Hetvenhét éves korában Budapesten meghalt Kahána Mózes.
Nemrégiben jelent meg önéletrajzi regényének harmadik kötete. Az élet lezárulása befejezetlen regénnyé teszi ezt az önéletrajzot, amely nemcsak vezérfonal szerzője életpályájának követéséhez az immár végső pontig, hanem értékes, nélkülözhetetlen hozzájárulás a hazai és nemzetközi munkásirodalom kommunista szakaszának jobb megismeréséhez is. Sajnos az élet fonala és a regényes felidézés fonala éppen ott szakadt meg, ahol az olvasónak és kutatónak is a legnagyobb szüksége volna további felvilágosításra, útmutatásra, az író által átélt és átszenvedett idők élő felidézésére. Létezik ebben a viharos huszadik században is olyan írótípus, akinek élete szinte teljesen feloldódik a műben, és akinek életrajzi adatai majdnem közömbösek műve megértéséhez. Nem ez a helyzet a forradalmár írók nagy osztagával, amelyhez Kahána indulásától utolsó leheletéig tartozott. Az ilyen írók nemcsak a szép és igaz szónak kötelezik el magukat, hanem a hatékony társadalmi cselekvésnek is, annak minden kockázatával, minden áldozatával, ritka örömeivel és állandóan fenyegető veszélyeivel.
Kahána Mózesnek mindebből bőven kijutott.
Viszonylag sokat foglalkoztam életével és művével. Több alkalommal írtam is róla, utoljára éppen A Hét hasábjain. Mégsem érzem magamat jól felkészülve arra, hogy a búcsúzás pillanatában akár vázlatosan megrajzoljam emberi és írói arcképét, összefoglaljam életútját és rögtönzött értékítéletet kockáztassak meg művéről. Túlságosan bonyolult és viszontagságos volt ez az élet, túlságosan szétágazó és csak részben hozzáférhető maga az életmű ahhoz, hogy bárki is közülünk a szükséges kompetenciával és tárgyismerettel nyúlhasson máris hozzá. Nem is ezzel az igénnyel írom e sorokat.
Hanem inkább afféle megindult munkavállalásként.
Az az érzésem, hogy egyesek már egyenesen sokallják azt a makacs kitartást, amellyel időm és munkaerőm egy részét a hazai szocialista irodalom történetének, teljesítményeinek és problémáinak szentelem. Félre is értik: azt hiszik, hogy ez ennek a hagyománynak szembeállítását jelenti irodalmunk népi vagy polgári-demokrata áramlataival, törekvéseivel a felszabadulást megelőző időszakban.
Hadd mondjam meg ezen a helyen és ebből az alkalomból, hogy hűségem ehhez a témához nem jelent kizárólagosságot, hanem törekvő hozzájárulást a teljesebb, jobb és igazságosabb ítéletet elősegítő megismeréshez. Bárcsak múltbeli irodalmunk minden értékes és haladó törekvése megtalálná a maga krónikásait, akik összehordják a múlt minden tanúságát, történészeiket, akik rendszerezik és értékelik az így sokoldalúan feltárt hagyományt, ahhoz, hogy az eddigi szükségszerűleg vázlatos összefoglalások után valaki majd az egészet szintézisbe foglalhassa. Az én kitartásomat és „egyoldalúságomat“ a szocialista és a kommunista irodalom rendkívüli mindvégig veszélyes és veszélyeztetett életkörülményei igazolják.
E vonatkozásban Kahána művének hazai fogadtatása a felszabadulás utáni években a maga módján igazolása lehet ennek a kitartásnak. Kahánát, aki szocialista irodalmunk kommunista szakaszának úttörője volt, valósággal újra kellett felfedezni. Elégtételemre szolgál, hogy ebben szerepet játszottam, és hogy ezzel az írónak is elégtételt és örömet szerezhettem. Bár szinte egész műve romániai és ezen belül erdélyi témákat dolgoz fel, itthon annak idején csak a Köves Miklós álnéven kiadott Hat nap és a hetedik jelenhetett meg az Erdélyi Enciklopédia kiadásában, a második világháború küszöbén. Azt is csak kevesen tudhatták annak idején, hogy a Korunkban az írásait e néven és e név iniciáléival jegyző szorgalmas irodalmi és külpolitikai krónikása azonos volt Kahána Mózessel, akinek a Kárpátok alatt című novelláskötete és a Taktika című regénye külföldön jelent meg, s ennek folytán a művelt közönség számára teljesen ismeretlen maradt. Azt is csak nagyon kevesen és csak a beavatottak tudhatták, hogy Kahánának számos írása jelent meg, ez esetben is álneveken, Aradi Viktor folyóiratában, A Jövő Társadalmában. Arról viszont, hogy Kahána Tarackos RT címen mai elnevezéssel szólva dokumentumregényt írt a Maros völgyi fűrészgyári munkások és erdőlők harcairól, talán csak nekem volt tudomásom itthon, s nekem is csak ezért, mert e munkát német fordításban és folytatásokban közölte egy berlini kommunista lap, melynek én annak idején külföldön olvasója voltam.
