Az olvasók között egyetemes viszonylatban is megállapítható bizonyos minőségi rétegeződés. A lehetséges osztályozások közül, legalábbis véleményem szerint, elégséges az, amelyik a szépirodalom olvasói között minőségi szempontból három réteget különböztet meg. Éspedig: 1. a folklorisztikus olvasót; 2. az általános olvasót; 3. az elit olvasót.
E beosztás alapja az, hogy maguk az olvasmányok, tehát a szépirodalmi művek is ugyanilyen módon tagolódnak. Léteznek, beláthatatlan tömegben, olyan szépirodalmi könyvek, amelyek a legegyszerűbb olvasókhoz fordulnak. A következő fokon találkozhatunk az irodalmi értékű, de nem hermetikus olvasmányok-művek kedvelőivel. Ők mindenütt az olvasók törzsgárdája. A harmadik, legfelsőbb réteg a magas igényű művek nagy műveltségű, igényes olvasóiból tevődik össze.
Az olvasóközönségnek ez a hármas tagozódása egyetemes jelensége az irodalom életének a történelemben. Tudatosan elkülönülővé és objektíve megkülönböztethetővé a rétegek azonban csak a polgári társadalom kialakulása óta váltak. Ezzel a hármas tagozódással folytatólagosan találkozunk a szocialista típusú társadalmakban is. Az a naiv hitünk, hogy a szocialista társadalmi-gazdasági alakulatban e rétegek között elég gyorsan elmosódik majd a határ, nem bizonyult igaznak. E kérdés megoldása, amely összefügg a szellemi munka és a testi munka közötti szakadás felszámolásával, a nem közeli, esetleg egészen távoli jövő ígérete és feladata. Addig is világosan, pesszimizmus, de egyben gyanútlan optimizmus nélkül kell e kérdéssel foglalkoznunk.
A három olvasóréteg megkülönböztetését szociológiai kategóriákban is kifejthetjük. A folklorisztikus olvasó a társadalom technikai és művelődési struktúrájának legalacsonyabb szintjén jelentkezik. Műveltségi színvonala hozzávetőlegesen elemi iskolai végzettséget tételez fel. A középső fok nagyjából megfelel a középiskolai végzettségnek. Ez az olvasó olyan tapasztalatokkal és igényekkel közeledik az irodalomhoz, amilyenre őt jól-rosszul a középiskola nevelte. Ami pedig a leg felsőbb szintet illeti, ide sorolhatjuk a főiskolát végzett olvasókat.
Ez a beosztás egyaránt érvényes a kapitalizmusra, úgy, ahogy az a történelemben létezett és földünk nem jelentéktelen részén mindmáig funkcionál. Érvényes a szocializmusra is, amely európai változataiban egyik fő feladatának tekinti a közműveltség minél gyorsabb emelését, beleértve a középszintű és magas igényű olvasók nevelését.
Mondanom sem kell, hogy mennyire relatívak e kritériumok. Az eltérések egyenesen meghökkentő formákat is ölthetnek. Így például amikor megkezdtem tanári pályafutásomat, első munkahelyemen, egy algimnáziumban, a legtöbb kollégám idősebb ember volt, s nem egyetemi diplomával, hanem csak polgári iskolai tanári oklevéllel rendelkezett Legalább hármukról közismert volt pedagógusi körökben, hogy amióta a polgári iskolai tanárképzőt elvégezték, tankönyvön és napilapokon kívül semmilyen más nyomtatvány nem fordult meg a kezükben. Vagy fordítva, ismét csak saját tapasztalatomat idézve, minden iskolai végzettség nélkül vagy elemi iskolával, inasiskolával nem kevés olyan munkást volt alkalmam ismerni, akiket a munkásmozgalomban való részvételük nemcsak a marxizmus megismerésére ösztönzött, hanem valóban könyvet is adott a kezébe. Nem utolsósorban szépirodalmi műveket is.
Ezek közül az autodidakta munkások közül, akiknek igazi tanára a szakszervezet, a párt volt, és egyeteme nem ritkán a börtön, sokan igényes értelmiségiekké váltak, jó olvasókká is, akik a könyvekben nemcsak okulást, hanem a megismerés esztétikai örömét is keresték. Ez esetben tehát a munkásmozgalomnak, a kommunista pártnak sikerült fölkeltenie a legmagasabb igényt az úgynevezett egyszerű emberekben. Ez a réteg a biológia kegyetlen törvényei folytán ma már távozóban van, de még így is tucatszámra idézhetnék olyan munkásolvasót, akinek olvasottsága, ízlése, igénye bátran megállja az összehasonlítást a jó értelmiségiekével, és kategorikusan fölötte áll az ál-értelmiségiekének.
A kategorizálást mint munkaeszközt szükségesnek tartom, szeretném mégis leszögezni, hogy maguk az irodalmi művek sincsenek örökös pokolra vagy purgatóriumra ítélve.
Az irodalmi középrétegből gyakori a lezuhanás az infernoba, a ponyvába, a konzum-irodalomba, vagy ahogy ezt az egész tenyészetet a francia terminológia nevezi: a sous litterature-be, német terminológiával élve: a Trivialliteraturba. Ennek klasszikus példája Eugéne Sue, akinek a regényeit, főképp a Párizs rejtelmeit a maga korában a legkényesebb ízlésű értelmiségiek is nagyra becsülték, szerzőjüket a kor gigászaival, Victor Hugóval, Balzac-kal, az idősebb Dumas-val egyenrangúnak tekintették. Ebben az esetben az utókor leértékelte a műveket és szerzőjüket. Ennek fordított példája Restif de la Bretonne. Őt a maga korában alacsonyabb rendű írónak tekintették és később is inkább irodalmi csodabogárnak tartották, mint jelentős írónak. Mostanság pedig sorozatosan adják ki legjobb műveit. Felfedezték, hogy ez a mániákus nyomdász-író sok vonatkozásban úttörője a XX. századi irodalom egyik nagy vonulatának.
Az olvasók két alsó rétegét viszonylag könnyű megkülönböztetni egymástól. Annál nehezebb megmondani, hogy kik is tartoznak vagy tartozhatnak a legfelsőbb réteghez. Csak annyit mondhatunk róluk, hogy ők azok az olvasók, akik a múlt és a jelen valóban nagy értékeit keresik, olvassák. Megértik ezeket a műveket, és életet adnak nekik. Melyek ezek a nagy művek? Ennek megítélésére keres választ a mai válságos irodalomtudomány karöltve az esztétikával, a kultúrfilozófiával és a szociológiával. Addig, míg ez a válasz valamilyen formában meg nem születik, csak annyit mondhatunk, hogy a nagy művek azok, amelyeket a kompetens közvélemény annak tart. És a legmagasabb szintű modern olvasó az, aki – többnyire a két alacsonyabb szintet sem elhanyagolva – ismerőjévé, állandó fogyasztójává válik a legmagasabb szintű könyveknek.
Az irodalomszociológia mai formájában és többé-kevésbé kialakult metodológiájával valamelyes utalásokat már adhat e vonatkozásokban is. Elsősorban a kvantifikálás olyan formáiban, mint a könyvstatisztika, az olvasás különböző problémáit vizsgáló ankétok és a közvéleménykutatás.
Megjelent A Hét II. évfolyama 5. számában, 1971. február 5-én.