A közgazdasági és üzleti képzésben a hallgatók legkésőbb a második félévben tanulnak a nemzeti jövedelem és a külkereskedelem kapcsolatáról. Előbb megtanulják, hogy zárt gazdaságban a beruházások megegyeznek a megtakarításokkal, hiszen csak abból lehet fejleszteni, amit nem fogyasztunk el. Nyitott gazdaságban ugyanakkor figyelembe kell venni a kivitel és a behozatal viszonyát is. A bruttó hazai termék és a külkereskedelmi mérleg egyenlegének összegével azonos nagyságú jövedelem áramlik a fogyasztókhoz, s ezt egyenlet formájában felírva, némi egyszerűsítés és egyenletrendezés nyomán hat lépésben eljutunk oda, hogy a megtakarítások és a beruházások különbsége megegyezik az export és az import különbségével (azaz: a külkereskedelmi mérleg egyenlegével).
Ha az export egyenlő az importtal, akkor (mint egy zárt gazdaságban) a beruházások megegyeznek a megtakarításokkal. Ha a megtakarítások meghaladják a beruházások mértékét, külkereskedelmi mérlegtöbblet keletkezik (mert amit megtermeltünk, de nem fogyasztottunk el és nem ruháztunk be otthon, az kiáramlik a nemzetgazdaságból). Ha a beruházások meghaladják a megtakarításokat, akkor a különbözettel egyenlő mértékben haladja meg az import az exportot, vagyis külkereskedelmi mérleghiány keletkezik. A külkereskedelmi mérleghiány felszámolásához tehát vagy növelni kell a megtakarításokat (azaz: csökkenteni a fogyasztást), vagy csökkenteni kell a beruházásokat (ami rontja a jövőbeni növekedés lehetőségeit).
A világgazdaságban mindig vannak országok, amelyek tartósan külkereskedelmi mérlegtöbbletet realizálnak, más országok pedig tartós mérleghiány mellett fejlődnek, s a hiányt külföldi hitelekből vagy/és tőkeimportból fedezik. Japán, Kína, Dél-Korea, Németország évtizedek óta külkereskedelmi mérlegtöbbletet tart fenn, mert – különböző történelmi és gazdasági okok következtében – tartósan olyan magasak a megtakarításaik, amit nem lehet rentábilisan beruházásokra fordítani. Vagyis ezek az országok nem fogyasztanak eleget – bármilyen furcsának tűnik is ez, ha Magyarországról nézzük a német fogyasztást. Az USA gyakorlatilag a II. világháború óta mindvégig, de az elmúlt három évtizedben különösen jelentős külkereskedelmi mérleghiányt realizál – mert az USA-ban túl sokat fogyasztanak (vagy mert keveset takarítanak meg).
A hiányt, mint említettük, külföldi hitelből vagy tőkeimportból lehet fedezni. Az USA ebből a szempontból különleges, valóban teljesen egyedi helyzetben van. Mivel az USA dollár a világ legelterjedtebb tartalékvalutája (2024-ben a világ országai összes hivatalos devizatartalékuk 57 százalékát tartották dollárban, s 20 százalékát euróban), egyúttal a globális pénzpiacok legelterjedtebben használt devizája, az USA külföldre eladott állampapírokkal, tehát a saját nemzeti valutájában kibocsátott értékpapírokkal képes fedezni külkereskedelmi mérleghiányát. 6800 milliárd dollárnyi külföldön tartott hivatalos dollártartalék mellett hasonlóan óriási mennyiségben tartják a dollárt külföldi vállalatok és magánszemélyek is, így az USA számára nem okoz problémát a külkereskedelmi (és a költségvetési) hiány finanszírozása. Ezt nevezik az 1960-as évek közepe óta a dollár túlzott privilégiumának. (Emellett 2024-ben az USA volt a világ legnagyobb külföldi közvetlen befektetési célországa: csaknem 5400 milliárd dollár külföldi működőtőke áramlott az országba.)
A fenti, valóban egyszerű tankönyvi gondolatmenetnek pontosan az ellenkezőjét gondolja Stephen Miran, március 13. óta Trump elnök Gazdasági Tanácsadó Testületének elnöke, aki egyébként egy 20 milliárd dollárnyi eszközt kezelő (tehát az USA-ban nem túl nagynak számító) befektetési alap szenior stratégája. (Az alap Trump egyik családi vállalkozásának is befektetője.) Miran 2024 decemberében azzal a szerény címmel publikált terjedelmes tanulmányt cégének honlapján, hogy „Használati utasítás a globális kereskedelmi rendszer átstrukturálásához”, és Trump eddigi kereskedelempolitikai lépései és nyilatkozatai ennek az írásnak a logikáját és tanácsait követik.
Miran szerint az USA nem azért rendelkezik nagy folyó fizetési mérleghiánnyal, mert túl sokat importál, hanem azért importál túl sokat, mert kincstárjegyeket kell exportálnia annak érdekében, hogy tartalékvalutát biztosítson a világgazdaságnak, és ezzel segítse a globális növekedést. Ennek következtében a dollár tartósan túlértékelt, ami súlyosan érinti az amerikai feldolgozóipart, rontva annak globális versenyképességét (ugyanakkor előnyös a leggazdagabbaknak és a pénzügyi szektor szereplőinek).
