Kántor Lajos – Láng Gusztáv: Romániai magyar irodalom 1945-1970 – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Őszintén örvendek ennek a könyvnek. Több okból is, melyek közül a legkomolyabb az, hogy ha nem is feltétlenül, de az elsők között szerettem volna melegen üdvözölni, tárgyilagosan ismertetni és szigorúan bírálni ezt a várt és mégis kissé elsietett, vitathatatlanul hasznos és sok vonatkozásban erősen vitatható munkát.
Nem sikerült. Csak részben hibámból. Szándékom, hogy késedelem nélkül írjak róla, kegyes óhaj maradt.
De nem csak az én késlekedésemről van szó. Mások, örvendetesen sokan és késedelem nélkül köszöntötték a munkát. Annyira, hogy most, amikor én is beállok a sorba, jó, ha az első tucat recenzens között sikerül helyet kapnom.
Még így sem késtem el egészen. Az eddig nyomtatásban megjelent ismertetések tulajdonképpen könyvjelzők voltak. Kivétel nélkül pozitív előjellel. Ha egyáltalán céloztak hibára, hiányosságokra, nyomban le is szögezték, hogy azok szükségszerűleg a vállalkozás nehézségének és újszerűségének tulajdoníthatók. Az ennél nyomósabb kevés kifogás csak célzások formájában jelentkezett. Az irodalmi kritika szellemesen és szemléletesen célozgató termékei közé sorolhatom A Hét szilveszteri mellékletében megjeleni rajzos montázst is. A maga nyelvén ez mondja a könyvről a legtöbbet, és ez tartalmazza, világosan kiolvashatóan, a legszigorúbb feddést. Gondolom, nem értettem félre nyelvét, ha az elfogultság és a tárgyilagossághiány vádját látom benne grafikailag megfogalmazódni.
A bírálóknak, zömmel méltatóknak szokatlan fürgeségét a könyvvásárlók örvendetesen masszív felvonulása kísérte. Mindez arról tanúskodik, hogy a könyv idejében jött, és hogy szerzői nem ábrándítják ki, semmi esetre sem ábrándítják ki végzetesen az olvasókat, beleértve a hivatásos olvasókat, vagyis a többé-kevésbé professzionátus recenzensek, kritikusok hadát is.
Ne maradjon itt említés nélkül a munka szenvedélyes bírálóinak elég népes osztaga, amely nemigen szólalt meg eddig a szélesebb nyilvánosság előtt. A könyv „hőseire”, a benne tárgyalt írókra célzok. Vannak olyanok, akiket bánt az, hogy túl röviden vagy érzésük szerint túl ridegen említik őket. A terjedelmesebben, elismeréssel vagy éppenséggel nagyrabecsüléssel tárgyalt szerzők között is akadhat, biztosan akad olyan, aki kevesli a neki és művének szánt tért, elégedetlen a kiutalt babérkoszorú méreteivel. Anélkül, hogy minimalizálni akarnám ezeket a hangokat, meg kell mondanom, hogy elkerülhetetlenek. Szinte függetlenül jelentkeznek attól, hogy a szerzők jól vagy rosszul, teljes tárgyilagossággal vagy itt-ott személyes meggyőződéseikből vagy előítéleteikből fakadó elfogultsággal végezték munkájukat.
Ez a könyv irodalomtörténet ugyan, mivel negyed évszázad irodalmát tekinti át, de élő irodalom élő története. Ezenfelül önmagában rendkívül örvendetes, de a szerzőkre nem egészen kockázatmentes módon kevés kivétellel élő és ma is virágzó, sőt termő írók művével foglalkozik.
Aki ilyen könyv írására vállalkozik, ne csodálkozzék, ha újból igazolva látja Horatius kétezer évvel ezelőtt megfogalmazatott megjegyzését a genus irritabile vatum-ról, a költők ingerlékeny fajtájáról.
Jómagam is szerepelek a könyvben. Néhány bíráló megjegyzésben részesülök, amelyek igazságosak, legfeljebb odavetett megfogalmazásukban kifogásolhatok egyet-mást; egy-két tévedés is előfordul velem kapcsolatban (amilyet minden szereplő felfedezhet a róla szóló hosszabb- rövidebb szövegrészben). A szerzők globálisan mondjuk jó nyolcas jeggyel értékelik tevékenységemet. Ami bizony igen nagylelkű ítélet. Igyekezni fogok utólag kiérdemelni, esetleg, ha csak az időm és erőm engedi, jobban megközelíteni a jeleseket és az eminenseket.
