A szociológus, filozófus és eszmetörténész, ideológus Gáll Ernő (1917-2000) a kolozsvári egyetem tanára és a Korunk főszerkesztője volt, nemzedékek támogatója és vitapartnere. Egyik életrajzi jellemzése szerint a magyar Nagyváradon született zsidónak, 1940-ig „a román Nagyváradon volt magyar gyerek, majd a román Kolozsváron magyar fiatalember, filozófia szakos egyetemista. Aztán Erdély ezen része újra magyar lett, Gáll Ernő pedig újra zsidó. Ebben a minőségében aztán a magyar hatóságok vagonba rakták, és Buchenwaldba vitték. [Haza már] az újra román Kolozsvárra érkezett, ahol lelkesen folyt bele az életbe; volt neki jó oka megbecsülni azt. […] Helyi, de annál nagyobb jelentőségű orgánumok, az Igazság, majd az Utunk szerkesztése után a Korunk főszerkesztője lett. Ez nevezhető élete főművének”.
Első írásait 1935-36-ban a Nagyváradi Napló, publicisztikáját a budapesti Népszava, szociológiai cikkeit 1937-től a Korunk közölte, melynek 1957-es újraindításától főszerkesztője volt 1984-es lemondatásáig.
1948-tól a magyar Bolyai Egyetem, ennek felszámolása után az „egyesült” Babeș-Bolyai professzoraként adott elő marxista és nem marxista filozófiát, etikát és szociológiát. Tizenhét könyve jelent meg, néhány románul is. Szociológiatörténeti monográfiája után nagy figyelmet keltő eszmetörténeti tanulmányokat és filozófiai esszéket közölt főként az etika, a morálfilozófia, az értelmiségszociológia és a kisebbségi ideológia köréből. Sokáig – a történelmi korszak és az életút ismeretében mondható, hogy természetesen – ő is kommunista volt, azután már „csak” marxista, a XX. szovjet pártkongresszus, majd ’56 katarzisa után felszabadult „alkotó marxista”. Később az „emberarcú szocializmus” reménykedő híve, végül a nyugat-európai „marxista reneszánsz” lelkes felfedezője a diktatórikus Romániában. Már a magyar forradalom leverése után erkölcsi-szellemi életgyakorlatává tette a módszeres kritikai önvizsgálat, a korábbi eszményekkel való fokozatos leszámolás öntisztító végrehajtását. A szektás dogmatizmussal való értelmi és lelki szakítás után az önreflexió és a kisebbségi magyar nemzeti közösség megmaradásának szolgálata jelentette számára a legfőbb értéket. A nemzetközi kitekintésből is táplálkozó tudásátadás, a tanítványok és kollégák ösztönzése mellett visszatérő tárgya lett a nemzeti-kisebbségi kérdés, élete végén a jelenkori nacionalizmus színeváltozásainak megragadása.
Mégis azzal a korszakos kezdeményezésével ásott legmélyebbre, amely a két világháború közti erdélyi magyar szociológiai, etikai-filozófiai gondolkodás és ideológiateremtő munka elhallgatott értékeinek „nemzeti haszonelvű” feltámasztását tűzte ki célul. Az elődök örökségére való élményszerű ráismerését morális önreflexiójával összekapcsolva olyan koncepciót alkotott, amely a folytonosságot kívánta helyreállítani. Naplóiban és leveleiben is a változékony múlt váratlan veszedelmeiről és a Korunkról, a bizonytalan, akkoriban egyre kilátástalanabb jövőről beszélt. Főként pedig arról, hogy erkölcsisége és intellektusa miként segítette eljutni a kommunizmustól „a humanizmuson” át a nemzeti önvédelem gyakorlásáig, az „egyszerű” antifasizmustól mindenfajta totális hatalom megtagadásáig. A baloldal kegyetlen, komor szektájától kisebbségi közössége védelmezéséig, a hatalomból való részesedéstől a kényszerű kompromisszumokon át a hatalommal való összeütközésig.