Annak érdekében, hogy az USA elviselje a bővülő világgazdaság számára szükséges tartalékvaluta biztosításának költségeit, célszerű, hogy a második Trump-adminisztráció egyre inkább összekapcsolja a kereskedelempolitikát a biztonságpolitikával, a tartalékvaluta és a biztonsági védernyő biztosításának együttes tehermegosztásával: „A nemzetbiztonság és a kereskedelem szorosan összekapcsolódik. A kereskedelmi feltételek a nagyobb biztonság és a tehermegosztás eszközei lehetnek. Azoknak az országoknak, amelyek a biztonsági védernyőn belül akarnak lenni, a tisztességes kereskedelem védernyőjén is belül kell lenniük.”
A két – a valóságban egyébként egymástól csaknem teljesen független – rendszer összehangolása érdekében ugyanakkor sokkal erősebb elhatárolás szükséges a barát, az ellenség és a semleges kereskedelmi partner között. A barátok a biztonsági és gazdasági védernyőn belül állnak, de velük is arányosabb tehermegosztás szükséges.
Az első lépés a globális kereskedelmi rendszer átalakítása terén a vámok jelentős emelése. A vámemelések ugyanakkor árfolyamváltozásokhoz vezethetnek, amivel óvatosan kell bánni: „Trump elnök a vámokat jól ismeri, a devizapolitika jelentős változtatása újdonságot jelent számára, és számos megbízható tanácsadója a múltban figyelmeztetett a kockázatos mellékhatásokra. A vámok a nagy hiányok idején bevételt jelentenek, míg a devizapolitikai kiigazítások nem.” Következésképpen Miran szerint is „jó okunk van arra, hogy óvatosabbak legyünk a dollárpolitikát érintő változásokkal, mint a vámokat érintő változásokkal. A vámokat már jól értjük.”
Vagy mégsem. A vámok ugyanis önmagukban nem képesek a külkereskedelmi mérleghiány felszámolására – az elképzelhetetlen magasabb megtakarítási ráta, azaz csökkenő belső fogyasztás nélkül.
Miran végkövetkeztetése szerint Trump elnök megmutatta, hogy „a vámok révén a kereskedelmi partnerektől előnyöket – és bevételt – szerezhet, nagyon valószínű, hogy a vámokat előbb alkalmazzák, mint a devizális eszközöket. Mivel a vámok az USD számára pozitívak, a befektetőknek meg kell érteniük a nemzetközi kereskedelmi rendszer átalakításának sorrendjét. (…) A Trump-kormányzat képes a globális kereskedelmi és pénzügyi rendszert Amerika javára átalakítani, de ez az út keskeny, és gondos tervezést, pontos végrehajtást és a káros következmények minimalizálását célzó lépésekre való odafigyelést igényel.”
A nemzetközi kereskedelmi rendszer a II. világháború óta eltelt nyolc évtizedben a kölcsönös előnyök elvén nyugodott, annak egyoldalú (egy ország érdekében történő) átalakítása mindeddig elképzelhetetlennek tűnt. A Trump-adminisztráció most meg kívánja mutatni a világnak, hogy az USA képes erre. Az USA a világ legfejlettebb és legerősebb gazdasága, de túlhatalma már messze nem olyan óriási, mint amilyen közvetlenül a második világháborút követően volt.
A Trump-adminisztráció számára azonban a világgazdaság fejlődése láthatólag lezárult a XIX. század végén, amikor a nemzetközi kereskedelmet a nyersanyagok és nyerstermékek, valamint a késztermékek országok közötti áramlása jellemezte. A globalizáció révén azonban a vállalatok minden korábbinál integráltabb kapcsolatrendszere jött létre. Ebben a helyzetben egyáltalán nem egyértelmű, hogy magas vámokkal és olcsóbb dollárral „újjáéleszthető” az USA feldolgozóipara. S valóban az az USA érdeke, hogy alacsonyabb hozzáadott értéket képviselő tevékenységeket vonzzon haza? Az USA „biztonsági és kereskedelmi védernyője” alá besorakozni nem kívánó országok ellenállásával, válaszlépéseivel és azok következményeivel is számolni kell.
A Trump-adminisztráció eddigi intézkedései (és az első Trump-elnökség tapasztalatai) alapján az egész világnak oka van az aggodalomra. Aligha érik el legfőbb stratégiai céljaikat, mi több, az eddiginél rosszabb helyzetbe kerülnek, s – legfőbb céljukkal szöges ellentétben – vélhetőleg megerősítik Kína nemzetközi és azon belül világgazdasági pozícióit. De amíg ez az USA számára is kiderül és esetleges korrekciókat vált ki, a világgazdaságban nem „volatilitás”, hanem káosz várható – ami egyetlen szereplőnek sem előnyös.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2025. április 2-án.