A könyv dicsősége és sebezhetősége
1972-t a legmagasabb nemzetközi művelődési fórum a könyv évének nyilvánította.
Alkalom lehet ez arra is, hogy közösen elgondolkozzunk a könyv sorsán, történeti útján, teljesítményein, ígéretein és tartozásain, jelenlegi helyzetén és jövőjén. A könyv történeti útja dicsőséges és tanulságos. Jelene a legnagyobb teljesítmények mellett aggasztó kétséget kelt, jövőjét egyesek tagadják, mások nem hajlandók szembenézni azokkal a veszélyekkel, amelyek a könyv szerepét és további sorsát fenyegetik. Mély meggyőződésem, hogy kétségbeesés, gyanútlan derűlátás egyaránt indokolatlan.
Nem ünnepelhetjük méltóbban a könyvet, mint bátran kutatva és megismerve a valóságos helyzetet. Az ilyen számadás pedig alkalmas arra, hogy óvjon a lelkendezéstől vagy a lemondó várakozástól, és arra figyelmeztet, hogy az emberiségnek minden civilizatorikus vívmányáért újból és újból meg kell küzdenie.
A lelkesedés vagy a kétségbeesés végletek. Mindkettőt könnyű igazolni. Nehezebb és dicséretesebb, nemcsak ebben a kérdésben, a józan, bátor és illúzióktól mentes vizsgálódás, a törekvés a múlt helyes megismerésére és reális prognózisok felállítására.
A lelkesedésnek szinte már a lelkendezésbe csapó példáját egy pozitivista tudós tollából idézem.„Milyen szerepet játszott az igazság keresésében az írás és a könyvnyomtatás? Az írás teremtette meg a beszélő tárgyakat. A könyvnyomtatás a végtelenségig megsokszorozta és örökkévalóvá tette őket. A gondolat legyőzte a teret, az időt, a halált.”
Ezeket a sorokat Henri Berr, a nagy francia történész írta egy, a könyv ikertestvérének, az újságnak a történetéről szóló munka előszavában.
Ki tagadhatná, hogy igaza van?
És kortársaink, a XX. század emberei közül ki válaszolhatná nyugodt lélekkel, hogy Vörösmarty emberiséget féltő aggodalma és szorongása immár véglegesen túlhaladott:
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
„Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait.”
„Az emberiségnek elhányt rongyai” – Vörösmarty korában a könyvek voltak. Nyugat-Európában éppen azokban az években, amikor ő ezt a bölcselő költeményét, ezt az „emberiség-poémát” írta, tűnt ki, hogy a könyvnyomtatás és az újságkiadás exponenciálisan gyarapodó szükségleteit már nem lehetséges a textilhulladékból készített papírral kielégíteni, és új rostforrásokat kerestek erre a célra.
De maga Vörösmarty nemcsak képletesen, hanem a szó materiális értelmében is jogosan írhatta:
Országok rongya! Könyvtár a neved.
Dehát hol a könyv, mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Olcsó eljárás lenne, még csak nem is hazug, hanem hamis, egyoldalú és önámító visszaélni azzal az igazsággal, hogy az emberiség a múlt század közepe óta valóban nagyot haladt, s ebben a könyv szerepét tagadni lehetetlen. A nyomor földrajzilag már kevésbé általános; a „szellem napvilága” több embernek világít, és még többnek világíthatna. Az új társadalmi rend, a szocializmus első fél évszázada nagyban hozzájárult az emberi méltóságigény általánosodásához, az igazság és a méltányosság eszméinek mind erélyesebb védelmezéséhez. Ezen eszmények hatékonyságához is.
De ki tagadhatná, hogy az annyira megváltozott körülmények ellenére lényegükben továbbra is érvényesek a haladást illetően a Vörösmarty válaszában megfogalmazott fenntartások:
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sóhajtson a hír
nemzetére.
A könyvről a gyanútlan, problémátlan lelkesedés és a kétségbeesés két véglete közt ezer módon lehetséges szólani.
E krónikákban a számok józan nyelvét szeretném nem ünneprontó, éppen ellenkezőleg, az ünnepet igazoló, de kockázatokra, még megoldatlan feladatokra is figyelmező módon megszólaltatni.
