A vers mint nyelvi közlemény sajátos információs kapcsolatot teremt a költő és olvasója között. Míg a mindennapi nyelvhasználatban több más, nyelven kívüli tényező is támogatja, könnyíti a megértést a beszélők között, addig a versben csupán a jelek, jelkombinációk, vagyis a szövegösszefüggés minőségétől függ a közlés hatékonysága. A költő nem számíthat a verset kiváltó helyzet ismeretére, valami adott szituációra, amely általában közösséget teremt a beszélők között, és félreérthetetlenné tesz egyszerű utalásokat is. Nem számíthat egy adott emberi viszonyra partnerével, az olvasóval, olyan viszonyra, amely a mindennapi nyelvhasználat különböző árnyalatait általában megszabja, és feleslegessé teszi a magyarázkodást. Nincs biztosítva a közlését befogadó olvasó tudatának készültségéről, a befogadásra való ráhangoltságáról sem, és eleve le kell mondania a mindennapi közlés elevenségét fokozó arcjáték, gesztus, intonáció segítségéről. Viszont annak tudatában alkot, hogy a verstől az ember sokszorosan többet vár kifejező erő tekintetében, mint bármilyen más nyelvi közleménytől. Kommunikációelméleti szempontból tehát a költő „dilemmája”: az élőbeszéd kísérőtényezőitől megfosztva elérni a közlés hatékonyságának többszörösét.
A dilemma megoldása az, hogy a költő magába a közleménybe, vagyis a versbe „kódolja be” az olvasóval teremtett sajátos információs kapcsolatából hiányzó kísérőtényezőket. Végső soron reprodukál minden „kelléket”, hogy a hatékony közlést biztosítsa. A tér és idő koordinátáinak bekódolásával jelzi a helyzetet, „viszonyba” lép az olvasóval, belevonja a versbe, „prekondicionálja” a vers befogadására, bizonyos mértékig hanghordozásbeli eltéréseket is érzékeltet. Mindenekelőtt pedig a végsőkig kiaknázza a jelek kombinációs lehetőségeit, a kontextust.
Minden vers felfogható úgy, mint egy Válasz valamiféle Helyzetre, legyen az a tér és idő fogalmaival kifejezhető szituáció vagy valamilyen általános emberi Helyzet (Szerelem, Gyász, Szenvedés, Elnyomás, Magány, Költő-lét stb.) vagy az Emberlét maga (egzisztenciális Helyzet). E felfogás szerint „A költőnek, ha értelmes és hatásos közlés a célja, valamiféleképpen „bele kell kódolnia” a versbe azt a Helyzetet is, amely mintegy kihívta, motiválta a versben megfogalmazott Választ, s végső fokon létrehozta magát a verset. E két tényező, a Helyzet és a Válasz evidens vagy látens jelenléte, feszültsége nélkül nincs, nem képzelhető el költői alkotás.” (Hankiss Elemér: A „vershelyzet”. A népdaltól az abszurd drámáig c. kötetben. Bp., 1969.)
A versben tehát valamiképpen benne kell lennie a Helyzetnek. Álljunk meg itt egy pillanatra. Vajon nem mond-e ellent mindezeknek a költő vallomása? „A líra nem az „alaptisztázás” műfaja, hanem az „in medias res”-é. Hangulati, helyzeti, idő- és térbeli koordinátái tisztázatlanok. A vers váratlan világ.” (Páskándi Géza: Vallomás a költészetről.)
Az idő- és térbeli koordináták tisztázatlanságának ténye, az „időtlenség”, „időn kívüliség” jelensége az esztétikában már eddig is a lírai műnem elhatárolásának egyik alapjául szolgált. A változó valóságnak változatlan formában való olyan kifejezése, amely – ha sikerül – a valóságnak sokkal intenzívebb, lényegesebb, „igazabb” benyomását kelti, mint kelthetné maga az eredeti valóság, vagyis: az „időtlenné varázsolás” Goethe óta a költészet legfőbb törekvéseként jelentkezik. Ilyen értelemben beszélnek az „abszolút” igényéről mint a modern költészet egyik jellegzetességéről. Egy plasztikus meghatározás szerint: „Az abszolút vers úgy helyezkedik el az időben, mint a pont a térben – nincs kiterjedése”.
