Varró János: Kós Károly, a szépíró. Kismonográfia. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1973.
Ha nem ismerném a könyv hosszú, nehéz és megjelenése ellenére még távolról sem lezárt keletkezéstörténetét, azt hihetném, hogy Varró János kismonográfiája, Kós Károly, a szépíró, a szerző és a kiadó figyelmességéből és közös erőfeszítéséből született szép ajándék egy gyönyörű évfordulóra, Kós Károly kilencvenedik születésnapjára. Valójában Varró János könyve minden más inkább, mint rögtönzött alkalmi írás. Az ötvenes évek ben kezdett foglalkozni Kós Károly életével, művével és jelentőségével, doktori disszertáció tárgyának választva ezt a témát. Irodalomtól távoli, tudománnyal nem összefüggő megpróbáltatások akadályozták meg őt abban, hogy vállalkozását még annak idején tető alá vigye. Amikor pedig hosszú-hosszú megszakítás után újból nekiállhatott a szellemi alkotó munkának és a tudományos kutatásnak, visszatért a témához és azóta is szakadatlanul foglalkoztatja.
A könyv, amelyről beszámolok, tulajdonképpen a teljes monográfia kiszakított részlete. A címéhez nem egészen hűséges és nem is lehet az. Abban a koncepcióban – s ezt nem hibáztatva mondom –, amelyet Varró János vall az irodalomról, az irodalomértelmezésről, lehetetlen a művet elszakítani alkotója életétől és lehetetlen az alkotót kiszigetelni a társadalomból, a korból, a történelemből. Ha a kismonográfia címe mégis ilyesmit sejtetne, a tartalma rácáfol erre. De a könyv magán viseli azoknak a viszontagságoknak egyik-másik vonását, jelét, ráncát, amelyek között a Kós Károly-monográfia készül és még mindig nem készült el teljesen.
A könyv első fejezeteiben Kós Károly származásáról, neveltetéséről, indulásáról és első eredményeiről kapunk, a szöveg viszonylagos rövidsége ellenére, tömörség és alapos dokumentáltság biztosította rendkívül gazdag és tanulságos képet. Ez tehát tulajdonképpen egy a life and work jegyében keletkezett monográfia életrajzi indítása. Már itt meg szeretném mondani, hogy az a gondosság, amellyel a szerző eljárt, az a fáradságos dokumentálódás, amelyet végzett, és amely ebben a vonatkozásban és csak ebben az annyira kárhoztatott pozitívizmus pozitív példájának üdvös követéséből származik, szilárd alapot teremt Kós Károly művének megértéséhez, elemzéséhez. Ebből a szempontból csak üdvözölhetem azt a következetlenséget, amellyel címében a szépíró művének ismertetését ígérő könyv első részében az „ember és polgár” életét taglalja. Ismétlem, a könyv ökonómiájához mérten, igen gazdagon.
Az életrajz hamarosan átjátszik a valóban műelemzésekre épülő szerkesztésbe. Ez történik a Varjú-nemzetség elemzését tartalmazó fejezetben, amely az imperiumváltozás, a Romániába való beilleszkedés, a kalotaszegi tevékenykedés képeiből kiindulva jut el Kós Károly A Gálok című elbeszélésfüzéréhez, majd annak tematikáját továbbfejlesztve a Varjú-nemzetség viszonylag terjedelmes, alapjában véve helytálló elemzéséhez és értékeléséhez. Varró nem mond újat, amikor Kós Károly szépírói művében központi helyet és egyben csúcsértéket tulajdonít a Varjú nemzetség című történelmi regénynek. Ezt az általánosan elfogadott értékítéletet nem egy vonatkozásban alá is támasztja a regényelemzésével. Különösképpen azokban a részekben, amelyekben Kós Károly képzőművészi látásából fakadó szerkesztési és ábrázolási eljárásait ismerteti. Rá kell azonban mutatnom, hogy Varró általában helyes – legalábbis az én megítélésem szerint helyes – módszerének (amely egyik változata a korszerű irodalomtudományi vizsgálódásnak) alkalmazása nem mentes veszélyektől és hibalehetőségektől. Alapgondolata: Kós Károly írói arculatát döntően meghatározzák társadalmi és politikai nézetei, és a néphez akarván közeledni, a népet szolgálja művészetével is. Ez az egyébként helytálló megállapítás azonban nem egy esetben oda vezet, hogy a gyors bizonyítás kedvéért a szerző eltekint bizonyos elemektől, vagy pedig túlságosan közvetlenül vezeti le a társadalmi-politikai magatartásból a mű esztétikai sajátosságait. Ennek talán legnyilvánvalóbb példájaként hivatkozhatnék arra, hogy Varró Kós Károly írói indulásában igen nagy jelentőséget tulajdonít az angol prerafaeliták példájának, amelye vonatkozásban a népszolgálatot jelenti. Ezzel szemben szinte teljesen megfeledkezik arról, hogy a Varjú-nemzetséget beillessze a regény (az európai regény és még inkább a magyar regény) fejlődéstörténetébe.
Holott, hogyha ezt nem mulasztotta volna el, érzésem szerint fel kellett volna ismernie, hogy az általa meglehetősen kategorikusan a realizmusba sorolt Kós-regény tulajdonképpen folytatója az európai és kelet-európai romantikus történeti regény évszázados hagyományának.
