a bizalmatlan hantikról, a statiszta-tábornokok szalutálásáról és fia, Gulyás Márton Partizánjáról
Sorozatban nem kapnak támogatást kiváló tanítványaim, kollégáim, barátaim, ami vérforraló – mondja interjúnkban a nemrég 80. születésnapját ünneplő Gulyás Gyula. A Kossuth-díjas dokumentumfilmes nem panaszkodik, ő maga máig dolgozik, ha kell, saját zsebből finanszírozza filmjeit.
– Dokumentumfilmeket nézve rendszerint azon csodálkozom, amilyen nyíltan beszélnek emberek a leghátborzongatóbb, kellemetlenebb dolgokról is. Testvérével közös munkájuk, az 1989-es Málenkij robot más tészta volt: „nem beszélek erről”, „még élni akarok”, „nem akarok bitófa alá kerülni” – halljuk már az elején az egykor a Szovjetunióba elhurcolt dudari leventétől. Gyakran találkozott hasonlóval?
– Esete és embere válogatta. A Kovács testvérek sorsára viszont élesen emlékszem. Ők joggal féltek. A filmből kiderül, hogy a kisebbik testvérnek olyan pszichológiai kezelésre volt szüksége, amelyet akkoriban nagyon körülményesen tudtak teljesíteni. Főképp egy kisebb faluban. Mindenki tudhatta, hogy amit átéltek, nem volt egy leányálom. De ahogyan tudatosították bennük, hogy kussolni kell, és ahogy bántak velük a visszafogadásukkor, az jószerével kibeszélhetetlen. Más filmünknél még azt is tapasztaltuk: nem volt kivel kitárgyalniuk a történteket. Például az Én is jártam Isonzónál után – amit párhuzamosan forgattunk. Kifejezetten kerestünk olyan tanúkat, akik részt vettek Przemysl védelménél. Onnan százezernél is több embert vittek el Szibériába. A Hadtörténeti Múzeumban nem tudtak senkit javasolni. Két embert végül találtunk, az elevenebb emlékezetűt Szécsényben, de ott nagyon be kellett osztani az anyagot, egy kamerával voltunk. Ráadásul vigyázni kellett az idős megszólalókra is. Megjelent viszont az egyikük kedves lánya és veje, majd azzal köszöntöttek bennünket: a „vén öreg húgyost” miért keressük, összevissza beszél, senki nem is érti. Ez persze egy isteni nyitójelenet lett volna. Nem állítom, hogy mindenütt ez volt, sok helyen viszont igen. Bementünk aztán, az öreg pedig novemberben a nyári konyhában ült egy télikabátban. Azt hiszem, életében először mondhatta el azt másoknak, amit ott akkor megörökítettünk.
– A Málenkij robotban is van, aki arról beszél: még a gyerekeinek sem mondta el, amit most a kamerák előtt. Azzal indokolta, hogy attól félt, majd beleírják a fogalmazásukba.
– Persze. Féltek, hogy elkezdenek majd beszélni az iskolában.
– Az Isonzó-filmnél attól is kellett tartaniuk, hogy kifutnak az időből, mert kényes lett volna beszélgetni a szerbekkel és oroszokkal szemben védekezőkről is. Maradt egyedüli lehetőségként az olasz front.
– Tudtuk, annyi ideig nem fognak már élni a tanúk, amíg a filmtervünket a további részekre elfogadják. Szépen sorban beszélgettünk, akivel akartunk, és csekély tizenöt év múlva sikerült megvalósítani a projektet. A Magyar Néphadsereg fő ellenségét az olaszok jelentették, ezért hát leginkább csak azt akarták engedélyezni, hogy az ellenük harcolókról beszéljünk. Az első rész értelemszerűen a szerb és az orosz front lett volna: a Varsói Szerződés tagállamai. Baráti szövetség, Béketábor, minden istennyila. Jobb hát, ha kimaradnak. Mindig ez volt, a kisebbségek kapcsán is. Kicsit körülményesen, de azért sikerült így is megvalósítanunk, amit álmodtunk.
– Szeretett volna a katonaélményei kapcsán is filmet készíteni. Hiába, soha nem fogadták el a tervet.
