Nyelv és élet. Ez a címe országos napilapunk nemrégiben újraindított nyelvművelő rovatának. Szerencsés választás. Nem csak azért, mert a rovat, de általában más nyelvművelő rovataink programját is félreérthetetlenül fogalmazza meg: közelebb hozni a nyelvtudományt az élethez, és viszont, élettel tölteni meg a nyelvészetet; hanem azért is, mert e két szó kapcsolata nálunk, „itt és most” különösen sokatmondó. A nyelv számtalan eddigi meghatározása közül kiemelve azt, miszerint „a gondolat közvetlen valósága a nyelv”, lényegre-villantó parafrazálás kínálkozik. Mégpedig ez: nemzetiségi létünk, életünk közvetlen valósága a nyelv. Ebben a metaforikus értelmezésben a nyelv és az élet kapcsolata természetszerű együvétartozás, szerves egység. Tehát tulajdonképpen fel sem volna szabad vetődnie annak a kérdésnek, hogy a nyelv mennyire része mindennapi életünknek, és fordítva, hogy a nyelv tudománya mennyit enged be önmagába az életből.
Természetes: mint minden tudomány, a nyelvészet is arra törekszik, hogy a valóságból elsősorban csak a maga sajátos módszereivel elérhető területeket fogja át, hiszen tárgyának körülhatárolhatósága a tudományosság legelső kritériuma. A tudományos felelősségérzet és lelkiismeret a kutatót elsősorban is óvatosságra inti: arra, hogy minden esetben módszeresen ellenőrizhető megállapításokat tegyen, és ne álcázza nyelvtudománynak – mondjuk – a logika, a filozófia vagy a lélektan eredményeit. Ezért van az, hogy a nyelvészet ma minél „tudományosabb” akar lenni, vizsgálódásaiban annál inkább az önmagában álló kész szöveg felé tájékozódik, legalábbis bizonyos ágazataiban (matematikai nyelvészet, generativ és transzformációs grammatika, logikai szemantika). Amennyivel tágabb területe nyílik itt a spekulációnak, mint a nyelvtudomány hagyományos útjain, annyival szűkebb a rés, amelyen át beszivároghat az élet: a kész szövegek mellé az élő beszédtevékenység a maga lélektani és társadalmi vetületeivel, a szigorúan vett nyelvi funkcióknál sokszorosan összetettebb funkcióival. Ha a nyelvtudomány mégis célul tűzi ki az élő beszédtevékenység térben és időben – tehát nem csak nyelvi síkon – körülhatárolható területén ek vizsgálatát, vagyis egy nyelvközösség eleven nyelvhasználatának kutatását, elkerülhetetlenül társadalmi szerepet vállal.
A nyelvművelésnek ebből a szempontból sajátos helye van a nyelvtudomány társadalmi szerepében. Funkcióját megjelölendő – „alkalmazott nyelvtudományként” is szokták emlegetni. Ha ez a műszó valóban a nyelvtudomány eredményeinek alkalmazását jelenti, akkor véleményünk szerint túlságosan tág, általános kategória, hiszen a szótárszerkesztéstől a gépi fordítás programálásáig belefér minden, ami a nyelvtudomány különböző ágainak gyakorlati hasznosításával egyenlő. Másrészt: egy tudomány eredményeinek valamilyen irányú alkalmazása még nem feltétlenül tudomány. Például az iskolai nyelvtanoktatás attól, hogy a jelenkori nyelvrendszerének tudományát – a leíró nyelvtant – didaktikai céllal alkalmazza, még nem tudomány. Legfeljebb tudományos lehet az az oktatási módszer, amelynek alkalmazásával eleget tesz ennek a feladatának. Amaz sem nyelvtudomány, hanem az oktatás tudománya. Világos tehát, hogy az „alkalmazott nyelvtudomány” megjelöléssel nem jutunk előbbre a nyelvművelés mibenlétének meghatározásában. Ezért – a kérdést egyelőre nyitva hagyva – próbáljuk meg a nyelvművelés tudományos vagy nem tudományos, alkalmazott vagy nem alkalmazott jellegének kérdését elsősorban funkciói felől megközelíteni. Induljunk ki abból, hogy mi teremti meg a nyelvművelés szükségletét. Ki igényli, miért jön létre egyáltalán?
