Ungváry Krisztián közelmúltban megjelent, Mindszenty József működését erősen bíráló, a mítoszrombolás szándékával íródott kötetét, mint várható volt, részben tiltakozás fogadta. A könyv apropóján az egykori hercegprímás működésének két fontos időszakát, illetve a Mindszenty-kép 1990 óta eltelt átalakulását vizsgáltuk.
Meszlényi Zoltán esztergomi segédpüspök az ötvenes évek elején (az időpontot nem tudjuk biztosan) az elszenvedett kínzások következtében vértanúhalált halt a kistarcsai internálótáborban. XVI. Benedek pápa jóváhagyásával 2009 októberében avatták boldoggá Esztergomban. Jól emlékszem egy ismerősöm akkori reakciójára:
– Miért nem Mindszenty Józsefet? A Vatikán politikai döntést hozott. Mindszenty kényes ügy, mást próbálnak előtérbe tolni helyette. Meglepődtem, mert bár tudtam a néhai bíboros és a Vatikán hosszan elhúzódó, csöndes ellentétéről, nem gondoltam, hogy egy vértanú „politikai szent” lenne.
Meszlényi vagy Beresztóczy?
Ismerősöm szavát látszólag a tények is alátámasztották. Mindszenty és Meszlényi meglehetősen hűvös viszonyban állt egymással – mint mondják – hasonlóan makacs természetük miatt, annak ellenére, hogy az egyház érdekeit ugyanolyan harcosan képviselték. A hercegprímás éppen emiatt nevezte meg letartóztatása esetére Drahos János után a második helyen érseki helynökként (azaz főegyházmegyéje megbízott vezetőjeként) Meszlényi Zoltánt. Mindszenty 1948. decemberi esztergomi elfogását követően Drahos hamarosan meghalt, így a tisztségbe letartóztatásáig Meszlényi segédpüspök került.
2009-ben a Mindszenty boldoggá avatását várókban emiatt is felmerülhetett: Mindszentyt és Meszlényit a korabeli eseményekre való emlékeztetéssel kijátszotta egymás ellen a Vatikán, hogy az összehasonlításból Meszlényit „hozzák ki jobban”. Amikor ugyanis a prímás a börtönben megtört, korábbi intézkedését visszavonva beleegyezett Péter Gábor kívánságába, hogy maga kezdeményezi a békepappá lett Beresztóczy Miklós helynöki kinevezését. A káptalan azonban ragaszkodott Mindszenty eredeti rendelkezéséhez, és Meszlényit választották meg. Miután őt tizenkét nap múlva az ÁVH elhurcolta, a megriadt káptalan, nem függetlenül a fogoly prímás újabb kérésétől, Beresztóczyt tette helynökké. Mindszenty börtönbeli lépését megtöretésén túl az is menti – a prímás életrajzát két vaskos kötetben megíró Balogh Margit történész szerint –, hogy az elszigetelt főpásztor nem tudott a külvilágban történt eseményekről, így a vele nagyjából egyszerre letartóztatott Beresztóczy Miklós kegyetlen megkínzásáról, egyéni kegyelemmel való szabadulásáról, pálfordulásáról és főleg nem „Balassa” ügynökként való beszervezéséről.
Mit gondolunk Mindszentyről?
A Mindszenty Józsefről kialakult képünk a rendszerváltás óta eltelt több mint harminc évben több lépésben átalakult. A kezdeti időszakot 1989–1990 után a hősnek, a fehér vértanúnak kijáró tisztelet határozta meg, akit a kommunistákkal szemben a demokratikus fordulat ténye is igazolt, hiszen a kitartó szembenállás végül a prímás erkölcsi győzelméhez vezetett, amit emlékiratai és a róla szóló munkák Közi-Horváth Józsefétől Vecsey József kötetéig is szilárdan alátámasztottak.