Annak a hagyománynak, amelyet a magyar irodalomban olyan szépen követhetünk a Jókai–Mikszáth leszármazás vonalán, amikor is ebben a perspektívában a Varjú-nemzetség még egy lépést jelent a fantasztikum felé hajló, túlburjánzó, túlfeszített romantikától afelé a romantika felé, amelyet – különösen ábrázolási eljárásait és lélektani hitelességét illetően – helyenként talán össze is téveszthetünk a modern értelemben vett realizmussal. Csak a rend és a teljesség kedvéért említem, hogy e sor végén ott látjuk Móricz Zsigmond Erdély-trilógiáját, amelyben a realizmus és a romantika ötvöződése már teljessé válik. Ugyancsak itt szeretnék még egy hiányérzetet kifejezni. Ez pedig a szépíró fogalmának meglehetősen merev leszűkítése a klasszikus hagyomány szépirodalmi műfajaira, tehát Kós Károlynál a regényre, az elbeszélésre és a drámára. Holott a modernebb értelemben vett szépirodalom fogalmában korunk alkotói és olvasói gyakorlatával összhangban hely illeti például Kós Károly különben sem szigorúan szaktudományos, hanem esszéisztikus történelmi tanulmányait és feltétlenül, nem pusztán közvetlen politikai társadalmi kiállásai miatt, publicisztikáját.
Teljességgel egyetértek, illojalitás volna nem egyetérteni azzal az elgondolással, amelynek értelmében a Varjú-nemzetségtől innen Varró szakít az életrajzi teljességgel és fejtegetéseit, elemzéseit szinte kizárólag a művekre koncentrálja. Így a maguk időrendi helyén elemzi és összehasonlítja a Budai Nagy Antal prózaváltozatát a drámaváltozattal, részletesen foglalkozik az utolsó befejezett Kós-regénnyel, az Országépítővel. Valóban helyes önmegtartóztatás nem részletezni ebben a kismonográfiában olyan kérdéseket, amelyek megoldása történelmi, szociológiai, filozófiai, irodalomtörténeti síkon még sok erőfeszítést kíván. Közös, divatos szóval élve interdiszciplináris erőfeszítéseket. (…)
Varró nem kerüli meg, hanem csak elhalasztja az olyan kérdések elemzését, mint amilyenek a transzilvanizmus és szerepe a Kós Károly-i életműben, olyan tárgyi problémákat, mint az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon története és általában a két világháború közötti irodalmunk különböző vonulatai és a vonulatok közötti hágók, ösvények és szakadékok kérdése. Tulajdonképpen azokat a kifogásokat, hiányérzéseket, amelyeket már a Varjú-nemzetség elemzésével kapcsolatban megtettem, megismételhetném. Kisebb mértékben a két Budai Nagy Antal-művel és erősebben az Országépítővel kapcsolatban.
Úgy érzem, hogy a szerzőnek alapjában véve helyes álláspontjait minden irányban finomítania, tökéletesítenie kellene ahhoz, hogy feltárhassa azokat az árnyalatokat, átmeneteket, kapcsolódásokat és visszakapcsolásokat, amelyek az írói ideológiát összekötik az írói művel. Talán érdemes és kívánatos volna figyelmet szentelnie azoknak a lehetőségeknek, amelyeket az újabb irodalomelemzési technikák, iskolák, ha akarjuk, divatok teremtettek meg. Gondolok elsősorban a stilisztikai és a strukturális elemzésre, anélkül, hogy engedményeket tenne az ilyen technikák és eljárások ideológiai alapjainak, pontosabban ideológiai és történelmi malthusianizmusának. Ilyen formán a szerző ellenőrizhetné, hogy melyik hipotézisét vagy állítását igazolják ezek a szigorúbban vett technikai vizsgálódások, és melyek ellen vallanak olyan módon, hogy magukat az alapállásokat és a kiinduló állításokat kell, ha nem is teljesen revízió alá venni, de helyesbíteni, finomítani.
E könyvről szólva helyzetem szerencsésebb a recenzens megszokott helyzeténél. Hiszen a kritikusok rendszerint kész és többé-kevésbé véglegesnek szánt művekkel találkoznak. A közönség felé közvetíthetik mindazt a jót és kevésbé jót, amit a művekről gondolnak. A szerző felé pedig valójában hiába is fejezik ki fenntartásaikat, kifogásaikat, hiába próbálnak vagy kockáztatnak meg tanácsokat. A mű már elkészült, úgy kell venni, ahogy van. Ez esetben helyzetem azért szerencsés, mert mint már jeleztem, készülőben lévő mű részeivel, részben tömörítésével, részben vázlatával találkoztunk Varró János kis és tartalmas könyvében. Akár igazam van, akár tévedek, jó szívvel teszem meg az őszinte értékelés mellett bíráló megjegyzéseimet is. Hiszen biztosra vehetem, hogy e munkával, teljességében még egyszer találkozom a doktori disszertáció formájában. És kívánom, hogy az olvasóközönségnek is essék mihamarabb újból találkozása Varró János teljes, gazdag, történelmet, kultúrtörténeti körülményeket, életrajzot, műelemzést adó, az életművet a maga irodalmi és társadalmi környezetében bemutató Kós-monográfiájával.
Jó, hogy a tökéletesség és a teljesség gyakran, ha nem is reménytelen, de hosszú tartamú várása helyett, Varró János a kilencvenéves Kós Károly és az erdélyi olvasó asztalára helyezte xéniaként, ünnepi ajándékként ezt a kis könyvet. Azt, hogy ez a munka nem csak helyeslést és dicséretet, hanem bírálatot és fenntartást is vált ki, csak az veheti rossz néven, aki nem tudja, hogy milyen szép, nagy, de nehéz feladatra vállalkozott Kós Károly monográfusa, Varró János.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 51. számában, 1973. december 21-én.