Mindkét szerzőhöz korábban a tanár és kitűnő hallgatói közötti kapcsolat fűzött. Majd kartársak, nem ritkán munkatársak lettünk. Jó értelemben elfogult vagyok irántuk. Ez indít, kötelez is arra, hogy túlhaladjam a kalapemelő köszöntés, a jelzés és célozgatás fázisát. Igyekszem nemcsak az eddigieknél terjedelmesebben, hanem szigorúbban is véleményt mondani e könyvről: érdemeiről, hibáiról, hiányosságairól.
Nem pusztán az igazságtevés szándéka vezet. Őszintén szólva ezzel a nyilvános állásfoglalással baráti nyomást szeretnék gyakorolni Kántor Lajosra és Láng Gusztávra. A jelek szerint a könyv második kiadására hamarosan sor kerül. Szerepel a Kriterion által román nyelven kiadandó munkák sorában is. Előre összegezve mindazt, amit e cikkben mondandó vagyok: igen-igen óhajtom, hogy a várható második kiadás bővített és (erélyesen) javított kiadás legyen, és hogy ne a jelen szöveg, hanem a javított és bővített szöveg szolgáljon alapul a román fordításhoz.
A könyv alapvetően tájékoztató munka, magyarul is, románul is az lesz. Magyarul ugyan nem első, hanem immár harmadik összefoglalása a romániai magyar irodalom fejlődésének, Sőni Pál egyetemi jegyzete és Marosi Péter ünnepi cikksorozata után. Mindenesetre első abban az értelemben, hogy könyv alakban fordul első ízben a nagyközönséghez. Ami pedig a tervezett, mégpedig örvendetes gyorsasággal tervezett román fordítást illeti, igen felelősségteljes vállalkozás ez. Ion Chinezu a romániai magyar irodalom első tíz évét összegező könyve után, amely1930-ban jelent meg, ez az első alkalom arra, hogy a hazai magyar irodalom és annak legújabb fázisa iránt érdeklődő román szakemberek és olvasók szintetikus tájékoztatást kapjanak.
Mindenképpen csak azzal tehetünk jó szolgálatot az ügynek, a szerzőknek, könyvük további sorsának és a romániai magyar irodalom tárgyilagos és színvonalas ismertetésének, népszerűsítésének, ha a kezdeti udvariaskodás és örvendezés fázisát túllépjük, és a könyv hivatásához méltó igénnyel mondunk véleményt róla. Ez pedig nem kevés és nem is másodrangú kifogáshoz vezet.
Az első kifogás mindjárt a könyv címlapját érinti.
Nehezen érthető feledékenység vagy esetleg koncepció, de még nehezebben védhető koncepció száműzte a címlapról a két társszerző neve mellől a harmadik, Réthy Andor nevét. Holott ő egymagában a könyv felének a szerzője. Talán úgy gondolták a szerkesztők, hogy Réthy „csak” a bibliográfia, a „könyvészeti adalék” összeállítója? Ha valóban ez a helyzet, úgy szerény, de makacs meggyőződésem szerint tévedtek. Ezt a tévedést pedig azért kell nyomatékosan szóvá tennem, mert bizonyos mértékig fényt vet a címben megnevezett két szerző célkitűzésének olyan vonatkozásaira is, amelyek érzésem szerint hibák forrásai.
Mielőtt ezekre rátérnék, hadd üdvözöljem szívélyesen és örömmel azt a kitűnő munkaeszközt, amelyet a könyv második fele, a bibliográfiai rész ad kezünkbe. Ez a rész, a névmutatóval együtt, több mint kétszáz lapot tesz ki, az egész munka felét. Általános részében az irodalmi kritika, publicisztika, irodalomelméleti kérdésekről szóló anyagok áttekintését kapjuk, örvendetes következetlenséggel, valójában a munka hivatásának hasznos szolgálatában már eltávozott íróink felszabadulás óta újra kiadott műveinek, valamint a róluk szóló írásoknak a bibliográfiája is szerepel e részben, Majd az élő szerzők műveinek és a róluk szóló fontosabb irodalomnak a bibliográfiája következik.