A költészet azonban kénytelen-kelletlen anyaggal – a nyelv anyagával, szavakkal és szókapcsolatokkal – dolgozik, tehát olyasmivel, ami relatív. Így törekvése, hogy abszolút legyen, magában hordja szükségszerű kudarcát. A költő, bármennyire is abszolútumra tör a lírai versben, nemigen mond le a közlés, a hatásos közlés igényéről, amelynek érdekében számolnia kell a nyelv megkövetelte összefüggésekkel is. Ha lemond mégis – és van ilyen költészet –, verse mint Válasz az abszolút elidegenedés Helyzetét „fejezi ki”.
Az idő-űr, a „légüres tér” számonkérése a lírától oda vezetne, hogy nagy „alap-tisztázó” verseket vetnénk ki belőle mint a lírától idegen eszközökkel dolgozó alkotásokat. Hogy ne menjünk túlságosan vissza az időben, erre a sorsra jutna Adynak számos nagy verse azért, mert már a címében idő- és térkoordináták vannak kijelölve (Este a Bois-ban, Egy párizsi hajnalon, Párizsban járt az ősz stb.) vagy József Attila költeményeinek legjava.
Persze, az „abszolút” igényéhez közelebb állnak azok a versek, amelyekből teljesen hiányzik a tér és idő jelzése, a versíró és versindító Helyzet meghatározása. A verset kiváltó tényleges Helyzet azonban akkor is felismerhető, ha a versbe csak a Válasz kerül bele. Az allegorikus, szimbolikus, metaforikus versben, tehát az esetek többségében, úgynevezett másodlagos Helyzettel kell számolnunk, ilyenkor ugyanis a jelek kettős kódolásuk révén egyszerre töltik be – mondjuk – a metaforikus és a tényleges Helyzet jelölésének funkcióját.
A verset formáló kommunikációs viszonyra, a második kísérő tényezőre vonatkozólag így teszi fel a kérdést Hankiss Elemér: „Kihez szól a vers?” A vers csak nagyon ritkán szól közvetlenül az olvasóhoz. Hankiss tekintélyes versanyag alapján veszi számba a költészetben megnyilatkozó kommunikációs viszonyok különféle típusait, és statisztikai úton érdekes következtetésekre jut arra vonatkozólag, hogy melyik korban melyik viszonytípust részesítették előnyben a költők. A modern költészettel kapcsolatban sokatmondó megállapítása, hogy a senkihez sem szóló és az önmegszólító verstípus aránya rendkívül megnövekedett.
Már az eddigiek alapján is egyújfajta verstipologizálási szempontrendszer látszik kibontakozni, amelynek átfogó érvényesítése tanulságos következtetésekig vezethet el. A különböző korokban keletkezett versek tipológiai statisztikáinak egybevetése érdekes funkcionális azonosságokra figyelmeztet.
Az önmegszólító verstípus elemzése Babits, Kosztolányi, József Attila versei alapján például a Válságnak mint közös alapélménynek a feltárásához vezeti el a kutatót, sőt stilisztikai szinten megragadható tipológiai sajátosságokat is felmutat. (Németh G. Béla: Mű és személyiség, Bp., 1970.) Ennek társaságában az úgynevezett időszembesítő verstípusról is szó esik, amely a három időminőség kombinációjával élve általában a „létösszegezés” mozzanatát tartalmazza.
A különböző időminőségek jelenléte, aránya, illetve hiánya a versekben ismét egyfajta tipologizálás alapjául szolgálhat. Hogy a verseknek a fenti szempontok alapján történő tipologizálása reális, járható út, azt igazolja a nyelvi struktúrát is érintő bizonyítékok nagy száma. Mindenesetre biztató, hogy a szigorúan vett „műközpontúságot” meghaladva a vers egyedi struktúráján túlmutató jegyeknek, egy átfogó versmodell jegyeinek keresésére ösztönzi most már a kutatót
Megjelent A Hét III. évfolyama 3. számában, 1972. január 21-én.
