Csehi Gyula: Aki világtörténelmet csinált

Friedrich Engels halálának nyolcvanadik évfordulójára

A kifejezés egy angol írónőtől, Margaret Harknesstől származik, akinek emlékét nem a különben sem túlságosan jelentős életműve, hanem Engelsnek egy hozzá intézett levele tartotta fenn. Az a híressé vált levél, amelyben megköszönte az írónőnek A City Girl című elbeszélését, és megjegyzéseket tett a műről, a realizmusról, a világnézet és a meggyőző erő viszonyáról Balzacnál, Balzac művének tudományos ismeretközlő értékéről.

Margaret Harkness nem volt nagy íróművész, még csak jelentős sem. De ez a néhány szava csodálatosan telibe talál.

Valóban, az a gondozott, öreg korára is délceg, lovagias úriember, akit közeli barátai az 1848–1849-es forradalmak fegyveres harcaiban való részvétele és a hadászati kérdések iránti állandó érdeklődése miatt „generális”-nak becéztek, aki London egyik kényelmes negyedében lakott azokban az években, amikor az idézett levélváltásra került sor közötte és Miss Harkness között, a szó legszorosabb jelentésében „világtörténelmet csinált”.

Miss Harkness éleslátásának javára kell írnunk, hogy felismerte ezt, és hálából az iránta tanúsított figyelemért ilyen frappánsan meg is fogalmazta.

Engels tucatnyi évvel élte túl – ahogy Heine nevezte – „konok barátját, Dr. Marxot”. De ennek a történelmi méretekben nézve parányi időszaknak a során döntő változások következtek be a történelemben. Az a mustármag, amelyet Marx és Engels vetett el, az 1848–1849-es forradalmak küszöbén, a Kommunista Párt Kiáltványában, akkora terebélyes világfává növekedett, amelynek árnyékában zajlott és zajlik mindmáig a viharos, szakadatlanul gyorsuló és remélhetőleg pozitív irányba kanyarodó jelenkori történelem.

Mélységes meggyőződésem, hogy ez a történelem nem pontosan ebben az ütemben bontakozott volna ki, ha e két német emigráns közül az egyik, Karl Marx, nem töltött volna évtizedeket a British Museum olvasótermében, és a másik, Friedrich Engels, nem dolgozott volna egy barmen-elberfeldi pietista textilkereskedő és posztógyáros fiaként, apjának képviselőjeként, a fonó-szövőipar világközpontjában, amely egyben a polgári szabadelvűség, a pozitivista gondolkodás és a filozófiai utilitarizmus s nem utolsósorban a proletárharcok fészke is volt.

Fritz D. Raddatz egy nemrégiben megjelent Marx-életrajza körül felújultak azok a szenvedélyes viták, amelyek lényegében azóta tartanak, amióta Marx és Engels első polémikus műveiket megírták és zseniális éleslátással, példátlan tudományos elemző erővel, de az is előfordult, hogy türelmetlen szókimondással hirdettek meg egy evilági, tudományos, cselekvő evangéliumot.

E vitáknak érthető indoka az, hogy Marx és Engels személyükben egy múlandó kor, természetesen saját koruk, fiai voltak. De teljesítményeikben, megvalósuló eszményeikben, hatásukban tovább éltek és élnek a későbbi korokban, a mi korunkban is. Az ellentmondás a részben a korhoz kötött, részben unikálisan személyes vonások és a világtörténelmi misszió között teszi lehetővé azt, hogy egyesek, a hívek és a hívők, kettejük alakjában csak az új világ gigászi igehirdetőit akarják látni, mások viszont felfedezik bennük nemcsak a nagy embert (nagyságukat szinte senki sem tagadja), hanem emberi korlátokat, esendőségeket, sőt, horribile dictu, hibákat és tévedéseket is. Egyesek éppenséggel erre helyezik nyomatékosan a hangsúlyt. Inde irae – mindkét részről.

Elszántan és véglegesen az egyik táborhoz tartozom – Marx és Engels híveinek a táborához. Mint sok más mai marxista, a feladat nagyságától lenyűgözve, de meg nem felemlítve ismerem fel az előttünk tornyosuló határtalan feladatokat: a marxista gondolkodási rendszer korszerűsített, a legújabb tudományos vívmányok alapján újra edzett fegyverzetében elemezni a mai emberiség nagy sorskérdéseit és tudományosan megbízható (vagyis emberről, társadalomról lévén szó: a lehető legjobb megközelitéssel kidolgozott és jó hatásokkal alkalmazható) megoldásokat találni általában a földgolyó méreteiben és helyenként sajátosan is, országonként is ezekre a kérdésekre.