Évtizedek elteltével az újabb kutatások a korábbi-Mindszenty-képet átformálták, összetettebbé tették. Somorjai Ádám bencés morálteológus munkái közrejátszottak abban, hogy a Vatikán keleti politikáját, a bíboros-prímás amerikai követségen töltött közel másfél évtizedének alapokait, az 1945–1948 közötti időszak kérdéseit tisztábban lássuk. Balogh Margit kétkötetes Mindszenty-monográfiájában a kiállásával példát mutató püspök alakja mellett feltűnik az esendő, hibázó ember is. Ahogy a történész írja: „Az emlékezetpolitikai diskurzusban Mindszenty akkor lehet a legkevésbé megosztó, ha nem egy nemzeti dráma hőseként vagy antihőseként, hanem egy meglehetősen bonyolult történet ellentmondásos szereplőjeként jelenik meg, aki egyszerre volt feddhetetlen erkölcsű és komoly tévedéseket elkövető, példamutató magatartást tanúsító és időnként következetlen.”
Ungváry Krisztiánnak nemrégiben jelent meg a Mindszenty-mítosz. Értékek és választások című kötete, amely leszámolás vagy leszámolási kísérlet a bíboros körül legendával. Ungváry válaszai jól érzékelhetően belső küzdelemtől sem függetlenek; ő ugyanazt a fent leírt, deheroizáló utat járhatta be, amit rajta kívül nagyon sokan. 2006-ban Paskai Lászlónak az előző rendszerbeli tevékenységét vizsgálva, Mindszenty Józsefet védve például felháborodottan állapította meg: „Mindszenty kapcsán még 1987ben is azt volt képes nyilatkozni [Paskai] a Wochenpresse című lapnak, hogy Rákosi »a megegyezést kereste«, és hogy Mindszenty »makacsságával« tönkretette egyházát. Cinikus módon később is azt nyilatkozta, hogy nem tartja szükségesnek Mindszenty rehabilitálását, mert az egyházban »természetes a szenvedés vállalása«.”
A szaktörténészek kutatásaira támaszkodó mostani Ungváry-kötetben ehhez képest fontos szerepet kap a gondolat, hogy Mindszenty makacssága mennyire ártalmas volt – például 1945 és 1948 között vagy érsekprímássága amerikai követségre eső időszakában. A szerző nemcsak a magyar egyház élén ténylegesen vagy formálisan eltöltött évekkel, korábbi püspöki, papi működésének eseményeivel foglalkozik, de protestánsokkal szembeni türelmetlenségével, nacionalizmusával, kétségbevont legitimizmusával, illetve antiszemitizmusával (az utóbbi esetben Balogh Margit következtetéseinek nyomán jómagam viszont megengedőbb vagyok, elfogadva, hogy Mindszenty gondolkodása változott, fejlődött).
Jalta és Potsdam
Az egyházat az 1945-ös fordulat súlyos dilemma elé állította. A püspököknek el kellett dönteniük, hogyan viszonyuljanak az új, egyre inkább a Magyar Kommunista Párt által dominált – egyelőre koalíciós – rendszerhez. A ferences történész, Kálmán Peregrin szerint két – nem az elvekben, hanem a módszerekben eltérő – iskolát követtek. A főpásztorok többnyire homogén katolikus vidékeken működő csoportja Mindszenty Józseffel az élen (ide sorolható többek között Shvoy Lajos székesfehérvári és Pétery József váci püspök) abban bízott, hogy a kialakuló „kommunista diktatúra – elődjeihez hasonlóan – rövid életű lesz, amelyet az egyház még akkor is kibír, ha ez nagy véráldozatokkal jár”. Éppen ezért „nemegyszer nyíltan megkérdőjelezték a rendszer legalitását, rámutattak gyenge pontjaira, amire a kommunista vezetés egyre brutálisabb erőszakkal válaszolt”.