Ez az egész bibliográfiai anyag csak válogatás. Tehát nincs és nem is lehet igénye a teljességre. A részletes vizsgálat hiányosságokat is megállapíthat. Átlapozásra is kitűnik, hogy hiányoznak a felvett cikkeknél, tanulmányoknál talán fontosabb írások, és hogy az utalások pontossága is felülvizsgálatra szorul.
Annak ellenére, hogy a könyv rövid ideje van kezemben, ezt a részt nem kevésszer használtam. Olyan kérdésekben segített gyorsan tájékozódni, amelyek felderítése nélküle rengeteg időt és fáradságot vett volna igénybe.
Igen hasznos a bibliográfiában a felszabadulás óta megjelent antológiák felsorolása. Szívesen és hálásan venném, s biztosan nemcsak én, ha az új kiadás bibliográfiai részében szerepelnének élő, valamint megszűnt könyvsorozataink, az irodalmi sajtó, valamint a románból és más nyelvekből fordított (esetleg e nyelvekre fordított) kötetek könyvészeti adatai is.
A bibliográfiai rész, a könyv második fele, csak másodsorban válthat ki hiányérzeteket vagy inspirálhat a fentiekhez hasonló bővítési, gazdagítási javaslatokat. A teljes, tudományos bibliográfiák megjelenéséig, amelyekre ugyan még sokáig várhatunk, a nagyközönség tájékoztatása mellett a szakemberek számára is nélkülözhetetlen segédeszköz ez a bibliográfia.
A címlapon jegyzett két szerző által összeállított első részt illetően bizony sokkal komolyabbak a hiányérzeteim. Elsősorban módszertani szempontból kell vitába szállnom velük.
Félek, hogy nem a legszerencsésebben döntöttek, amikor az irodalomtörténeti összefoglalás, a dokumentáció és a személyes, szubjektív, vagyis kritikusi hozzáállás összehangolásának, keverésének, arányainak problémáival kellett szembenézniük. Pedig mindenképpen óvatosak szerettek volna lenni. A munka címe: Romániai magyar irodalom 1945-1970. Ez egyaránt jelezhet „irodalomtörténeti” összefoglalást vagy „kritikai” értékelést. A magamfajta okvetlenkedő bírálókra előzetesen célzó utószó nyilván nem véletlenül kapta a történelmi veretű Mentség címet. A szerzők, Misztótfalusi Kis Miklós példájára hivatkozva, „maguk mentségével” rekesztik a könyv értekező részét. (Különben ezzel is jelzik azt a sajnálatos tényt, hogy bizony kirekesztették, külön karámba utalták a munka könyvészeti felét.)
Az irodalomtörténet, ha a jelenhez, az élő irodalomhoz nyúl, szükségképpen kezet fog a kritikával, s a kritikusnak vállalnia kell – mentegetőzés nélkül – a szempontokat, amelyeknek érvényesítése a feladatra sarkallta” – írják a szerzők az ő új Mentségükben (211.1.). A sok elképzelhető program közül őket – mint írják – „az esztétikai-etikai értékek felmutatásának a vágya” vezeti. Ezt az összesítő szempontot alkalmazzák az utóbbi negyed évszázad irodalmi fejlődésének áttekintésében. Mivel pedig a tárgyalt időszakban sok más szempont is felmerült, e változó szempontok között a maguk véleményét „különvéleménynek” is tekintik.
Erre természetesen messzemenően joguk van. A kérdés azonban az, hogy eltekintve az objektív nehézségektől, különösképpen a részletesebb előmunkálatok valóban nagy, egyes vonatkozásban teljes hiányától, nem tették-e feladatukat még nehezebbé, még bonyolultabbá azáltal, hogy az esztétikai szemponthoz képest viszonylag háttérbe kívánták szorítani az időben lezajló események, beleértve az irodalmi, esztétikai jellegű folyamatok vizsgálatának másik két módszertani követelését: a történetiség elvét és a megfelelő adatolást. Vagyis egyszerűbben fogalmazva: sikerült-e esztétikai értékelő szándékukat (amely fenntartás nélkül dicséretes) kellőképpen összekapcsolniuk a negyed évszázad során szakadatlanul változó körülmények felmutatásával? Eléggé gondosan tárták-e fel az értékítéletek kimondásához szükséges tárgyi adatokat? Ha pedig a három összetevő helyes arányítása hiányzik munkájukból (márpedig meggyőződésem szerint helyenként hiányzik), úgy a történetiség elvén bizony csorba esik, az adatolás a kelleténél szegényesebbé válik. Mindez pedig elkerülhetetlenül visszaüt arra a különben elismerésre méltó szándékra, hogy a szerzők a szépirodalmi fejlődésről írva a maradandó esztétikai (és vele együtt etikai) értékeket óhajtják felmutatni, elemezni és portálni.
