Egy kis kultúrszociológia, bevezetésül a könyv szociológiájához
A könyv létezésének előfeltétele a szabadidő. Vagyis az az idő, amivel az egyén az életéhez szükséges javak megszerzésére szentelt időn (a munkaidőn) túl rendelkezik.
Mindaddig, amíg szabadidőt csak igen kevesek élvezhettek, a modern értelemben vett könyv elődje, a kéziratos mű tökéletesen kielégítette az olvasási igényeket.
A nyomdai sokszorosítás feltalálása, a modern értelemben vett könyv megszületése egybeesik azokkal a nagy történelmi, technikai és társadalmi változásokkal, amelyek az emberiséget a középkor romjai között az újkor küszöbéhez vezették. Ennek az újkornak egyik társadalmilag mélységesen jellemző vonása a szabadidővel rendelkező egyedek és rétegek szakadatlan gyarapodása.
Ennek érzékeltetésére közelebbről is szemügyre kell vennünk a szabadidő fogalmát.
A szabadidő egyik, a köznapi szóhasználat által inkább elfedett, mint feltárt jelentése az az években mérhető idő, amivel a mindenkori társadalomban a felnövekedő nemzedékek tagjai rendelkeznek, mielőtt bekapcsolódnának a termelőmunkába vagy a társadalom vezetésébe, irányításába. Ezek a tanulásra fordítható évek. Az osztálytársadalomban e szabadidő osztályonként egyenlőtlenül oszlik meg. A fejlődés azonban ezekben a társadalmakban is kétségtelen. Például a fejlett tőkés társadalomban elvben és nagyrészt gyakorlatilag is az egész lakosságnak legalább az elemi iskola elvégzéséig jut szabadidő. A fiatalok kisebb része legalább a nem teljes, másik még kisebb része a teljes középiskola elvégzéséig „szabad”. Az „elitek” pedig főiskolákat is végezhetnek.
Nagyjából a tizedik életév, a tizennegyedik életév, a tizennyolcadik életév és végezetül a huszonkettedik életév jelezhetik az ilyen értelemben vett szabadidő egyenlőtlen megoszlásának választóvonalait. A huszadik században a szabadidő megoszlásának fejlődési vonala a tőkés államokban tendenciaként az elemi iskolai oktatás éveinek kiterjesztése. Amikor is a négyosztályos oktatás helyett a nyolcosztályos válik elterjedtté, és a tízosztályos is jelentkezik a legfejlettebb országokban. E folyamatnak az összefüggése a modem termelés technizálódásával, a tudományos vívmányok gyors alkalmazásával nyilvánvaló. A rövidség kedvéért már itt említeném meg azt, hogy a szocialista társadalom történelmi tendenciája – megszüntetni az eredendő „szabad idő”-nek ezt az egyenlőtlen elosztását, amely a műveltség és a szaktudás síkján nemzedékről nemzedékre reprodukálja a kizsákmányoló társadalmak osztályszerkezetét. Még távolabbi tendenciaként a szellemi munka és a fizikai munka közötti lényeges különbség megszüntetésének feladata jelentkezik e társadalmi alakulat történelmi látóhatárán. Ami pedig a „szabadidő”-értékrendszer nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy a felnövekedő nemzedékek minden egyes tagja lehetőséget fog kapni a főiskola elvégzéséig szükséges szabadidő élvezésére.
A tanuláshoz, szaktudáshoz és általános művelődéshez szükséges szabad évek (kisebb vagy nagyobb számban való) biztosítása vezetett egy alapvetően fontos könyvtípus megszületéséhez és mind nagyobb példányszámban való előállításához. A tankönyv ez, amely ez ideig példányszámban sikeresen állja a versenyt az utána legtömegesebben elterjedt könyvtípussal: a ponyvairodalmi termékkel. Jelenleg a tankönyv a tudással és művelődéssel való kapcsolat megteremtésének és elmélyítésének fő eszköze. Egy országnak a lakosság számához viszonyított tankönyvfogyasztása kulturális fejlettségének talán legtanulságosabb jelzőszáma.