– Sajnos így van. Túl jól írtam meg, úgy tűnik. Az alakulatunkról volt szó, és az volt a címe: A dolgozó népet szolgálom. Sokaknak sérthette az érzékenységét. A Törvénysértés nélkül forgatásának idejére már okosodtunk. Gyarmathy Líviával pedig jóban voltam. Mindig mesélte, hogy elkezdte a Recsk-filmet, majd négyszer vagy ötször feljelentették. Voltak besúgók, mese nincs.
Mi a Törvénysértés nélkülnek azt a munkacímet adtuk, hogy Ágnes asszony. Nem is foglalkozott akkor vele senki. Sokszor csak ennyin múlott. Nem azt mondom, hogy minden pokoli volt a Néphadseregen belül. De azért akadt bőven ilyesmi. Meg hozzá nem értés, iszonyatos pazarlás, tájékozatlanság. Felvonultunk az árvíz ellen Debrecenben, három laktanya volt, és nem találtuk egy napig a pontonhidat. Mert nem is verték fel. Jöttek Ercsiből kétéltűek. Tizenkettő, másnapra három maradt működőképes. Történetesen én is rajta voltam az egyiken, embereket és állatokat mentettünk. Elkezdett süllyedni. Gumicsónakokkal menekítettek minket, de az állatokat már nem tudták. Sokáig bennem volt, ahogy ott ordítottak.
– A Filmművészetire is jelentkezett, de nem vették fel. Várkonyi Zoltántól még egy levelet is kapott, amelyben sok sikert kívánt a polgári élethez. Mit írt pontosan?
– Egyszerűen azt, hogy túlkoros vagyok. Miközben azt hirdették a felvételinél: diplomások előnyben. Volt egy évfolyamtársam, ugyanabban a gimnáziumban végzett, aki viszont besétált simán. Ennyit erről.
– Miért kezdtek testvérével, a 2021-ben elhunyt Gulyás Jánossal közösen dolgozni? Praktikusabbnak tűnt?
– Abszolút. Sokan azt mondják, így tudtuk védeni a hátunkat. Ilyen eszünk azért nem volt. De sok amatőr filmet csináltunk, megszoktuk egymást. Azzal tisztában voltunk, hogy ha ugyanolyan filmet csinálunk, mint a többiek, elsüllyedünk a tengerárban. Törekedni kellett a stiláris újításra.
– Miért váltak végül mégis külön?
– Hosszas história. El kellett dönteni, ki a kapitány, és ki a kormányos. Ez kölcsönösen működött. Voltak komoly ellentéteink is, de ezekről már nem akarok annyit beszélni. Ő is a saját ötleteire szere-tett volna koncentrálni. Nem biztos viszont, hogy lehet egyértelműen szeparálni a munkáinkat. A közös filmjeink javát ketten rendeztük.
Öcsém sokkal precízebb volt, mint én. Engem is megdöbbentett utólag, hogy a Ne sápadj! című filmünket több mint száztíz napig vágtuk. Filmet vágni más, mint amikor már digitálisan megy ez. Létrákon rohangáltunk a tekercsekért.
– Kifejezetten hosszú filmeket is készítettek, szemben az átlagos dokumentumfilmekkel.
– Tudom, hogy ez így nem tűnik egy könnyen fogyasztható műfajnak. De a témáinknak talán jobban megfelelt ez a regényes, folyamatkövető, nem feltétlenül kronologikus szerkezet, mintha rövidebbre vettük volna. Számos olyan filmet tudok kortársaktól is, amelyeknél a hossz miatt elsikkadt a dolog katarzisrésze. Mi nem használtunk a filmjeinknél kommentárt, ami talán könnyebbé teszi a befogadást.
Azokat a megszólalókat szerettük a legjobban, akik képesek voltak képeket felidézni. Az Isonzó-filmben van egy fazekas bácsi. Elmondja, hogyan úsztak a halottak a vízben, mint a levelek. Majd szabadkozott: „jaj, ne idézzék, ne mondják már nekem”. Ezek az igazi kincsek.
Mások talán kivágják, flottra veszik.