A másik irányzat (Czapik Gyula egri érsek, a Debrecenből érkező Bánáss László veszprémi püspök, Hamvas Endre csanádi püspök sorolható ide például) az egyház érdekeinek védelmét akkor látta biztosítottnak, ha keresik az együttélés módját, és tárgyalnak, éppen azért, hogy a totális alávetettséget elkerüljék. „ők korábban papként, püspökként olyan területeken működtek – írja Kálmán Peregrin –, ahol a társadalom vallásilag polarizáltabb volt, ahol a katolikusság kisebbségben élt […], vagy Serédi Jusztinián közvetlen környezetében tapasztalatot szereztek a diplomáciai útvonalak kompromisszumos lehetőségeiről.” Tapasztalataik miatt a politika működését, a nemzetközi összefüggéseket jobban átlátták. Úgy vélték, hogy az egyháznak a kommunista rendszerrel való hosszú együttélésre kell berendezkednie.
Hogy a nyugati államok budapesti képviselői szintén tárgyalásokat javasoltak, az első lehetőség illuzórikusságát támasztotta alá. Balogh Margit megjegyzi, a diplomatákat meghökkentette a prímás gondolkodásmódja, amikor a jelképesen nálunk tartózkodó angol–amerikai katonai kontingens létszámának megsokszorozását kérte, mintha nem lett volna tisztában a világpolitikai erőviszonyokkal, Jaltával és Potsdammal.
Kell-e a modus vivendi?
Még megdöbbentőbb, hogy Mindszenty őt támogató püspöktársaihoz képest is mennyivel irreálisabban látta Magyarország helyzetét, és a kiélezett, az egyház számára veszélyes szituációban menynyire nem volt tisztában saját szerepével. Arra számított ugyanis, hogy a rendszer összeomlását követően fontos átmeneti szerep vár rá: a Habsburg Ottó (akit 1945. őszi prímási beiktatása után levélben köszöntött mint „örökös királyt”) megkoronázásáig tartó átmeneti állapot beálltakor neki kell majd az új kormányt kineveznie, nehogy vezetés nélkül maradjon az ország. (Az 1944, de az 1918 előtti törvények alapján sem vindikálhatott volna magának hasonló közjogi szerepet. Ellenkező esetben ezzel a joggal a két közvetlen előd, 1919-ben Csernoch János, 1944 őszén pedig Serédi Jusztinián is élhetett volna.) Szereptévesztése, a tényleges erőviszonyok rossz felmérése sokkal inkább ártott, mint használt. „Nem dönthető el könnyen, hogy Mindszenty tárgyalóképtelensége mennyire gyorsította fel a kommunista hatalomátvételt – jegyzi meg Ungváry. – Nagyon nem mindegy azonban, hogy ez a hatalomátvétel mit hagyhatott volna meg az egyházból. Szerencsére számos példa van arra, hogy a »modus vivendi« még a legszörnyűbb rákosista évek alatt is bizonyos védelmet tudott adni azoknak, akik ebben a kiegyezéses folyamatban szerepet vállaltak.”
Ungváry kisgazda politikusokat említ, de akad egyházi példa is. A prímás bebörtönzése, a szerzetesrendek erőszakos, karhatalmi úton való felszámolása után, tehát a korábbinál sokkal rosszabb helyzetben a diktatúra az egyházra kényszerítette az 1950. augusztusi „megegyezést”. Ennek számos hátránya mellett haszna is volt: az 1948-ban államosított egyházi iskolák közül nyolc újjáéledhetett, és a működtetésükhöz szükséges szerzetesközösségek – a szegény iskolanővérek, a ferencesek, a piaristák és a bencések – korlátozott létszámmal ugyan, de megmaradhattak. A nyolc gimnázium Pannonhalmától Esztergomon át az épületétől is megfosztott „pesti piarig” sokat zaklatott és piszkált, de mégiscsak a régi tüzet őrzőközösség volt az államszocializmus évtizedei alatt. A tovább élő szerzetesrendek a rendszerváltást követő időszak akadályait is jóval könnyebben vették, mint azok a társaik, akik teljes illegalitásba szorultak.
