„Oroszország mindent elveszített. Mindent. A háború elveszett.” – Andrej Zubov

„A háború elveszett. Ezt nyugodtan meg lehet mondani az ellenfélnek is. A háború már minden irányban elveszett. Elveszett a harctéren. Nem jutottak el sem Harkivig, sem Kijevig, pláne nem Lvivig. Nem jutottak el sehova.
Elveszett diplomáciai szinten is. Minden civilizált ország elfordult Oroszországtól. Nemrég Japán jelentős pénzügyi támogatást küldött Ukrajnának. Európáról pedig nem is beszélek. Ami Trumpot illeti, nos, ez egy furcsa jelenség, amely miatt az amerikaiak valószínűleg később még szégyenkezni fognak. Ennek ellenére az Egyesült Államokban rendkívül erős Ukrajna-párti mozgalom létezik, mind a Republikánus, mind a Demokrata Pártban, és általában a társadalomban is.
Oroszország, amely egykor valóban nagyhatalom volt, a G8 tagja, mára Kína szatellitállamává vált, Kína nyersanyag-függelékévé.
A szövetségesei… Oroszország egykor a NATO küszöbén állt. 2002-ben a NATO-csatlakozás kérdését már egészen komolyan tárgyalták, és ugyanaz a Kaszjanov miniszterelnök támogatta is a belépést, sőt Putyin maga is azt mondta, hogy ez lehetséges, érdemes elgondolkodni rajta.
És most? Milyen NATO? Ma a szövetségesek: Észak-Korea – amelyen az orosz újságírók évtizedeken át gúnyolódtak, Kim Dzsongunon és hasonlókon. De kiderült, hogy nem volt min nevetni: észak-koreai katonák harcolnak az oroszok oldalán az ukrán fronton. Ott van Irán ezekkel az őrült ajatollahokkal – kiderült, hogy ezek az „őrült ajatollahok” fegyvereket szállítanak, amelyeket aktívan használnak is. És végül maga Kína, amelyet – ha csodáltunk is valamiért – legfeljebb gazdasági sikereiért, de semmiképp sem totalitárius rendszere miatt. Most viszont Kína a putyini rezsim és putyin totalitárius rendszerének fő támasza.
Így Oroszország természetesen humanitárius vereséget is szenvedett: emberek tömegei hagyták el az országot, mondhatnám, az orosz kulturális elit, az orosz fiatalság. És az olyan idősek, mint én, szintén elmentek – nem akarunk semmit közösen vállalni ezzel a rezsimmel.
Oroszország százezreket veszített el az embereiből, és az alacsony születési arány, valamint a gyenge oktatási színvonal mellett ez rendkívül fájdalmas veszteség. Oroszország elveszítette a kultúráját is, mert az oktatás szintje drámaian visszaesett. Lényegében Oroszország mindent elveszített. Mindent. A háború elveszett.”

Andrej Zubov neves orosz történész és politológus, akit 2014-ben elbocsátottak az MGIMO-ról (Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete), miután nyilvánosan bírálta a Krím annektálását.

Forrás: Quora – az Only Truth About Russia (A Csak az igazat Oroszországról csoport bejegyzése; közölte Sekiguchi Masanori 2026. január 14-én.) Facebook

A szerkesztő megjegyzése

Álljon itt – kérésünkre – A. I. néhány tömör, értelmező kommentárja, megjegyzése, „elkülönítve az állításokat és az értelmezést, a politikai publicisztika és politikai filozófia felől közelítve”.

„A háború elveszett” – mit jelent itt a vereség?
Zubov nem katonai értelemben vett, formális vereségről beszél (nem kapitulációról), hanem stratégiai–civilizációs vereségről. A háború akkor „veszett el”, amikor: nem érte el deklarált politikai céljait, hosszú távon rontja az állam nemzetközi pozícióját, és visszafordíthatatlan belső károkat okoz (demográfia, kultúra, elitek elvándorlása).
Ez a megközelítés Clausewitz klasszikus tételét idézi: a háború politikai eszköz – ha politikailag kontraproduktív, akkor vereség.

A diplomáciai elszigetelődés narratívája
Zubov hangsúlyosan „civilizációs” nyelvet használ („civilizált országok”), ami normatív ítéletet tartalmaz. Valójában Oroszország: nem izolálódott globálisan (lásd BRICS, globális Dél), de elveszítette azokat a kapcsolatait, amelyek a technológiai, tudományos és kulturális modernizációhoz szükségesek.
Ez különösen súlyos egy olyan ország esetében, amely már a háború előtt is strukturális modernizációs problémákkal küzdött.

NATO: az elszalasztott történelmi pillanat
A NATO-ra való hivatkozás az egyik legerősebb része a szövegnek. Zubov itt kontrafaktuális történelmet alkalmaz: létezett egy rövid időablak (1990-es évek vége – 2000-es évek eleje), amikor Oroszország integrálható lett volna a nyugati biztonsági struktúrába. Ez nem azt jelenti, hogy a csatlakozás reális volt, hanem azt, hogy a mai konfrontáció nem történelmi szükségszerűség, hanem politikai döntések eredménye.

Szövetségesek: a státuszvesztés szimbolikája
Észak-Korea és Irán említése nem pusztán geopolitikai, hanem szimbolikus érv: ezek az országok a nyugati diskurzusban „pária államok”, velük való nyílt katonai együttműködés Oroszország presztízsveszteségét jelzi.
Kína esetében Zubov finomabb: nem démonizál, hanem azt hangsúlyozza, hogy alárendelt viszony alakult ki, ami egy volt nagyhatalom számára identitásválságot jelent.

„Humanitárius vereség” – elit- és tudásvesztés
Talán a legerősebb állítás. Zubov itt nem morális, hanem strukturális veszteségről beszél: fiatalok, képzett szakemberek, a kulturális és tudományos elit távozása. Ez olyan veszteség, amely nem pótolható gyorsan, és amelynek hatása évtizedek múlva is érezhető lesz – függetlenül a háború kimenetelétől.

Retorikai megjegyzés: tanúságtételről van szó, nem elemzésről
A szöveg nem semleges elemzés, hanem egy emigrációba kényszerült értelmiségi tanúságtétele. Ez egyszerre: erőssége (morális súly, személyes hitel) és korlátja (kevés empirikus árnyalat, erős normatív keret). Zubov nem „meggyőzni” akar, hanem ítéletet mondani a történelem nevében.