Éppen a mai feladatok fényében tartom különösen fontosnak és időszerűnek azt, hogy a marxizmus alapítóinak ne csak írott művét, hanem életének példáját is a lehető legjobban, legalaposabban és, amennyiben ez egyáltalán lehetséges, részleteiben és egészében is hűségesen ismerjük. Nem vonva tógát arcunk elé akkor sem, ha nem marxista vagy volt marxista kutatók Marxot és Engelst túlságosan is közeli nézetben, menschlich allzu menschlich mutatják be, és érdeklődésüket egyes esetekben kizárólagosan erre összpontosítják, más esetekben – egyenesen jellegzetes e századi elferdüléssel – képromboló, deheroizáló indulattal.

Mivel ezekben az években és különösen az utóbbi hónapokban intenzíven foglalkoztam Engels életének késői szakaszával és elolvastam minden olyan dokumentumot, amely egyáltalán hozzáférhető volt számomra, Engels halálának nyolcvanadik évfordulójára az emberség és nagyság (e szó jelentéseinek egész skálájában) összeforrásáról és kölcsönös hatásáról szeretnék néhány megjegyzést tenni. Azzal, hogy e sietős írás gondolatmenetéből elmélyültebb vizsgálódás is kikerekedhetne.

Az életrajzi adatokban bizony nem ritkán furcsa szándékkal turkáló biográfusok vagy lélekelemzők okulására szolgálhatna, ha nem feledkeznének meg arról az elemi tényről, hogy nem minden korábbi tudós és gondolkodó, akik iránt az utókor érdeklődik, hagyott hátra olyan teljesen őszinte, kendőzetlen írásos dokumentumokat, mint amilyen a Londonban élő Marx és a Manchesterben dolgozó Engels mindennapos levélváltása több mint két évtizeden át (Engels Manchesterben való letelepedésétől „nyugalomba vonulásáig” vagyis addig a pillanatig, amikor „kiléphetett“ a vállalattól és átköltözött Londonba, amikor is a mindennapos találkozás lehetősége véget vet a levelezésnek, és megfoszt bennünket ettől a páratlan életrajzi, emberi és tudományos forrástól).

A Marx halálát követő évekből is akad egy olyan gazdag információér, amely ugyan nem mérhető a Marx–Engels-levelezéshez, de a maga módján rendkívüli bőségben nyújt olyan adalékokat, amelyek híján szürkébb és kevésbé életes, kevésbé mély és találó volna a kép, amelyet Engels életének utolsó éveiről formálhatunk.

Ez a forrás Engels párhuzamos levelezése Marx Párizsban élő lányával, Laurával és annak férjével, Paul Lafargue-gal. E levelezés nyelvi formáiban is unikális. Engels angolul ír Laura Lafargue-nak, aki tökéletesen tud anyanyelvén, a németen kívül angolul és franciául is, aki azonban a „General”-lal angolul levelez. Engels a Lafargue-hoz intézett leveleit franciául írja – aki természetesen franciául válaszol, bár mint volt londoni medikus, kitűnően tud angolul is. Mindhármuk leveleire jellemző az, amivel már a Marx–Engels-levelezésben is bőségesen találkozunk. Tudniillik, hogy alkalomadtán (ilyen alkalom pedig rengeteg adódik) az angol vagy francia szövegbe (ahogy a Marx és Engels levelezése német alapszövegébe is) nyugodtan beiktatják azt a valamilyen más nyelvből merített kifejezést, amely a legközvetlenebbül kínálkozik, vagy amely a legalkalmasabb a mondanivaló tömör, fordulatos, plasztikus, szellemes közlésére. Ez kétségtelenül nagy kárára van a nyelvi purizmusnak (fel is borzolta konzervatív német puristák idegeit), de fokozza a szövegek érdekességét, spontánságát, közvetlenségét, jellemző és kifejező erejét.

Ez a levelezés, amelyet néhány évvel ezelőtt fedezett fel a Marx-utód Longuet-család tagjainál, és adott ki Émile Botigelli, a legfőbb és a leggazdagabb forrása az Engels utolsó éveire vonatkozó ismereteinknek. E levelek több síkon is olvashatók. Ha akarja valaki, akár arra korlátozhatja magát, hogy kizárólag magánvonatkozásaikat vegye szemügyre és rengeteg információt gyűjthet belőlük Engels kulináris ízléséről, rokon- és ellenszenveiről, polgári életstílusáról, mindennapos szokásairól. Vagy azt a furcsa játékot is lehetővé teszik e levelek (ezt is gyakorolták már a Marx–Engels-levelezés egyes kommentátorai), hogy a tollfuttában odavetett, egyes esetekben bizony elég fullánkos megjegyzésekből végső és negatív következtetéseket vonjanak le az említett személyek jelleméről és politikai becsületéről, vagy ellenkező előjellel, Engels emberi lojalitásáról.