Mozgalmi múltjával, „vezető értelmiségiként” Gáll a romániai magyar politikai-szellemi elit, sőt az establishment meghatározó tagja volt, mégsem tartozott a hatalmi pártarisztokráciához. Olyan baloldali volt, aki kapcsolatainak védőhálójával embereket mentett, és intézményeket védett meg, aki már évtizedekkel a „létező szocializmus” összeomlása előtt a dialógus demokratikus elveit követte, lévén a pluralizmus reménytelenül megrögzött híve. Hiába volt sokáig marxista és mindvégig baloldali, magyar polgár volt, mégpedig erdélyi magyar baloldali értelmiségi polgár. Nem polgári baloldali, hanem baloldali polgár, aki éppúgy ragaszkodott Váradhoz és Kolozsvárhoz, mint Márai Sándor Kassához. Nemcsak az urbanitáshoz, hanem városa magyar szellemi miliőjéhez, a nemzethez és a kultúrához, vagyis saját identitásához.
Életműve meghatározó része az erdélyi magyar művelődés legújabb kori történetének. Olyan erkölcsi, szellemi, tudományos készlet, melynek nemcsak jelentékeny eszmetörténeti (kisebbségi ideológiai) örökségével kéne jobban sáfárkodnia utókorának a 21. század elején, hanem morális imperatívuszával is kellene végre valamit kezdeni. Azzal ugyanis, hogy ha muzeális hagyaték gyanánt, mint a lezárt múlt részét, zárójelbe tesszük, magunkat fosztjuk meg a hagyomány (többek között a transzilvanizmus), a közelmúlt és a jelen megértésétől.
Gáll életművének hármas karaktere az új Korunkkal kezdett kirajzolódni. Első, könnyen megragadható vonása az a tudatos kultúra-építő, művelődés-szervező munka, melynek eredménye előbb maga a folyóirat lett, amely az ideológiai-hatalmi korlátok, megannyi kompromisszum ellenére a kor erdélyi magyar művelődésének legnagyobb egyéni és kollektív teljesítménye. Gállt tudományos érdeklődése is arra ösztönözte, hogy a XX. kongresszus előtt „polgári áltudományoknak” bélyegzett szellemi területek felé forduljon. Akkor is, ha mint maga írta, az új Korunk lapszámai „a szerkesztőség manipuláltságtól, téveszméktől távolról sem mentes törekvései és a hatalmi apparátus intézkedései közötti megfelelés, érintkezés vagy éppen ellentét függvényében alakultak ki”. És a lap mellett megjelentek a Korunk-évkönyvek, létrejöttek a nagy hatású „intézménypótlékok”: a Korunk Galéria, a Korunk-délelőttök, a tudományos kerekasztalfórumok, a társadalom-néprajzi kör, könyvbemutatók, rendezvények, díjak. Kultúraépítő tevékenységével szorosan összefügg működésének másik karakterjegye: a szellemi javak „alkalmazott” közvetítésére való különös képesség. E tevékenysége java hozadékára a Korunk évfolyamain túl egyrészt összefoglaló-elemző tanulmányaiban, filozófiai körkép-esszéiben, másrészt tanítványainak munkásságában lelünk rá. Életmunkájának harmadik fő területe az eszmetörténet volt és az ideológia, az erdélyi magyar gondolkodói hagyomány kritikai számbavétele és az így nyert ösztönzésekből is táplálkozó eszmealkotás. Egyik, antidogmatizmusából fakadó célja volt a marxista és az etnikai reneszánsz elméleti-pragmatikus kisebbségi ideológiai összekapcsolása, az erdélyi eszmetörténet két világháború közti örökségének értékelésével is a jelen tennivalóit tudatosítva. Mindinkább ez a Korunk szerkesztésétől el nem választható, a többségi nemzeti-kommunista hatalom által szigorúan ellenőrzött, aláaknázott szellemi mező lett a kisebbségi ideológus Gáll kedvelt „tartózkodási helye”. Munkaterülete azért volt különösen érzékeny, mert a magyar kisebbségi ideológus veszélyes szerzet volt. Főként, ha már más világokat is látott, hozzá még szociológus, aki a 20. század első felének eszméit rostálja, mígnem a kincs, amire rálelt, gazdag emberré tette. Gazdaggá, mert a felejtésre ítélt, betiltott művek, életművek olvasása után a kritikai rostán fennmaradt aranyrögökből képes volt valami újnak, a nemzeti kisebbség identitását erősítő konstrukciónak a létrehozására.