Nyilvánvalóan a bátor és reménytelen kiállásnak is megvan a létjogosultsága. Mert tény az is, hogy 1948 decemberében Mindszenty volt az utolsó, aki a komoly politikai ellenfelek közül a porondon maradt. „Minden ellentmondásával együtt az adott történelmi pillanatban ő volt az egyetlen, aki ténylegesen védelmezte a kommunista térhódítással szemben a demokrácia értékrendjét” – véli Balogh Margit.
Elszigetelve
A bíboros-prímás 1948. december 26-ai letartóztatását követően élete nagy részét személyes szabadságától megfosztva töltötte. Az Andrássy út 60-ban súlyos testi és lelki kínzásoknak alávetett, életfogytig tartó börtönre ítélt főpapot az 1956-os forradalom szabadította ki néhány napra felsőpetényi házi őrizetéből. A november 4-ei szovjet invázió délelőttjén a feldúlt pesti utcákon át a Parlamentből a Szabadság téri amerikai követségre menekült; az épületből csupán másfél évtized elteltével, 1971 szeptemberében lépett ki ismét, amikor háromoldalú, a Vatikán, az USA és a magyar állam közötti megegyezés alapján nyugatra távozhatott. Élete utolsó időszakában a Szentszékkel való ellentétei is erősebbé váltak. Ennek következményeként a pápa az esztergomi érseki széket megüresedettnek nyilvánította.
Hogy miért töltött néhány hónap híján közel tizenöt évet a prímás a Szabadság téren a hazai egyháztól teljesen elszigetelve, arra több magyarázat is adódik. Egyrészt – az első időkben nyilván joggal – attól tartott, hogy a követség elhagyása után ismét letartóztatják. Mindszentyt a vizsgálati fogság, a másodfokú ítéletet megelőző bizonytalanság (hogy mégis halálbüntetést kap) és az azt követő borzalmas körülmények között eltöltött börtönévek lelkileg, de elsősorban fizikailag megtörték. 1955-ben a legroszszabbtól tartva helyezték vidéki házi őrizetbe. Emberi szempontból érthető, hogy a további megpróbáltatásokat el akarta kerülni.
Ha 1963 után távozik (akár tisztázva a dolgot az érintettekkel, akár, ha ez lehetetlen, a követség épületéből – mint nemegyszer felmerült benne – kisétálva), szinte biztosan nem vitték volna börtönbe, legfeljebb vidéki házi őrizetbe. A helyzet változását jelzi, hogy amikor XII. Pius halálát követően a pápaválasztó konklávéra meghívót kapott, a rendszer elzárkózott a kiengedésétől, de erre 1963-ban – amikor XXIII. János helyére VI. Pál lépett – már hajlandók lettek volna. A körülmények változásával ő maga is tisztában lehetett. Külföldre távozásában vagy a „kisétálásban” ismét nem egyházi, főpásztori okok korlátozták (azok éppenséggel mellette szóltak volna), hanem prímásságából adódó vélt közjogi szerepe. Ugyanazt gondolta, mint 1945 után, ezért is akart itthon, a Parlament szomszédságában tartózkodni, felkészülve egy forradalom, egy rendszerváltás esetére. Ahogy a budapesti amerikai ügyvivő jelentésében olvashatjuk: „amíg ennek »csak fél százaléknyi esély is van«, […] úgy érzi, készen kell állnia. Ha bekövetkezne, kötelességének érezné érvényesíteni alkotmányos hatalmát, és kijelölni a kormányt”. A már említett törvényi akadályokon túl a gondolat anakronizmusa, nonszensz mivolta nemcsak a mából, de az adott időszakból nézve is szembetűnő. A prímás szándékát sem a Szentszék, sem a hozzá többször tárgyalni érkező König bíboros, bécsi érsek nem értette.