– Kihívásokkal teli volt az is, amikor a hantiknál forgatott. Még azt sem értették, mit mondanak a megszólalók, utólag próbálták lefordíttatni. Azt nyilatkozta, a hantik is kifejezetten bizalmatlanok voltak.
– Olyan balga képzetem nem volt, hogy azért, mert nyelvrokonaink, majd beszélgetni fogunk. Tanultam ugyan az udmurtokról, de náluk sem érvényesültem volna, nyilvánvaló. A hantik is olyan közel vannak hozzánk nyelvrokonságban, mint az oroszok a spanyolokhoz. El lehet képzelni, mennyit értettünk meg belőlük. Nagyon megrázó volt viszont látni ezt a szibériai életmódot. És hogy milyen tettrekészek! Egy szál gerendán úgy mennek át, mint a macska. Bennük volt aztán az új kor vadulása is. Addig kutyaszánon közlekedtek, maximum rénszarvassal húzatták. Aztán bejöttek a motoros szánok, és mindegyik egyből Fittipaldi lett. A domboldalon kétszer felborultunk, szállt a kamera is.
– A finanszírozást mennyire találja problémának? Mennyire könnyű ma pénzt szereznie? Ahogy látszik, dolgozik folyamatosan.
– Próbálnék. Nem akarok azért mások elől mindent elvenni. De azért vannak terveim. Meg olyanok, amelyeket a saját zsebemből kell leforgatnom. Mert tudom, hogy ha most nem készül el, semmi nem lesz belőle. Tizennégy filmet készítettem így. Finanszírozási kérdésekben több akadály van. Koromnál fogva is úgy érzem, túl van biztosítva az egész. Szinte mesterséges minden. Az egyik arcpirító probléma az archívumok elérhetősége. A televízió archívuma közalapítványnak nevezi magát, de egy másodpercnyi anyagért 5700 forint plusz áfát kér. A harmincoldalas szerződésből kiderül aztán, hogy biztosítani kell az európai jogokat is. Az másodpercenként körülbelül 23 ezer forint. Az egész film költségvetése kevés lenne hozzá.
Kifizettünk a Bolyai-film kapcsán kutatásra sok pénzt, mégsem találtak semmit. Erdélyi barátaim megtalálták azt a tévéjátékot, ott vették fel a tévéből videóra. Erre is kérték mégis a kutatási díjat. Az elsőszülött fiam, András egyiptológiát végzett, hébe-hóba írogat. A Sorbonne-on van doktorátusa, mégis alig rúghat itt labdába. Írt egy tanulmányt, amihez az Egyesült Államokból kellettek archív képek. Amikor meghallották, hogy ez egy tudományos fórumon jelenik meg, ingyen adták át. Ez Magyarországon nem így működik. Itt mindig csak a hoci, a kalmárkodás megy.
És eleve hogyan tesz szert a tévéarchívum ezekre a produkciókra? Úgy, hogy ha egyszer közölték, ott marad náluk.
– A pénzügyi aránytalanság a filmtámogatási rendszernél is érezhető. A Katinka című dokumentumfilmre például 560 milliós támogatást ítéltek meg, miközben a megelőző kilenc évben huszonegy dokumentumfilm kapott összesen 534 milliós támogatást.
– Olvastam éppen az önök lapjában a rendezővel készült interjút, amiből kiderült, hogy mamelukként használták csupán. Megrázó volt.
Én magam nem panaszkodnék. Az arány mondjuk négy az egyhez, amit elfogadnak. Az a baj, hogy különösebben nem indokolják, mit miért. Tetszik, vagy nem tetszik, valahogy így. Vannak viszont tanítványaim, kollégáim, barátaim, most már meglett emberek. Sok filmet csináltak, nem is rosszakat. Sorozatban nem kapnak mégsem támogatást. Ez inkább vérforraló. Nem a kvalitás mentén dőlnek el a dolgok. Ami végképp hiányzik, hogy utána, amikor egy időszak lezárul, meghívjanak egy bírálóbizottságot, amelyik próbálja szelektálni, melyik produkció volt működőképes, értékes, netán újszerű s miben?
