1965-ben jelent meg a Klio és Kalliopé című könyvem, amely, mint alcíme is mutatta, „a történelem és az irodalom határairól” szólott.
Természetesen nem azért említem ezt a dátumot és ezt a könyvet, mintha a jövő évben jubileumot szándékoznék ülni. Erre semmi ok. De talán mégsem csupán a szerzői hiúság megnyilvánulása, ha megállapítom, hogy ez a csonka évtized nemcsak igazolta a könyvben kifejtett szempontokat, hanem máris és jócskán túl is haladta őket. Nem kell epés olvasónak lenni ahhoz, hogy bárki is megkérdezze: mi örömet okozhat a szerzőnek, ha könyve ilyen rohamos gyorsasággal vált túlhaladottá? Erre csak azt válaszolhatom: szerzője válogatja. És még inkább az, hogy milyen túlhaladottságról is van szó.
Azon valóban egyáltalán nincs mit lelkendezni, ha valaki kénytelen megállapítani (kénytelen, mert nem tehet mást, ha nem akar az önámítás nem bocsánatos bűnébe esni), hogy a fejlődés iránya cáfolja prognózisait, új eredmények verik vissza tételeit és a megvalósulás ellentétbe kerül hipotéziseivel.
Valóban keserű és szomorú megállapítani, hogy a fejlődés egészen más irányt vett, mint ahogy az ember elképzelte, és ily módon indokolatlannak bizonyult az a bátorsága, hogy amit gondolt, papírra vetette és a leírtakkal könyvalakban a nyilvánosság elé merészkedett. De egyenesen örvendetes lehet az, hogy az ember azért ismeri el magától és nem kényszeredetten írását túlhaladottnak, mert a fejlődés éppen abban az irányban bontakozott ki, amelyet ő jelzett. Ily módon az a pillanat, az a történelmi helyzet, esetünkben az irodalmi produkciónak az a stádiuma, amelyet jellemzett, úgy maradt immár véglegesen és mind távolabb mögöttünk, hogy a könyvben tárgyalt jelenségek a huszadik századhoz illő gyorsasággal, valójában gyorsulással afelé alakultak, fejlődtek, mint ahogy azt a szerző vélte és jelezte.
Talán nem túlzás azt állítanom, hogy a kérdéses könyv tényleg ilyen értelemben vált túlhaladottá – tételeiben, megállapításaiban, hipotéziseiben. Ezért is mondhatom, nemcsak hogy nem rossz érzéssel, hanem egyenesen elégtétellel, hogy immár túlhaladott.
Ez teszi mindenképpen célszerűvé, esetleg szükségessé, hogy visszanyúljak azokhoz a problémákhoz, amelyeket nem kevés éven át feszegettem, és amelyekre vonatkozóan eredményeimet és álláspontomat a Klio és Kalliopé című könyvben foglaltam össze.
Az „irodalom–történelem” relációban bekövetkezett legújabb fejleményekről szeretnék elbeszélgetni az olvasóval.
Mi volt eredeti álláspontom? Mik voltak megállapításaim? Miiyen hipotéziseket állítottam fel?
Elsősorban az, hogy a szépirodalom egyetemes történetében a fikció irodalma mellett szakadatlanul létezett a dokumentum irodalma is. Olyannyira, hogy ha divatos módon egy formulában akarnám kifejezni a szépirodalom fogalmát, ezt a következő egyszerű egyenletben foglalhatnám össze: szépirodalom = (fikció)+(dokumentum).
Amikor is korszakról korszakra a zárójel feloldásával határozható meg a két alkotóelem mennyiségi összetétele, amiből viszont már előzetes következtetések vonhatók le a lényeget, vagyis a minőséget illetően.
Való igaz, hogy Arisztotelésztől szinte napjainkig a poétikák és az esztétikák, eufémizmussal élve, kevés figyelmet szenteltek a szépirodalom ama ágának, amelyet dokumentáris szépirodalomnak vagy dokumentumirodalomnak nevezek. De ha az elméleti érdeklődés nem is szentesítette jelentőségét, ez mit sem bizonyít ellene. Hiszen a teória szűkmarkúsága ignorálhatta, de nem annulálhatta, ennek az irodalomágnak fontos funkcióit, amelyeket betölt, amióta irodalom egyáltalán létezik. Vagyis a népköltészetet (ebből és csakis ebből a szempontból) elhanyagolva, amióta emberi érzések és szándékok, emlékezések és következtetések, megállapítások és jóslatok, ismeretek és fantazmagóriák megfogalmaztatnak, nyelvi burokban megszületnek, valamilyen hordozóközegre kerülnek, jelek formájában konzerválódnak, kortársak és utókor számára hozzáférhetőkké, felidézhetőkké válnak és maradnak.