Amikor szabadidőről beszélünk, érthető módon, mindenki elsősorban vagy egyenesen kizárólagosan a huszonnégyórás csillagászati napnak a fiziológiailag és biológiailag szükséges alvás és a társadalmilag megkövetelt munkaidő közötti részére gondol. Valóban, a szónak ezt a jelentését szentesíti a legspontánabb módon a nyelvhasználat.
A munkásosztály szakmai önvédelme és politikai küzdelme több mint egy évszázada napirendre tűzte az ipari munkások szabadidejének kérdését, és azóta is állandóan napirenden tartja. Innen a „3×8” híres jelszava (nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra alvás). Mondanom sem kell, hogy mind a három szám relatív. A nyolcórai munkaidő tényleges nehézsége nemcsak a munka fizikai idejétől, tartamától, hanem intenzitásától is függ. A nyolc óra „pihenés” magába foglalja a munkahelyre való eljutáshoz és onnan a lakóhelyre való visszatéréshez szükséges időt és (különösen női munkások esetében) a házimunkával eltöltött nem kevés órát stb.
Mindezt pedig azért kell itt legalább megemlítenem, mivel minden, ami a könyv és az emberek kapcsolatát illeti, kevés kivétellel azebben a második jelentésben vett „szabadidő”-től függ. Az önképző, a politikailag tudatosító, a művelődést és örömet nyújtó vagy izgalmakat és bódulást kínáló olvasmányok vagy a szabadidőből vagy az alvásra szánt időből kikanyarított órákat veszik igénybe.
A bármilyen okból (és ilyen a legnemesebbtől a legkárosabbig millió létezhet) olvasó ember szükségszerűleg e második értelemben vett „szabadidejéből” kell hogy „áldozzon” az olvasásra. A döntő kérdés az olvasás sorsát illetően az, hogy érdemesnek tekinti-e ezt az áldozatot meghozni, megengedheti-e magának ezt az áldozatot, sőt egyáltalán áldozatnak tekinti-e? A szabadidő harmadik jelentése viszonylag újkeletű, és az emberiség erkölcsi fejlődésének a munkásmozgalom harcai által kivívott nagy eredményei közé tartozik. A dolgozó emberek évenként bizonyos számú szabadnappal rendelkeznek, amelyet, fizetésüket erre az időre is megkapva, saját ízlésük és óhajaik szerint töltenek el, természetesen az anyagi lehetőségeik megszabta határok között.
A fejlődés e téren is annyira rohamos, hogy különösen a fiatalabb olvasónak szánva, ide kívánkozik egy-két rövid felvilágosító megjegyzés. A közelmúltban „nyaralni” csak „jómódúak”, „előkelőségek” jártak, őket várták a divatos fürdőhelyek. A „fizetéses szabadságot” a szakszervezeti mozgalom vívta ki fokozatosan. Ugyancsak ez a mozgalom harcolta ki a szabadnapok számának növekedését. A kérdés történelmi újdonságának szemléltetésére hadd említsem meg, hogy egy gazdaságilag és politikailag oly fejlett országban, mint Franciaország, a munkások fizetéses szabadságáról szóló törvényt csak az 1936-ban megalakult népfronti kormány szavaztatta meg.
Az olvasás szempontjából a nyári szabadság hetei csupán alárendelt jelentőségűek. Feltehetően azok, akik különben is megszokták, hogy olvassanak, szabadságuk idején az átlagosnál többet olvasnak; akik nem olvasnak, aligha alakulnak át két-három hétre olvasókká. A szabadidőbeli olvasás minőségileg sem jelent túl sokat; az emberek rendszerint „szórakoztató” és nem „komoly” olvasmányok után néznek ebben az időszakban.