A két szerzőt e könyvük alapján aligha menthetném fel a történeti gyanútlanság vádja és vétke alól. Minden, az övékhez hasonló munka szükségszerűleg kritikai és történeti szempontokat kell hogy egyesítsen az elképzelhető legalaposabb tárgyi adatolással.
Készségesen elismerem azt, hogy a két szerző a már elvégzett előmunkálatok ellenére úttörő munkát végzett, és vállalniuk kellett az áttörés kockázatait. Mégis úgy érzem, hogy az adatolás még az adott keretben is és az úttörés nehézségeit is számításba véve szegényesebb a kelleténél, a történeti szempont alkalmazása sem mindig sikerül. Ennélfogva érthető visszaütésként nem egy helyen vitathatóvá válnak az esztétikai értékelések is.
Érzésem szerint a szerzők nemegyszer túlzott biztonsággal ítélkeznek olyan, immár múltbeli pörökben, amelyekről Mentségükben maguk állapítják meg, hogy „a napi kritika sokszor ellentmondó vagy éppen idejét múlt véleményeinél egyéb előmunkálatokra” nemigen támaszkodhattak (212. I.).
Belátom, hogy a történetiség és az axiológiai szempont összeegyeztetése nem könnyű feladat. De nem megnyugtató megoldás az sem, ha a közelmúlt immár történetivé vált jelenségeire a hármason egységes (esztétikai, történeti és adatolás) szempontok fáradságos érvényesítése helyett a ma – különben érvényes és helyes – kritikai szempontjait vetítjük vissza.
Ezzel ki is mondtam a két szerző munkáját érintő legkomolyabb módszertani kifogásomat.
Sajnálom, hogy a könyv bibliográfiai részét nem hangolták jobban össze annak első értekező, értékelő részével. Ha megtették volna, ez a történetiség elvének hatékonyabb érvényesítését, a bibliográfiai részben jelzett adatok alaposabb hasznosítását, végső fokon az esztétikai értékítéletek árnyaltabbá, itt-ott méltányosabbá tételét segítette volna elő. Ugyanakkor a történeti és a bibliográfiai részek szerzőinek folyamatos együttműködése a könyvészeti résznek is előnyére válhatott volna. Kigyomlálhatták volna a címükben ugyan ígéretes, valójában jelentéktelen írásokat, és helyet kaphattak volna a bibliográfiában más, tartalmasabb és tanulságosabb írások. E tekintetben mint általánosabb követelményt szögezném le az irodalomtörténészek és a bibliográfusok szorosabb együttműködésének szükségességét.
A fentiek alapján, az elevenek fölötti helyenként elég differenciálatlan ítélkezés helyett szívesebben vettem volna a szerzőktől több szerénységet saját ízlésük érvényesítésében, fejlettebb történeti érzéket és sokkal, sokkal több dokumentáltságot. Ez nem csupán személyes felfogás diktálta ítélet.
A szerzők által a maguk jogának és ízlésének érvényesítésével választott variánsban ugyanis a nehézségek megsokasodtak. Kétségtelen nyereség a személyes hang és az átélt mondanivaló (például Kányádi Sándor költői művének ismertetésében, de nem kevés más helyen is). Ám amit a könyv az ilyen sikerült részekben nyer személyes tartásban és hangütésben, más helyeken elveszti, talán többet is veszít árnyaltabb történeti értékelés, megfontoltabb ítéletek hiánya miatt. Abban sem vagyok biztos, hogy a szándékuk szerint kétségtelenül indokolt értékítéletek kimondására törekvő szerzők nem tévesztették-e össze imitt-amott személyes gusztusukat az objektív értékekkel. Bár készségesen elismerem, hogy a kettőt átkozottul nehéz megkülönböztetni egymástól.
