Hetven éve született Kemény János
1971-ben, Kemény János távozásakor, a búcsú és a búcsúztatás őszinte, szívből jövő hangjait kimondatlanul, sejtetve, egyeseknél egyenesen rejtőzködve kérdések színezték, talán kissé zavarták is. Búcsúzunk az embertől, de mi vár az íróra? A barátok, az ismerősök emlékezete egy ideig tisztán, világosan megőrzi emlékét. De a barátok és ismerősök sorai menthetetlenül ritkulnak s az emlékezet késlelhetetlenül halványul. Még most, a mindent feljegyző, regisztráló és megörökítő gépek korában is utópia, kegyes óhaj, meg nem valósuló ígéret az, amit Hérodotosz a hisztoria, vagyis az ismeret, a tudás és emlékezés, együttesen: a történetírás feladatának tekintett — gondoskodni arról, hogy az élet színei el ne fakuljanak, tehát az emberi közösségek s velük együtt a tetteik és példájuk által emlékezésre méltó emberek emléke fennmaradjon.
Nem tudhatjuk, mi lesz holnap.
Ma, az elektronika csodái ellenére az írók utókorát döntő módon könyveik jelentik. Az írott szó, a nyomtatott betű nagy mértékben teret vesztett a kényszerű versenyben a mozgóképpel, a sugárzó hanggal és ábrázolással. De megmaradt saját területe, ahol egyelőre pótolhatatlan vagy egyenesen verhetetlen.
Mint minden egyes, körünkből távozó író esetében. Kemény Jánostól búcsúzva is felmerült a kérdés: mit tud majd meg az utókor műveiből? Fel fogják-e kelteni könyvei érdeklődését személye, földi útja iránt is?
Megannyi indokolt kérdés, megannyi érthető aggodalom. Tulajdonképpen ebben az általános formában nem is egyik vagy másik íróra méretezett, hanem általánosabb jellegű. A legnagyobbak kivételével minden író, minden művész síron túli sorsa problematikus. Ennek az oka sem titokzatos. Elemi tény, amelyből adott esetben ellentmondások tömkelegé fakadhat, hogy az író, a művész is ember. Ember lehet a szó leggazdagabb, legszebb és legnemesebb jelentésében. De tehetségétől szinte függetlenül előfordulhat az is, hogy nem válik nemünk dicsőségére. Ennek a nemzedékről nemzedékre halmozódó tapasztalatnak a jegyében születtek meg azok az elméletek, amelyek éles határvonalat kívánnak húzni az író erkölcse és a mű erkölcse között. Ebből a tapasztalatból táplálkozott az a nem véletlenül éppen író- és művész körökben elterjedt hiedelem, hogy az olvasónak lelki nyugalma és illúziói érdekében üdvös nem ismernie személyesen az általa nagyrabecsült művek alkotóját. Mindez, ismétlem, tapasztalati ténynek számít. De az előítéletet nem változtatja varázsütésre igazsággá az, hogy makacsul tartja magát és az sem. hogy megejtően igaznak tűnik. Esetünkben olyan részleges igazsággal állunk szemben, amelynek töredékessége irreverzibilitásából adódik. Az valóban igaz lehet, hogy egyes írók erkölcse mélyen alatta marad művük erkölcsének, és hogy emberi kvalitásuk nem mérhető művük minőségéhez. De ennek a fordítottja, vagyis az, hogy emberi kvalitás, az egyéniség szép vonásai éppenséggel közömbösek volnának írók, művészek megítélésében, bizony nem igaz.
Kemény János egész élete és egész írót műve tanúsága az emberség és a művészet testvéri találkozásának. Két emléket szeretnék feleleveníteni e sorokban. Az egyik egészen egyéni, a másik közös a televízió hatalmas közönségével. Halála előtt kevéssel két alkalommal is találkoztam vele véletlenül. Egyszer Vásárhely s még utoljára egyszer Kolozsvár főterén. Vásárhelyen, emlékszem, szemben a volt városháza tornyával, Kolozsváron a Mátyás szobor közelében. Üdvözöltük egymást, néhány közömbös szót váltottunk. És mégis, amikor halálhírét vettem, ez a két pillanatnyi találkozás olyan élesen és világosan jelent meg emlékezetemben, mintha megismétlődött volna, és a banális búcsúszavak: a viszontlátásra, egészen más, mély és megrendítő jelentést kaptak. Valóban, hogyan lehet találkozni annak, aki, mint Aragon egyik versének egyik hőse, nem hisz a másvilágban, azzal, aki eltávozott földi világról, másként mint az életút nyomain, emlékezésben és az íróról lévén szó: műveiben.
