkesztőjének forradalmi publicisztikája is). A verses irodalmi szövegek beláthatatlan világát a Brecht-féle Hauspostille reprezentálja Grass kis könyvtárában. Azért nem líráról beszélek ez esetben, hanem „verses szövegről“, mivel maga Grass is megjegyzi, hogy Brechtnél már „nem belsőséges lírai hangvételről“ van szó. Ilyenformán a hagyományos értelemben vett szépirodalomnak tizennégy hely jut a húszból; a fennmaradó hat helyen egyenlő arányban osztozik a történelem, az útleírás (mindkettő klasszikus szerzőtől), az önéletrajz (egy munkásmozgalmi vezetőtől), a mélylélektan, a filozófia (egy neves marxista gondolkodó könyvével), végezetül egy olyan félig irodalmi, félig erkölcstani műfaj, mint az aforizma. A kiválasztott szerző, Lichtenberg az egyetlen, akitől Grass idéz, mégpedig a következő, ugyancsak a témához illő aforizmát: „Akinek két nadrágja van, tegye az egyiket pénzzé és szerezze be érte a könyvemet!“
Grass egyetlen művét sem vette fel a listára, így nyugodt lelkiismerettel fejezhette be beszédét a mottóként választott Lichtenberg-aforizmával. Az irodalmi könyvnek és nem saját könyveinek kívánt reklámot csinálni.
De kérdés, hogy az általa összeállított menü elég emészthető-e, elég változatos-e, tükrözi-e kellő mértékben a jelen irodalom olvasóinak igényeit, az olvasás jelenlegi funkcióit: alkalmas-e arra, hogy az irodalmi olvasmányok felé vezesse azokat, akikre gondol és akikről megállapítja, hogy ha nem létezne a Gutenberg-céh, nemigen hoztak volna gyári látogatásai alkalmával Grass-köteteket magukkal, hogy a leghagyományosabb módon autogramot kérjenek a szerzőtől.
A fenti kérdésekre pedig, előrebocsátva azt, amit adatolva és érvekkel óhajtok kifejteni, válaszom az, hogy az összeállítás inkább a tizenkilencedik század századunkban felejtett Bildungsbürgerének az ízlését és eszményét tükrözi (amely különben a kultúra és az olvasás szempontjából nem a legrosszabb emberfajta). Azon sincs mit felháborodnunk, inkább örvendhetünk neki, hogy Grass valamilyen módon, legalább konkrét javaslatokba csomagolt rokonszenves utópiával, hidat óhajt verni a Bildungsbürger és a kinevelendő munkásolvasó között.
De a bennünket nemcsak foglalkoztató, hanem, miért tagadnám, aggasztó és zaklató kérdések vizsgálatában nem kegyes óhajokból kell kiindulnunk. Az egyedül ésszerű eljárás: a század társadalmi és kulturális realitásaiból kiindulva vizsgálni ezeknek az olvasmányokra, az olvasókra, együttesen és rengeteg hatáson és visszahatáson át az irodalomra, a könyvtermelésre és a könyvterjedésre gyakorolt hatását.
Megjelent A Hét V. évfolyama 49. számában, 1974. december 6-án.