A kisebbség szellemi önszemléletének átértelmezése idején azok a kérdések nyertek utóbb korszakosnak bizonyult jelentőséget, amelyeket Gáll erkölcsfilozófiája vetett fel. A hetvenes évek elején, amikor az új nemzedék gondolkodásában ethosz és elmélet kezdett összekapcsolódni, Gáll a sajátosság méltósága és a felemelt fő dramaturgiája kidolgozásáig, szabadság- és reményelvű kisebbségi ideológiája megalapozásáig jutott el. Cs. Gyimesi Éva is úgy látta: „A hatvanas évekhez viszonyítva valóban új jelenségekről van szó, hiszen a sajátosság méltóságának vezéreszméje körül – a második világháború után – most először kerül sor egy kisebbségi ideológia megfogalmazására. Az előzményei ott vannak a két világháború közötti transzszilvanizmusban, az Imre Lajos és Tavaszy Sándor által kifejtett kisebbségi ethosz szellemi hagyományában, tehát Gáll Ernő valójában a megszakadt folytonosságot terem tette újra.”
Az új etikai fogalmaknak az irodalomban, a közgondolkodásban, sőt a magyar politizálásban is csakhamar használatossá lett tartalma nyilvánvalóvá tette, hogy az egyéni méltóságot csak a kollektív méltóság szavatolhatja. A sajátosság méltósága ideologéma a kisebbségi létet nem a kisebbségi közösséget romboló viszonyok, a nemzeti önazonosság megsemmisítését célzó törekvések összességeként írta le, hanem ezeket meghaladó, megvalósítandó eszményként. Az üldözött kisebbséget nem valamiféle erkölcsileg magasrendű heroikus belenyugvásra sarkallta, hanem önérzetét kívánta megerősíteni. Gáll úgy vélte: „Az emberi méltóság a józan, cselekvő remény legjobb szövetségese. Ezt úgy is mondhatnék, hogy csak a bölcs, csak a valóság fejlődéstendenciáit közvetítő és ezeknek vonalán kialakuló praxishoz vezető remény méltó az emberhez. Más szavakkal: a méltóság – akárcsak a remény – mind az egyed, mind a kollektivitás számára életbevágóan szükséges. Etikai kategóriaként önmagunkhoz s a társadalomnak hozzánk fűződő sajátos erkölcsi viszonyulását közvetíti. Értékként való elismerésünket fejezi ki. De a tudatossá vált méltóság bennünket is kötelez, az önmagunkkal szemben tanúsítandó igényességet tolmácsolja, szüntelen önmeghaladásra késztet. Méltóságunkat védelmezve az önmagunk és embertársaink iránti tiszteletet kérjük számon, jogaink elismerését, fejlődési lehetőségeink biztosítását szorgalmazzuk. Azoknak a feltételeknek a megteremtését sürgetjük, amelyek nélkül az eszmény puszta illúzió maradna.” Csíki László negyedszázad múltán azt is leírta: „Volt egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább »a sajátosság méltósága« szlogennel jellemezhetnénk. Reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik.”
Gáll mindezzel együtt „peremszemélyiségnek” tartotta magát, szociológiai és érzelmi értelemben egyaránt. 1957 után a szellemi értékközvetítésben, a hetvenes évek elejétől a horizont kitágításában, a nyolcvanas években erdélyi magyar zsidó identitásában, a kilencvenes évek elején pedig politikailag, saját kisebbségi közösségében. Olyan, majdnem mindig hiába küzdőnek, akinek valószínűleg magyar-román viszonylatban is kezdettől utópikus próbálkozásai sikertelenek maradtak.
