Szabad-e a művészet? – vetődik fel mostanság a filmiparban, miután egyre több alkotás esik a kultúrharc áldozatává alkotói és befogadói oldalon egyaránt. Az elmúlt hónapok két hangos esetet is szolgáltattak az amerikai kultúrharcról. A francia Jacques Audiard Emilia Pérez című szerzői musicaljét Cannes-ban ünnepelték, kapott öt Európa Filmdíjat, majd, amikor a Netflix nekiállt a tengerentúli díjkampánynak, jöttek a botrányok. A mexikóiak teljesen kikeltek önmagukból, mondván, a film negatív imázst mutat a nemzetükről és a kultúrájukról, a francia rendező napjainkra – hivatalos felmérések szerint – a leggyűlöltebb emberré vált az azték örökösök országában. Az Egyesült Államokban pedig a főszerepet alakító Karla Sofia Gascón, aki transznemű színésznő, viszont nem kedveli a muszlimokat és ennek bátran hangot is ad, lett a fő bűnbak. De mivel a film cselekménye egy „hülye francia” képzelgése volt a nővé átalakuló mexikói kartellfőnökről, nem volt annyira hangos a közbeszéd.
Amikor azonban a mindenki Disney-je a hófehér bőrű hercegnőjét a büszke, Trump-ellenes és antirasszista Rachel Zegler személyében valósította meg, fellázadt a kétharmad. Igen érdekes ez egy olyan környezetben, amelyben nincs állami mecenatúra, mint például nálunk, és mégis lehet azt mondani, hogy fogd a pénzt és kuss. Sokkal nehezebb azt ellehetetleníteni, aki a saját pénzéből terjeszti a nézeteit. Már, ha egy mese esetében érdemes ilyenekről vitát nyitni. Mert, hát a világ legrégebbi fabuláiba is sok mindent bele lehet magyarázni. Mint most az új Hófehérkébe a woke-ot és a marxizmust, de sokkal egyértelműbb üzenet, hogy a gonosz mostoha a mindenkori diktátorok parafrázisa. Rachel Zegler szerint Trumpé, én meg nem tudom kiverni a fejemből Orbán Viktort.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. április 2-án.