A szabadidő gyarapodása véges. Ezzel szemben ugyanazt az időt mind változatosabban és ennek folytán mind aránytalanabb részekre aprózva használják fel az emberek.
Ha csak a század elejére tekintünk vissza, úgy azt látjuk, hogy a munkaidőn kívül, a szórakozások (mondjuk kártyázás) után maradt idő a színházlátogatás, a zenehallgatás (rendkívül ritka koncerteken, esetleg otthon űzött kamarazenélés formájában) és nem utolsósorban az olvasás között oszlott meg. Amikor is az olvasás fajsúlya e foglalatosságok között helyzeti energiájánál fogva, különösképpen pedig állandó hozzáférhetősége, viszonylagos olcsósága folytán igen nagy volt.
Ugyanazon vagy egy-két órával meggyarapodott szabadidőn ma az olvasásnak és a színháznak a filmmel, a televízióval, a rádióval kell osztoznia. Nem is szólva a szabadidő eltöltésének olyan, a modern társadalomban új formáiról, mint a sportstadionok látogatása vagy sportrendezvények követése a rádióközvetítésekben vagy a képernyőn.
Az emberiség kulturális életének a történeti tapasztalat által igazolt törvénye, hogy az „időtöltés” korról korra gyarapodó újabb lehetőségei nem szorítják ki az előzőket, hanem velük együtt teljesítik hivatásukat az emberek és az emberiség életében. A színházat nem szorította ki a film, a lapokat a rádió, az operát és a koncerteket sem néptelenítette el a rádió, a televízió, a hanglemez és magnetofon versenye. A sport iránti érdeklődés kielégítésének újabb, gépesített és elektronikus lehetőségei nem fosztották meg a stadionokat a közönségüktől. Azt sem állíthatnánk, hogy az aktív és passzív sportolás végzetes csapást mért volna a szabadidő más irányú felhasználására.
Az olvasás ebben a keretben él tovább. A tankönyvek és szakkönyvek „fogyasztása” viszonylag független a mass média megjelenése és elterjedése által kiváltott versenytől. A szépirodalom és a funkcióiban hozzá hasonló szerepet betöltő dokumentáris irodalom alkotásai a jelek szerint jól vagy elég jól állják a versenyt. Időnként még újabb olvasókat is köszönhetnek a mass médiának, főként a televíziónak.
De önámítás vagy illúziókeltés volna fel nem ismerni, hogy az itt vázolt körülmények gyökeresen új, és az olvasásra, különösen az igényes, minőségi olvasásra nem túlságosan kedvező helyzetet teremtettek. Ez legalábbis kétessé teszi azt, hogy az olvasás, mint a szakismeret szerzésének, a művelődésnek, az irodalom és a közösség kapcsolatának fő eszköze továbbra is betöltheti eddigi szerepét. Ez a megállapítás nem az olvasás csatavesztését sugalmazza, hanem csak két következtetést. Az egyik az, hogy megváltoztak az olvasás (tehát a könyv) létkörülményei. A másik pedig az, hogy a jelenhez vezető helyzet (tehát a távolabbi és közelebbi múlt), valamint a jelen gondos, amennyire csak lehetséges, objektív, mennyiségi adatokra támaszkodó tanulmányozására van szükség. Ahhoz is, hogy e mozgást kivetítve legalább pontozott vonalak mentén előre tekinthessünk a közvetlen és távolabbi jövőbe. Még inkább ahhoz, hogy ne nézzük karba tett kézzel az ellenállhatatlannak tűnő, de valójában irányítható folyamatok kibontakozását.
Nem indokolatlan derűlátás, hanem a helyzet és a lehetőségek józan megítéléséből adódó biztató és mozgósító megállapítás azt állítanunk, hogy a könyv a szakadatlan fejlődés fél évezrede után veszélyzónába került ugyan, néhány csatát vesztett, de nem zárultak be előtte újabb győzelmes hadjáratok lehetőségei…
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.