Kifogásaim vége felé érkezvén, hadd vessem fel óvatosan, kissé talán félve is a nemzedékek kérdését. Az irodalom újabb és újabb osztagai nemzedéki hullámokban érkeznek. Ez egyetemes jelensége a mindenkori irodalmak fejlődésének. Történetileg stabil időkben, vagyis amikor a társadalom a mennyiségi halmozódás pillanatnyi állapotában van, amelyet egyes kortársak, látszólagos stabilsága folytán, könnyen összetéveszthettek az örökkévalósággal, paradoxális módon az egymást követő nemzedékek vitái kerülnek előtérbe. A viharos átalakulások szakaszaiban (amilyenekről e könyv is szól) gyorsabbak a történeti változások, mint a nemzedékváltások. Ezért tartom kissé eltúlzottnak a nemrégiben még kezdő író-, kritikusszámba menő, ma már bizony életkor szempontjából is, tapasztalatuk és jelentőségük szerint is az irodalmi derékhadhoz tartozó két szerző nemzedéki szempontjait. Érzésem és meggyőződésem szerint csupán arról van szó, hogy az ő nemzedékük alig, az utánuk következő nemzedékek pedig már egyáltalán nem élték át a második világháborút közvetlenül követő időket, romantikájukkal, perspektívavesztéseikkel, heroizmusukkal és illúzióikkal. Innen az a nemzedéki tudat – hamis tudat –, amely mintha az idősebbeket, mély meggyőződésem szerint indokolatlanul, globálisan egy kalap alá veszi; a náluk szerencsésebb csillagzatok alatt induló fiatalok mentességét pedig az ő fellépésükkor már nagyrészt túlhaladott periódus hibáitól nem e nemzedék történeti szerencséjének, hanem kollektív érdemének tekinti. A tudat ezen a téren is el-elmaradozik a valóságtól, a fejlődéstől.
A két szerző korban, érdemben immár irodalomtörténészeink, kritikusaink derékhadához tartozik. Jó volna, ha ezt tudatosítanák is magukban. Irodalomtörténeti áttekintésük (hiszen a tárgyalt könyv esetében irodalomtörténetről van szó, amely ugyan a jelenbe torkollik) nyerne ítéleteinek árnyaltságában, igazságosságában, a nemzedéki hullámok érdemeinek és teljesítményeinek, esetleges közös hibáinak korrekt megítélésében, ha az új kiadáshoz és általa a román fordításhoz még egyszer gondosan áttekintenék a fejlődés tényezőit, sajátosságait. És megadnák külön-külön minden nemzedéknek, a legidősebbektől és a ma már teljesen érettektől a most induló fiatalokig mindazt, ami valóban az övé, és közösen rónák fel hibaként, vagy számítanák érdeméül mindenkinek életkortól, az indulás pillanatától függetlenül a hibát, amit a hálátlan körülmények váltottak ki, az ígéretes eredményt, amelyet újabb, kedvezőbb viszonyok tettek lehetővé. A disszociációknak ezt a játékát, meglehet, túl nagy igény megkívánni. Mégis felvetem ezt az igényt annak érdekében, hogy ez a derekas kezdeményezés ilyen módon jobban megközelítse a történelmi erők kihatását az irodalmi fejlődésre, megértse és megértesse a fejlődés irodalmon kívüli és irodalmon belüli rugóit.
A jelen szempontjait érvényesítő kritikai szemléletet jogos és szükséges visszavetíteni a múltra, nemcsak a közeli, hanem akár a távoli múltra is. Csakhogy ennek nem szabad sem az egyes szakaszok sajátosságainak összemosódásához, sem ebből fakadóan az értékelési kritériumok relativizálódásához vezetnie. Ennek veszélyét az irodalomtörténeti összefoglalás két szerzőjének nem mindenütt sikerült az első variánsban elkerülnie. De elemző és összefoglaló erőfeszítéseikkel, a hiányosságok és hibák ellenére, megteremtették az árnyaltabb és igazságosabb szintézis most már könnyebb kidolgozásának az előfeltételeit.
Bízom benne, hogy miután a munka nehezebb részén túl vannak, nem fogják az időt és a fáradságot sajnálni attól, hogy tökéletesített formában vigyék ismét az olvasó elé ezt a hasznos könyvet, amely arra hivatott, hogy a hazai magyar irodalom utolsó negyed évszázadát összefoglalja, megértesse irodalmunk mai eredményeit és fejlődési távlatait.
Megjelent A Hét III. évfolyama 2. számában, 1972. január 14-én.