Azonban, mint később megállapítanom sikerült, Kahána mégsem volt éppen ennyire ismeretlen itthon. Az illegális folyóirat-, lap- és könyvterjesztés (amelynek izgalmas és kalandos története szintén megérdemelné történészeink és irodalomtörténészeink figyelmét) gondoskodott arról, hogy a Kárpátok alatt című gyűjteményt, amelynek elbeszéléseiben első ízben jelentkezett a bukaresti munkásmozgalom s az erdélyi illegális harcok irodalmi ábrázolása, a Taktikát, amelynek modellje a nagyváradi munkásmozgalom volt 1924-ben, a kommunista párt illegalizálásának évében, eljuttassa a munkásolvasóhoz. Megtették tehát ezek a könyvek a maguk tudatosító hatását, kézről kézre jutva egészen a teljes szétrongyolódásig. Legfeljebb az irodalmárok, és az irodalomtörténészek figyelmét kerülte el létezésük.
Ahogy Kahánát, az első világháború idején a Kassák körüli avantgardista csoportban jelentkező költőt, az 1919 utáni emigrációban a forradalmi avantgardizmushoz csatlakozó irodalmi agitátort, majd, mint jeleztem, a kommunista ihletű elbeszélő próza úttörőjét, a publicistát is újra kellett felfedeznünk, egyelőre nagyrészt magunk, remélhetőleg folyamatosan az olvasók számára is.
Az önéletrajz három kötetéből sok mindent megtudunk a szerző romantikus gyermek- és ifjúkoráról a Békási-szoros környékének falvaiban és erdeiben, pesti irodalmi inaskodásáról, első világháborús tapasztalatairól, bécsi emigrációjáról, az itthoni tevékenységéről, amikor is, mint Nagy Istvánnak, neki is sajátos módon sikerült azt a magánjogi elvet érvényesítenie, hogy „minden jog a szerzőé”.
Alaposan és tartósan megismerkedett a tőkés-földesúri Románia börtöneivel, beleértve a hírhedt Doftanát. A szebeni hadbíróság börtönéből tett szökési kísérlete közben fél lábát ellőtték, s így fél lábbal mankóval járta tovább a forradalmár író kockázatos és veszélyes útjait: itthon és határokon át, előbb Nyugat felé, a második világháború éveiben a Szovjetunióba, ahol egy ideig román nyelven is írt regényeket, elbeszéléseket.
Azt hiszem, hogy Kahána élete is példája lehet annak a szülőföldhöz, az anyanyelvhez való ragaszkodást az internacionalista kötelességteljesítéssel egyesítő emberi és írói magatartásnak, amelyet nála az is elősegített, hogy élményanyagát két nyelv, a magyar és a román nyelv tökéletes birtokában volt képes megformálni. Utolsó éveiben nemcsak önéletrajzi regényének három kötetét írta meg, hanem részben eredeti formájukban, részben átdolgozva megjelentette novelláit, a Tarackos-regény két részét, elbeszéléseinek több kötetét.
Egyelőre az első világháború alatt és után megjelent füzetekben rejtőznek költői művei, gazdag és sok évtizedes publicisztikája összegyűjtetlen, és a harmincas évek derekától nem segíti a kutatót már a szerző emlékezése sem életútjára. És egyáltalán: tanulmányozásra, megoldásra vár egy olyan feladat, amelyet nem lehet és nem is szabad megkerülni még a szerző forradalmi érdemeinek örvén sem: az életmű értékelésének, az irodalmi hagyaték kommunista ágában és egészében való méltó elhelyezésének a kérdése.
A magam részéről kötelez az a tény, hogy Kahána Mózes kevéssel halála előtt kolozsvári nővéreihez intézett levelében A baloldali forrásvidék című könyvem személyével és művével foglalkozó részére utalva jelezte, hogy korábbi vitáinkat – elvtársi és rendkívül barátságos vitáinkat – folytatni szándékszik. Kötelez arra, hogy fenti feladatok megoldásából részt vállaljak, hogy most inkább, mint valaha feladatomnak és kötelességemnek érezzem, hogy megírjam irodalmunk történetének önálló, de nem elszigetelt fejezeteként a Korunk irodalmi mozgalmának a történetét, amelynek – ez most már világos és vitathatatlan – közvetlen előzményei Kahána Mózes indulásához és korai művéhez vezethetők vissza.
Megjelent A Hét V. évfolyama 18. számában, 1974. május 3-án.