A diktatúra bukása után emberi és tudományos „érdemei elismerése mellett” ismét peremhelyzetbe került. Mellőzötté vált, miközben ismét fontossá lett származása és politikai meggyőződése. A régi sikertelenséget újabb emberi és „intézményi” csalódások tetézték, melyek mélyen megviselték, ő azonban, mivel valóban tudós volt, tovább dolgozott, lelkesülten, olykor letörve, kétségek és bizonyosság között. Saját tudományos munkálkodását is néha az úgynevezett jelzővel illette, pedig nemcsak tudós volt, hanem saját iskola híján is műhelyteremtő. Örömét lelte az írásban és barátaiban, reménykedett tanítványaiban, pályafutása végén azonban – talán eltúlzott keserűséggel, de biztosan túlzott önkritikával – úgy vélte: „Kérdéseim jobbak voltak a válaszaimnál.”
Ideológusi-eszmekutató munkáját életében megjelent utolsó műve, A felelősség új határai (1999) után is folytatta. „Azzal a gondolattal/tervvel foglalkozom – vetette papírra élete végén –, hogy az »erdélyiség változásai«-ról írok. Modern eszme- és politikatörténeti megközelítésben, kritikailag […]. Regionalizmus, kelet-közép-európai összefüggések, föderalista törekvések, a posztszocialista nacionalizmus, a kultúrnemzeti egység, multikulturalizmus.”
Ez a mű már nem született meg, a gazdag erdélyi emlékirat-irodalomban kivételes helyet betöltő Számvetés (1995) azonban a feltett „nagy kérdésekre” igaz válaszokat adott. A Korunk huszonhét évét felidéző visszatekintést 2003-ban naplóinak két kötete, 2009-ben levelezése követte, s az is remélhető, hogy centenáriuma nem múlik el beszélgetéseinek, vallomásainak kiadása nélkül.
Előszó a szerző által szerkesztett Gáll Ernő: Beszélgetések 1982–1999 című kötethez. Megjelent a Korunk 2017/4. számában.
A szerkesztő megjegyzése
Gáll Ernő (Nagyvárad, 1917. április 4. – Kolozsvár, 2000. május 17.) szerkesztő, szociológus, filozófiai író.
Művei
A romániai polgári szociológia (kritikai tanulmányok, 1958; két kiadásban román nyelven is)
Intelectualitatea în viața socială (1965)
Idealul prometeic (1970; ugyanez magyarul A humanizmus viszontagságai, 1972)
Sociological thought in Romania (Miron Constantinescu és Ovidiu Bădina társszerzőkkel közösen, 1974)
Tegnapi és mai önismeret (1975)
Nemzetiség, erkölcs, értelmiség (Bp. 1978)
Dimensiunile conviețuirii (tanulmányok a nemzetről és nemzetiségről Petre Pânzaru előszavával, 1978)
Pandora visszatérése. A reményről és a méltóságról (1979)
Az erkölcs dilemmái (Kv. 1981)
A sajátosság méltósága. Esszégyűjtemény; Magvető, Bp., 1983
Az ezredforduló kihívása; Kriterion, Bukarest, 1986
Kelet-európai írástudók és a nemzeti-nemzetiségi törekvések; Kossuth, Bp., 1987
A nacionalizmus színeváltozásai; Literator, Nagyvárad, 1994
Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében; Komp-Press–Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1995
Napló 1-2.; sajtó alá rend. Gáll Éva, Dávid Gyula, előszó Gálfalvi Zsolt; Polis, Kolozsvár, 2003
A felelősség új határai; Napvilág, Bp., 1999
Levelek, 1949-2000; sajtó alá rend. Gáll Éva, Dávid Gyula, vál. Horváth Andor, bev. Salat Levente; Napvilág–Komp-Press, Bp.–Kolozsvár, 2009 + CD-ROM
Gondozásában és előszó-tanulmányával jelent meg Antonio Gramsci: A gyakorlat filozófiája (Téka 1978); Constantin Dobrogeanu-Gherea: A kritikáról (Téka 1978); Vasile Goldiș: Válogatott írások (1978); Mikó Imre: Változatok egy témára (1981).