Kádár öröme
Nem túlzás ugyanakkor azt mondani, hogy a bíboros által a követségen töltött tizenöt év elsősorban a rendszernek használt. „Rákositól a Szovjetunió, Mindszentytől az USA szabadította meg Magyarországot” – jegyezte meg Kádár János cinikusan, ám joggal Harriman amerikai külügyminiszter-helyettesnek. Részletesebb álláspontját egy amerikai hírszerzői jelentés is megörökítette 1960 októberéből: „Semlegesítettük őt. Amíg ott van, nincsen semmi gondunk. Tételezzük fel, hogy kiengedjük Rómába! Ott aztán sok bajt tudna okozni. Tételezzük fel, hogy sikerül börtönbe csuknunk! Ott is sok bajt tudna okozni, mert mártírrá válna. Nem, mi nem akarunk mártírt csinálni belőle.”
Hogy Kelet-Európában minálunk sikerült leginkább megtörni a katolikus egyházat, abban – egyetértve Ungváry konklúziójával – fontos szerepet játszott Mindszenty prímási, a vélt közjogi feladatokat olykor a főpásztori elé helyezőszerepfelfogása és az a tény, hogy a magyar katolikus egyház élén 1948 és 1976 között, tehát 27 éven át nem állt senki, csak az egymást váltó helyettesek, ami a kiszolgáltatottságot jelentősen növelte.
De nem feledkezhetünk meg az utódok felelősségéről sem. Lékai László 1976-tól tíz éven át vezette érsekprímásként a hazai egyházat. Kétségtelen, hogy a megörökölt helyzetben Lékainak figyelembe kellett vennie a Vatikán keleti politikáján túl azt a tényt is, hogy bármiféle, a kommunista állammal kialakuló konfrontációnak a Kádár-rezsim delelőjén nem lett volna társadalmi támogatottsága még a katolikusok körében sem. A kis lépések, a pragmatikus barátkozás elkerülhetetlen és jóval súlyosabb következményeként viszont a lehető legbizarrabb formában, a klérus önkéntes alárendelődésével újjászületett „a trón és az oltár szövetsége”. Ennek tudható be az is, írja Ungváry, hogy az egyházvezetés „legkésőbb az 1970-es évektől hajlandó volt arra, hogy saját eszközeivel hajtson végre adminisztratív intézkedéseket mindenkivel szemben, aki az egyházon belül bármilyen módon kritizálta a szocializmust”.
Ceausescu mellett
Hogy lehetett volna talán más úton is járni, arra Márton Áron esete szolgálhat például. A gyulafehérvári püspököt nem sokkal a börtönből való szabadulását követően, 1957-ben a hatóságok házi őrizetre ítélték, csak a székesegyházba mehetett át misézni. Ennek ellenére a püspöki palotából kiadott rendelkezéseivel képes volt egyházmegyéjét irányítani és a rendszert támogató békepapi mozgalmat is felszámolni. A tíz évig tartó fogság alatt többször próbálták megölni, egyszer rálőttek, házőrző kutyáit rendszeresen megmérgezték.
Újabb szabadulását az enyhülő nemzetközi politikának, a Ceausescu-időszak ehhez kötődő kezdeti liberalizációs szakaszának köszönhette. A számtalan hasonlóság mellett a Mindszenty bíborostól való különbözőségét is leginkább ebben a korszakban érhetjük tetten. Míg az amerikai követségen tartózkodó magyar prímás minden szinten elutasította a párbeszédet a hazai kommunista vezetőkkel, addig Márton Áron elfogadta őket tárgyalópartnernek, de tudott úgy viselkedni, hogy tárgyalási hajlandósága ne tűnjön megalkuvásnak. Fogsága után nem sokkal, 1968-ban állami fogadásra hívták Bukarestbe a többi egyházi vezetővel együtt. A pártfőtitkár-államfő Ceausescu maga mellé ültette.
A vezér beszédét „a többiek helyeselték, s tapsoltak – írja a püspök egy feljegyzésében –, s mivel nem csatlakoztam az örvendezőkhöz, az Elnök Úr kérdően nézett rám, de nem szóltam semmit. Gondoltam, megvárom, amíg többet tudok”.