A másik találkozás, az említettet jóval megelőzően a televízió magyar adásának életrajzi sorozatában, a Kós Károllyal készített filmen. Abban, sokunk számára váratlanul, a kérdező és kommentáló szerepét Kemény János vállalta. És meg is valósította példás szerénységgel, megragadó derűvel, tapintattal. Ha módom volna – és biztos, hogy ez nem csak az én óhajom – ezt a filmet még egyszer megnézni, biztos vagyok benne, hogy a hangsúlyok szerencsés eltolódásával kettős portrét kapnék. Magán a felvételen természetesen már senki jottányit sem változtathat. De változhat a néző és hallgató érzékenysége, és úgyszólván reádöbbenne, hogy a marosvécsi találkozók kezdeményezője, házigazdája és (hogy azzal a régi és a modern környezetben eléggé kompromittált szóval éljek) mecénása beszélget valójában a Helikon szerkesztőjével, az íróval, a reneszánsz típusú és vitalitású művésszel. Az utóbbi természetesen nem meglepetés. De meglepetés, kellemes és örvendetes meglepetés az, ahogyan Kemény, a riporter, méghozzá a tévériporter hipermodern szerepét játssza azzal az egyetlen arisztokratikus grandezza-val, amely őt jellemezte és amely lehetetlen, hogy ne imponáljon bárkinek is, akinek nem tompult el érzéke az egyszerű és va lóban emberi nagyság iránt: a szellemi választékosság, az egyszerűség és a meleg emberi közvetlenség nagyságával. Jó, hogy egy szerencsés szerkesztői ötlet ilyen sikeres megvalósulása reánk hagyta ezt az elektronikus dokumentumot, amelyen megmutathatjuk azoknak, akik nem találkoztak vele a valóságban, és (ha fáradó, kihagyó emlékezetünkben halványulással fenyegetne emléke) magunkat is emlékeztethetjük arra: ilyen volt a maga testi valóságában és sugárzó emberségében.
Mindenesetre az az író volt, akinek nem árthatott a személyes ismeretség. Akinek nem ártott a mecénási szerep sem. Ha jól tudom, a két világháború között a jótékonykodók mellett, akiknek száma szintén nem volt légió, ő volt az irodalomnak egyetlen valódi mecénása, akit nem volt indokolt ezért a szerepvállalásért hibáztatni vagy ami legalább olyan fölösleges, mentegetni. Mindkettőre akadt példa még a felszabadulás előtti időkben.
És fölösleges Kemény Jánost akár Bánffy Miklóssal, akár Kisbán Miklóssal összehasonlítgatni. Életükben, sorsukban, szerepükben és jelentőségükben annyira különbözők, egymástól annyira eltérők voltak, hogy azonos irodalmi fronton elfoglalt helyük ellenére nem kötötte őket egymáshoz az utókor szempontjából más, mint az előkelő származás és történelmi név.
Kemény János az író? Nem lehet célom itt számbavenni művét, még kevésbé értékelni és ítéletet mondani róla. Csupán néhány bizonyosságot sorolnék fel, néhány hiányérzetet, ami e mű feltárását illeti és néhány javaslatfélét. Nem kételkedem abban, hogy Kemény mint író elsősorban az erdélyi táj, legközvetlenebb és predesztinált kozmikus környezete, a havas és az erdőségek költője. Költője még akkor is, ha egyetlen verskötete a legzsengébb és nem folytatott írói zsenge, és ha nem tévedek, egyetlen „tájverset” sem írt. Költő abban a meleg viszonyban, amely a természethez fűzte, abban a képességében, hogy akár a vadak iránti, valósággal Szent Ferenc-i érzéseket tápláló szerepében ír, akár novellát vagy regényt, érzékelhetően, szemléletesen, a maga szépségében idézze fel a hegységet, az erdőket és lakóikat. A novellaíró Kemény értékelésére Kántor Lajos tett csak részben-sikerülésében is dicséretes kísérletet abban az úttörő kötetben, amely novelláit hordja be, első hírnökként az egész Kemény János-i műből, a Romániai Magyar Írók sorozatába, öt regénye még összegező elemzőre és értelmezőre vár.
Élete utolsó éveiből származik önéletrajzának első, és fájdalom, egyetlen kötete és egy útleírás, amelyben arról számol be, hogyan járta ismét végig, legalább részben azokat a helyeket, amelyeken fiatal és férfikorában megfordult. Az önéletrajz első kötete a gyermeki világba vezet el. Mint minden író, sőt azt is mondhatnánk, mint minden emberi egyéniség megértésének a kulcsa ez a kötet, amelynek folytatásából annyi mindent tudhattunk volna meg első kézből, különösen a két világháború közének romániai magyar irodalmáról, ennek az irodalomnak belső életéről. De ez a könyv nem csak dokumentáris tartalmánál, ha nem írót értékeinél fogva is megérdemli a legtüzetesebb figyelmet és a gondos elemzést. Erre még nem került sor.
Úgy gondolom, hogy még mielőtt megjelenne a romániai magyar írólexikon megfelelő kötete, el kellene készítetni Kemény János írásainak bibliográfiáját. Jó volna, ha minél előbb akadna valaki, aki összefüggően újraolvasná regényeit. Ezeknek az előmunkálatoknak az alapján vagy elébük vágva, ahogy például Áprily esetében is történt, nem értem, hogyan, miért kellene még sokáig várakoztasson magára egy Kemény János-biográfia. Ennek a gazdag, megpróbáltatásoktól nem mentes, munkában és eredményekben gazdag életnek a képe, amelyet írás és tett, ember és emberség, író és mű ritka, örvendetes, tiszteletet parancsoló, csodálatot és meleg rokonszenvet kiváltó egysége jellemez és adja megneki azt a rangot, amelyet nem fenyeget, hanem csak megerősíthet, véglegesen szentesíthet az előrehaladó történelem.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.