Az Új Hétben rövidesen közöljük Gáll Ernőnek A Hétben ötven évvel megjelent esszéjét Gramsci időszerűségéről.
A Beszélgetések 1982 – 1999 a Korunk Komp-Press Kiadójánál jelent meg 2017-ben. A kiadó tájékoztató szövegéből:
Gáll Ernő a kolozsvári egyetem filozófia professzora, a Korunk című társadalomtudományi lap főszerkesztője több mint fél évszázadon keresztül az erdélyi értelmiség és közélet egyik meghatározó figurája volt. Naplójegyzeteinek és memoárkötetének (Napló. 1-2; 200314193 és 200405279), majd gigantikus – több mint öt és fél ezer darabból álló – levelezésének (Levelek, 1949-2000, 201001013) megjelenését követve ezúttal a vele folytatott beszélgetések szövegei kerülnek kiadásra, Csapody Miklós és Rigán Lóránd válogatásában és szerkesztésében. Beszélgetőtársai régi és újabb pesti és kolozsvári barátai, ismerősei, foglalkozásukra nézve szociológus, színikritikus és hivatásos „életút-kérdező”. Időben 1982 és 1999 között készültek, egyesek megjelentek már nyomtatásban (például a Valóság vagy a Kritika hasábjain), de találunk köztük olyat is, amely most olvasható nyomtatásban először. Az öt interjút követően a kötetet életrajzi kronológia, a kiadásról szóló jegyzet, az interjúk adattára, a kötetben nem közölt további hetvenhét interjú rövid összegzése, személynévmutató és helynévmutató zárja.
A kötetet összeállítója/szerkesztője, Csapody Miklós Gáll Ernő születésének centenáriumán a következőképpen mutatja be:
Gáll Ernő (1917-2000) szociológus, filozófus, eszmetörténész a kolozsvári egyetem professzora volt, nemzedékek támogatója és vitapartnere, 1957-tól az újrainduló Korunk főszerkesztője 1984-ben történt lemondatásáig. Életművének három fő munkaterülete három meghatározó karakterjegyet mutat: a kultúraépítés tudatosságát, a szellemi javak (szűkös keretek közt lehetséges) közvetítését, a szabadság- és reményelvű kisebbségi ideológia megalapozását, valamint az eszmetörténetben az erdélyi magyar gondolkodói hagyomány kritikai számbavételét. Filozófiai munkái mellett a sajátosság méltósága ideologémájának megalkotója fő művének a Korunkat tekintette. A szerkesztőségben eltöltött évtizedeiről, küzdelmeiről és sikereiről Számvetés című emlékiratában számolt be (1995). Naplóinak két kötete (2003) után megjelent 1949-2000 között folytatott levelezése is (2009), most pedig legfontosabb, eddig részben fiókban maradt beszélgetésszövegeit veszi kézbe az olvasó.
Beszélgetőtársai között akad szociológus, kritikus és hivatásos „életút-kérdező”, akiknek figyelmét a történelmi sorsfordulók, Gáll szellemi alakulásának stációi mellett nem kerülték el a hétköznapok sem, a homályban maradt részletek. A szövegek virtuális időhatárát azonban nem a Ceaușescu-rezsim bukása, az 1989-es esztendő legvége képezi. A leghosszabb, talán leggazdagabb vallomásos visszatekintésre nem 1990 után, hanem már 1985-ben sor került. A valóban gondolkodásra ösztönző „interjúkötetek” olyanok, mint Gáll beszélgetései. Talán ennek a kérdező könyvnek és a mai válaszolóknak Gáll Ernő születésének centenáriumán nagyobb szerencséjük lehet egymással, mint volt életében Gállnak legtöbb magyar és román vitapartnerével.