A könyv szociológiájának néhány eredményét és problémáját szándékozom ismertetni.
Ehhez pedig bevezetőben szükséges ennek a tudományágnak célját felvázolnom, eszközeit felsorolnom.
A könyvszociológia meghatározása helyett egyelőre elégedjünk meg egy általánosabb körülírással: a könyvszociológia a könyvek múltjának és jelenének minden számokban kifejezhető, tehát quantifikálható jelenségét, kérdését felölelheti.
Ennek a meghatározásfélének az értelmezéséhez feltétlenül szükséges tudnunk azt, hogy mi is maga a könyv.
Csak az önelégült „józan ész” mosolyoghatja meg ezt a kérdést.
A könyv szó ugyanis sok mindent jelölhet.
Jelölheti a szellem írásba foglalt termékeit.
De ez esetben valójában nem magáról a könyvről, hanem arról a valamiről van szó, aminek kedvéért a könyv születik, amit az tartalmaz.
Szempontunkból nem könyv az a materiálisan könyvszerű tárgy, amelynek szövege nem általánosabb érdekű szellemi termékeket rögzít.
Nem lesz könyv tehát e vonatkozásban elnevezése és rangot jelző címe ellenére sem a régi „kettős könyvvitel” impozáns főkönyve. (Különben azt is kiszorították már a gépesített vagy elektronikus eszközökkel működő nyilvántartási eljárások.)
A könyv tehát sokszorosított szellemi termék, és nem pusztán akármilyen ívlapokról sokszorosított
szöveg.
A szellemi tartalom igénye mellett a könyv alapvető kritériuma a sokszorosítás. Nem könyv a kettős könyvelés főkönyve. De könyvvé válik a könyvelés elméletéről szóló kézirat vagy a könyvelés történetének vagy egy könyvelési tankönyvnek a kézirata, amennyiben nyomdai úton sokszorosítják.
A könyv fogalmát a gépesített sokszorosítás kezdetétől a könyvnyomtatás, pontosabban a mozgóbetűkből szedett szöveg sokszorosításának feltalálásától számítjuk. Nem nehéz kiszámítanunk, hogy ebben az értelemben a könyv körülbelül félezer éve létezik.
A könyv tanulmányozásának sok lehetősége közül és pusztán azzal a céllal, hogy a könyvszociológia kutatási területét jobban körülírjam és elkülönítsem, felsorolok néhány, a könyvvel foglalkozó tudományágat. Ilyen a nyomdászat története, mely egy sajátos ipari technika fejlődését vizsgálja. Pontosan annak a technikának a fejlődését, amelynek a szellem termékeire való alkalmazása tette lehetővé a könyv megszületését és fejlődését.
A nyomdatechnika története nem azonos a könyvnyomtatás és könyvkiadás történetével, amely már nem műszaki, hanem társadalom- és kultúrtörténeti diszciplína. Ugyanez mondható a könyvszociológiához igen közel eső, annak közvetlen történeti alapját adó könyvtörténetről.
A könyvstatisztika mind történeti, mind szinkron, tehát a jelen állapotot felmérő ágaiban nélkülözhetetlen előfeltétele minden könyvszociológiai kutatásnak. Hiszen csak a statisztika szolgáltathatja azokat a számszerű adatokat, amelyek egyáltalán lehetővé teszik, hogy a válaszok elemi komolyságának a reményében vessünk fel efféle kérdéseket: milyen társadalmi tényezők hatnak a könyv termelésének, terjedésének alakulására? Milyen szerepet játszik a könyv a tudás terjesztésében, az emberek szakmai, társadalmi és esztétikai nevelésében? Milyen társadalmi intézkedések tehetik a könyv szerepét hatékonyabbá? Milyen módon lehetséges a rossz könyv és a káros könyv ártalmait korlátozni? Hogyan lehetséges vagy volna lehetséges a könyvtermelés és a könyvolvasás igazságosabb megoszlását biztosítani a fejlett, az eufémiával „fejlődésben lévő”-nek nevezett és az egyelőre álcázhatatlanul elmaradt országok között?
Nem folytatom a kérdések sorát, amely kimeríthetetlen.
Megjelent A Hét III. évfolyama 24. számában, 1972. június 16-án.