Ezt a felsorolást elemi klasszifikálásnak alávetve az írásjelekben rögzített szellemi termékeket szépirodalomra, tudományra, publicisztikára és közvetlenül gyakorlati szükségleteket szolgáló írásművekre oszthatjuk fel.
Egyelőre eltekintek a fenti osztályozás 2–4. elemétől,, amelyek közül a tudományra és a publicisztikára természetesen alkalmilag vissza kell még térnem.
A szépirodalmon belül a két elem – a fikció és a dokumentum – állandóságát funkciójuk állandósága magyarázza a minden más tekintetben szakadatlan változások közepette. Ez magától értetődik a fikció irodalmát illetően. Tételezzük fel a szükségesnek tűnhető bizonyítás nélkül, hogy ez érvényes a dokumentumirodalomra is. Ahol pedig van funkció, nem hiányozhat a termés sem. Ezt az irodalmak története valóban bizonyítja. Akár a fikció irodalmáé, a dokumentáris szépirodalom létezése is állandó, de ez az állandóság is a szakadatlanul változó történelemben valósul meg. Mivel a funkció állandóságán belül a dokumentumirodalom konkrét feladatai folyton változnak, minden korban újból és újból meg kell vívnia és meg is vívja létküzdelmét, teljesítményeivel biztosítja helyét a nap alatt.
A dokumentáris irodalom állandósága és változásai, lényege és formái: ez volt könyvem tárgya.
Ennek vizsgálatával nem tarthattam és nem is tartottam igényt ki tudja, milyen forradalmi újdonságra. Inkább késést pótoltam, mintsem hogy új utat törtem volna. Éppen csak rámutattam az újabbkori irodalmi vizsgálódások egyik állandó (bizony nem egyetlen) hiátusára, amely különösen érezhető a huszadik században. Ezen felül valamelyes erőfeszítéseket is tettem ezen elméleti űr legalább ideiglenes áthidalására.
Úgy vélem, hogy a kérdés mai stádiumában nem érdektelen további lépéseket is megkockáztatni. Hiszen a dokumentumirodalom lényegének és funkciójának a kérdése, korrelációban a szépirodalom fikciós formáival, csak sajátos esete egy nagy, egyetemes s a maga változásaiban tulajdonképpen kimeríthetetlen problémának. Az irodalom és a mindenkori valóság kölcsönös viszonyának a kérdése ez.
A fikcióirodalom, az ősmítoszoktól az antik eposzon, a középkori verses regényen, a tizenkilencedik század, romantikus, realista és naturalista regényén át a huszadik század hieroglifaregényéig, tudományos-fantasztikus irodalmáig, mindig valamilyen történelmi valóságból fakad, és bármilyen áttételesen is, de arra „utal” vagy arról „árulkodik”. Mindenképpen arról a valóságról vagy arról is, amelyben a szerző él. Lehetséges, hogy nem feltétlenül fontos a művet ezen valóság leképezésének tekinteni. Lehet lényegeset mondani róla e kérdés megkerülésével.
Mindez csak zárójelbe teheti, de nem teheti véglegesen érdektelenné a szerző–mű–valóság kölcsönös viszonyának a problémáját.
Való igaz, hogy a mű kapcsolata az őt környező valósággal – annak a művésznek a közvetítésével, akinek még menekülése is vallomás a társadalomról, amelybe beleszületett – csupa dialektika, csupa ellentmondás (e szó sokszoros jelentésében), csupa alakulás, változás, csupa váratlanság. Különösen ha a fenti nem-szent-háromsághoz (kor, szerző, mű) hozzáveszünk még két elemet: az olvasót és azt a különleges olvasót, akit interpretátornak nevezhetünk.
E bonyolultságok Damoklész-karddal való ideiglenes megoldására álljon itt a dokumentumirodalom első, természetesen csak durva megközelítésre alkalmas meghatározása: a dokumentumirodalom a szépirodalomnak az az ága, amelyről lehetetlen úgy szólni, hogy zárójelbe tegyük a valóság–mű korrelációt.
Ezt a meghatározást egészítheti ki a korrelláriumként a következő tétel: a dokumentumirodalom a szépirodalomnak az az ága, amelyet eleve lehetetlen pusztán szépirodalomnak tekinteni.
Ezek után itt a helye és ideje, hogy megmondjam, miért gondolom azt, hogy a dokumentáris szépirodalom státusában érezhető változás következett be az utóbbi évtized folyamán, és azt is, hogy miben vélem ennek a változásnak a lényegét felfedezni.
Úgy hiszem, hogy ebben az időszakban világszerte megnövekedett a dokumentáris irodalom fajsúlya a könyvkiadásban és ennek megfelelően az olvasásmérlegekben is.
Ezek a mennyiségi változások nem zárják ki, jobb esetben valószínűsítik valamilyen új egyensúly kialakulását a szépirodalmi olvasmányok között a fikció hátrányára (ha nem is kárára) és, természetesen, a dokumentum javára.
Quod est demonstrandum!
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.