Íme a két véglet: Engelst emberközelbe hozni, de úgy, hogy a látcső kicsinyítő lencséjét fordítjuk feléje, vagy kozmikus, de már nem emberi nagysággá tenni – a látcső másik végén. Egyetlen példa: akadtak olyanok, akik rossz néven vették Engelstől, hogy ha már támogatta anyagilag Marxot (és egész emigránsi életükön át intenzíven támogatta), miért nem adott többet (holott éppen eleget adott). Mások viszont „helytelenítik“, hogy miért „élősködött“ Marx barátján, és miért nem kereste meg „becsületes munkával” kenyerét, ahogy azt minden rendes polgárembernek meg kellett tennie. (Marx, a legkisebb méreteire redukálva, valóban viktoriánus-kori „polgárember” is volt.) Az Engels–Paul és Laura Lafargue-levelezésből világosan kitűnik az is, hogy ezt a szokását (valakit támogatni) Engels Marx halála után átvitte Marx két lányára: a dr. Aveling feleségévé lett Eleanor Marxra, aki mellette élt Londonban, a Lafargue-házaspárra, amelyik főként Paul közéleti munkája miatt, de nem kevésbé írói balsikerei folytán, állandóan súlyos anyagi nehézségekkel küzdött, és a korán elhalt harmadik Marx-leány, Jenny árváira, a Longuet-gyerekekre.

Nem folytatom ezeknek az életrajzi adalékoknak a szemelgetését a levelezésből. Ha csak egy tizenkilencedik századi polgár életének dokumentumairól volna szó (anélkül, hogy lebecsülném az ilyen emberi dokumentumok jelentőségét), talán már így is túl sok volna belőlük.

De akár a Marx-levelek, Engelsnek ezek a levelei is, nemkülönben a Lafargue-házaspár által hozzá intézett levelek, nagy meggyőző erővel figyelmeztetnek bennünket arra (e figyelmeztetés felidézése e sorok bevallott célja), hogy az „emberi” és „egyéni” beleértve egyes emberi esendőségeket is, szerves, elválaszthatatlan és példás egységben jelentkezik bennük a „közéletivel”, a „politikaival”, a hangot és méreteket váltó munkásmozgalom köznapjainak és ünnepnapjainak, hirtelen növekedésének, világjelentőségre emelkedésének, a marxista eszmék győzelmének feljegyzésével és értelmezésével.

Az az idős „polgárember”, aki londoni lakásán fogadta barátait, akinek egészsége hirtelen hanyatlani kezdett, és aki fájó szemét, amely lehetetlenné tette, hogy mesterséges fénynél olvasson (a mesterséges fény ekkor, a múlt század nyolcvanas éveiben még a gázégő fénye), A tőke második kötetének kiadásra való előkészítésével fárasztotta, fáradhatatlanul betűzte Marx rendkívül nehezen olvasható kéziratában a befejezetlenül maradt harmadik kötet töredékeit, amelyeket neki kellett, mint Marx hagyatéka hivatott gondozójának, kiegészítenie, nyelvi formába öntenie.

Ezekben az években vált Engels egy világmozgalom elismert vezetőjévé, szellemi irányítójává, messze kiemelkedő, unikálisan tekintélyes képviselőjévé. Most küzdött meg a német szociáldemokrácia a Bismarck-féle „Sozialistengesetz”-cel, amelyet a tömegek nyomására vissza kellett vonni. Most vett részt Engels azokban a vitákban, amelyek az Első Internacionálé feloszlatása után, 1889-ben, a Második Internacionálé megalakításához vezettek, és amelyek választ kerestek azokra a kérdésekre, amelyeket éppen a munkásmozgalom mennyiségi és minőségi növekedése vetett fel akkor. E kérdésekre különben is mindmáig csak az akkor még távoli horizonton kirajzolódó huszadik század első kétharmada adhatott részleges választ.

Ebből a távlatból tanulságos visszatekintenünk egy emberélet, nagy és példás emberélet alkonyára, amelyet, nem az ő személyes hozzájárulása nélkül, új történelmi kor hajnalsugarai világítottak meg.

E viharos és veszélyes hajnal embere, mélyen emberi és csodálatot parancsolóan nagy képviselője, a jelenkori történelem egyik úttörője, a valóság törvényeit megragadó gondolkodás ellenállhatatlan erejének bizonyítója mindmáig Friedrich Engels, akinek halála óta immár nyolc évtized teltt el.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 32. számában, 1975. augusztus 8-án.