Nagyon érdekes képlet lenne. A kiírási szempontok is megérnek egy misét. Olyan hülyeségeket kérnek, mint hogy nevezzük meg a helyszínt, díszletet, sőt: kérjünk beleegyező nyilatkozatot a szereplőktől.
Képzeljük el, hogy az átkosban odamegyünk egy párttitkárhoz: „tudja, nem akarjuk magát hülyére venni, de mégis, erről és erről az intézkedéséről jó lenne, ha számot adna.”
Kérdezni sem lehet így, nemhogy még írja is alá, hogy belemegy. Egyébként a Filmarchívum kiadványai között egy filmünk sem kapott DVD-megjelenést. Tudom, már vége van a formátumnak, de azért ez kicsit beszédesebb a kelleténél.
– Manapság van többféle út, médiumok is közölnek már dokumentumfilmeket. Fia, Gulyás Márton csatornája, a Partizán, például.
– Követem a működésüket. De nem vagyok munkatársa, agytrösztje vagy kritikusa, csak egy nézője. Bizonyos értelemben ezt élvezem is.
– Fia már a baloldalon mozgolódik, míg önt vagy testvérét jobbára a konzervatív oldalra szokták sorolni. Vannak valóban efféle politikai eltérések?
– Nem tudom, ezt lehet-e így mondani. Bizonyos kérdésekben én is baloldali nézeteket képviselek. Anélkül, hogy bármilyen párthoz is igazodnék. Az, akinek van valami képe a szegénységről, és próbálja megérteni, végiggondolni az ebben élőket, bizony rendelkezik hasonló felfogásokkal. Attól még lehet persze valaki jobboldali. Az a szerencsés, ha nem valamelyik szélsőség uralkodik el bárkinél is csalhatatlanul, és lehetőleg nem egy vágyvezérelt igazodás dominál a tények analitikusan értékelő ismerete helyett.
– A dokumentumfilmezés jövőjét hogyan látja?
– Azzal a meghatározással például, hogy „kreatív dokumentumfilm”, mélységesen nem értek egyet. Mert a valóságban az ilyen film attól szeretne kreatívnak tűnni, hogy statiszták játszanak tábornokot – miközben már a szalutálásuk sem jó. Körülbelül annyira kreatív, amennyire a Pravda az igazságot jelenítette meg. Jellemző mai dokumentumfilmekben: elmond valaki egy történetet, majd egyszer csak el is játsszák azt, didaktikusan, szájba rágva. Átéltem én is műemlékesként egy falkutatáskor. A házinénimmel beszélgettem, miközben egy Molière-darab ment a tévében, természetesen jelmezben. S egy ágyjelenetnél azt mondja nekem a néni: „Gulyás úr, ezek hogy viselkednek? Ezért pénzt kapnak? Nem szégyellik?” Teljesen úgy értelmezte, mintha egy híradófelvételt látna. Így lehet visszaélni a dokumentumfilmekkel is. Mindent annak mondanak, miközben nem feltétlenül azok. A hitelesség a fő kérdés, az egész sine qua non-ja. Primitív szerkezetek mennek, ugyanolyan megoldások, mint 30-50 éve. Mások meg világrangú filmeket készítenek nálunk is.
– Mintha a filmszociográfia ma kevésbé lenne jellemző.
– Az biztos, hogy más tészta, ahhoz huzamosabb idő kellene. Az MMA filmes-fotós tagozatát egyszer felkérték Sára Sándor idejében, írjuk meg, milyen lenne a filmtámogatás, -elfogadás és -forgalmazás megfelelő rendszere.
Született egy leirat elég tömören, de végül el sem lett küldve. Azóta is úgy van teljességgel magában az egész. Működik, ahogy működik. Az, hogy legyenek szakmai viták, megbeszélések, műhelymunka? Álom. Kellenének nyilvános mítingek, ahol lehet érvelni. Ne csak annyi legyen, hogy a rendezők örökké mentegetik és fényezik minden egyes hiányosságukat.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 28. számának (2024. július 12 –18.) nyomtatott változata.
Gulyás Gyula nyolcvanadik születésnapjára Gáspárik Attila írt cikket: Gulyás Gyula 80 – Születésnapi köszöntés a legtöbb erdélyi magyar film készítőjének
