A tizennyolcadik század közepétől következtek be azok a mély változások az irodalom életében, amelyek megkülönböztetett helyet biztosítottak a regény ősrégi műfajának, de gyökeresen, azt is mondhatnám: szinte a felismerhetetlenségig megváltoztatták.
Különben az irodalmi formák közvetlen kapcsolatát, relatív függését a mély társadalmi és azok közvetítésével a technikai átalakulásoktól aligha illusztrálhatná más műfaj szembeszökőbben és tanulságosabban.
Elsősorban a regény földrajzára, pontosabban elterjedésének útvonalára hivatkozom. A regény pontosan követte a polgári forradalmakat, mind robbanásos-látványos formáikban, mind azokban a lassúbb, de feltartóztathatalan folyamatokban, amelyek polgári társadalmakká alakították át, gyakran a tőkés termelés viszonylagos előnyeivel, még gyakrabban pusztán majdnemcsak hátrányaival és embertelenségeivel, a régi világ elmaradt, pontosabban eredeti, ősi formáiban élő hatalmas övezeteit. A regény útja (a modern regény értelmében) Angliából vezet Franciaországba, onnan Közép- és Kelet-Európán át szerte a nagyvilágba. Ez a folyamat tulajdonképpen máig sem zárult le, és legújabban olyan eredményekhez vezetett, mint a latin-amerikai regény példátlan kivirágzása napjainkban.
A második feltétlenül említést kivánó jelenség a modern regény keletkezési folyamatának párhuzamossága a könyvnyomtatás technikájának modernizálásával és az időszaki sajtóban bekövetkezett átalakulásokkal. Pontosan a modern regény születésekor vetett véget a kézisajtó négy évszázados uralmának a gyorssajtó feltalálása és elterjedése. Ekkor váltak fokozatosan nélkülözhetetlen közszükségleti cikké, közéleti és szellemi nagyhatalommá a napilapok.
A hírtermelés és a regényterrnelés egy időben lépett kézművesi szakaszából ipari szakaszába. Talán nem is elégséges e vonatkozásban párhuzamosságról beszélni napilap és regény között. Szimbiózis a találó megjelölés. A tizenkilencedik század első fele a tárcaregény klasszikus kora. A harmadik tényező, amely az első kettőből magától értetődő természetességgel adódik: az olvasóközönség megszületése a napilap és a regény közös hatása alatt. Pontosabban nehéz volna megmondani, hogy a polgárság gazdasági és politikai feltörése, férfi- és még inkább női tagjainak igényei vezettek a napilapok példányszámának feltörésére a tíz-, majd a százezres nagyságrendekbe (az utóbbira különben egy újabb technikai lépcsőfokon kerül sor: a szedőgép és a körforgó nyomdagép világában) vagy pedig a technikai lehetőségek gyorsították a közönség gyarapodását.
A regény mindenképpen a polgári társadalom tömeges szellemi tápláléka és egyben az olvasás sajátos fogyasztási terméke.
Az ilyenfajta jellemzések természetesen nem tarthatnak igényt a tudományos pontosságra, hiszen a tömegesebb olvasást már az egyszerű kézisajtó is lehetővé tette és ki is alakította. A szociológiai átalakulás valamennyire megelőzte a tömeges sokszorosítás kényelmesebb és olcsóbb lehetőségeit biztosító technikai újításokat. A francia forradalom nagyszámú napilapja, amelyek oly nagy szerepet játszottak a közvélemény alakításában, mindvégig az ősi kézisajtókon készültek.
Mindenesetre biztos, hogy az abszolutizmus korának színházba járó, tragédiák, komédiák és operák előadásán rendszeresen megjelenő arisztokratikus nagypolgári „közönsége“ csak kisebb részben volt olvasó-közönség, és ez az arány gyökeresen megfordult a tizenkilencedik század során, amelyet egyaránt nevezhetünk a regény aranykorának s az olvasás aranykorának is.
Természetesen tudnunk kell, hogy ez a napilap-előfizető és regényolvasó közönség lényegében polgári (közép- és nagypolgári) közönség volt, amely könyvet vásárolt vagy kölcsönzött, napilapra fizetett elő vagy kávéházaiban olvasta az újságot (korábban a kávéházakban folyóiratokat és hetilapokat lapozgattak).
Az új körülmények kialakulása, az új közönség ízlése és érdeklődése vezetett a regény esztétikai lényegének és funkcióinak gyökeres átalakulásához.
A regény még a tizenhetedik századból származó meghatározása („a regény szerelmi történet“) túlhaladottá vált. A regény modern értelemben nem szerelmi történet (pontosabban nem csak az, vagy igen ritkán csak az). Túlhaladottá váltak azok a spanyol forrásokból származó regényformák, amelyekben társadalmon kívül rekedt emberek járták körül, ostromolták a palotákat vagy menekültek az előkelők, a hatalmasok és rend védelmezői elől. Korszerűtlenné lettek a történelmi kosztümregények is.
A regényes ábrázolás új útjainak viszonylag könnyű társadalmi előfeltételeit felismerni. Nehezebb a legkülönbözőbb regényformákat okozati kapcsolatba hozni ezekkel az előfeltételekkel.
Egy dolog azonban bizonyos: a korábbi formák és témák továbbélése, de viszonylagos háttérbe szorulása mellett a jövőt hordozó nagy újítás a regény közeledése a mindennapok valóságához és ezzel együtt a regényt igénylő polgár regényhőssé szentelése volt. Ez a lényegében tárgyválasztási, tematikai újdonság lehet egyetlen magyarázata annak az európai hírnévnek, amely Richardson levél-regényeit övezte; ez a magyarázata annak, hogy a tengeri utazások ősrégi, kalandos témájából a valószerűségre törekvő életrajzi formában született meg Defoe Robinsonja.
Ez a magyarázata annak is, hogy miért iktatott be kalandos-szatirikus történeteibe esztétikai értekezéseket Fielding, amelyekben először jelentkezik az a már szinte hegeli eszme, hogy a regény eposz, az antik eposznak az örököse.
A regényíró mindent elkövet, hogy kitalált történetét (amely tehát esztétikailag fikció: a képzelőerőn többszörösen átszűrt valóság) a valószerűség, sőt a materiális igazság jegyeivel lássa el: levelekben jeleníti meg előttünk hőseit, énregényt alkot, regényét mint megtalált naplót vagy memoárt prezentálja stb.
A regénynek ez a mind tudatosabb és mind szorosabb közeledése saját korához, a szerzőt körülvevő valósághoz egyben bizonyos eszmei-társadalmi, sőt, ha kivételesen is, politikai tartalmak jelentkezését is magával hozza.
Megjelent A Hét V. évfolyama 48. számában, 1974. november 29-én.