A nyelvtudomány különböző alapvető ágait tulajdonképpen a tudomány speciális feladatai hívják életre: a tudományos megismerés tárgya, tehát maga a nyelv kívánja meg, hogy a nyelvtudomány különböző ágazatokra differenciálódjék. A nyelv jelene és múltja (leíró nyelvtan és nyelvtörténet), a nyelvi rendszer egészének különböző részrendszerei (hangrendszer, szókincs, mondattani rendszer) megteremtik a maguk külön tudományágát és módszereit. Ezek körülhatárolása, speciális feladatainak kijelölése a nyelvben objektíve adott sajátosságok alapján történik, az önkényesség minden veszélye nélkül. A nyelvtudománynak ezek az ágai a nyelv objektív törvényszerűségeinek kutatása és megfogalmazása közben szigorúan mellőzik a normatív szempontot: azt rögzítik, ami a nyelv múltjában és jelenében, a nyelvi rendszer különböző szintjein tényszerűen vagy összefüggésszerűen adott. A nyelvi helyesség-helytelenség, nyelvi szépség-rútság fogalmát ezek a nyelvtudományi ágak természetszerűen, „tudományos” mivoltukból eredően, nem ismerik. A mai stilisztika sem normatív többé: a nyelvi rendszert működésében vizsgálva azokat a tényezőket kutatja elsősorban, amelyek a nyelvi közlés elsődleges (főleg értelmi) funkcióihoz hozzáadódva sajátos többletinformációt hordoznak. Emellett a stilisztika manapság túlságosan is azzal van elfoglalva, hogy megnyugtatóan tisztázza önmaga számára, melyek azok a sajátos módszerek, amelyek végre önálló tudománnyá tehetik, s megszabadítják sokirányú (grammatikai, szemiotikái, információelméleti) függőségétől.
Az előbbi tudományágakkal szemben, amelyek a tárgy természetéből adódó sajátosságoknak megfelelően különülnek el, a nyelvművelést elsősorban nem a nyelv tudományos megismerésének szükségletei hozzák létre. A tudományos megismerés igénye ugyanis, mint már mondottuk, nem terjed ki a nyelvközösség elé mérceként állítható nyelvi normák megfogalmazására, vagyis közvetlen társadalmi szerepvállalásra. A nyelvművelés viszont a jó értelemben vett „öncélú” megismerést meghaladva, „hasznossági” szempontokat vesz figyelembe. Ez a feladatvállalás pedig tulajdonképpen – a nyelvtudomány felől nézve – külső, társadalmi szükségletet, a nyelvet beszélő közösség szükségletét elégíti ki. Ez a szükséglet a helyesírás és -ejtés szabályozásától vagy a névhasználattól stb. kezdve az esetenkénti nyelvhasználati tanácsadásig számtalan formában megköveteli a nyelvtudomány szakembereinek közvetlen jelenlétét a társadalom „nyelvi életének” bizonyos mértékű szabályozásában. Azok a szabályok, amelyeket a nyelvész a tudományos megismerés számára optimális feltételeket biztosító „szövegközpontúság” jegyében meg állapított, az élő nyelvhasználatban nem mindig ugyanolyan feltételek között érvényesülnek. Ami esetleg a nyelvtudomány szemszögéből evidens törvényszerűség, s mint ilyen, elengedhetetlen feltétele annak, hogy a nyelv betölthesse mindennapi és nem mindennapi funkcióit, az a nyelvközösség számára sokkal kevésbé nyilvánvaló, hiszen az úgynevezett: „nyelvszokás” nem minden esetben a nyelvi szabályt juttatja érvényre. S minthogy a nyelvszokást gyakran nyelven kívüli tényezők is alakítják, a nyelvésznek itt lélektani, szociológiai stb. kérdésekkel is szembe kell néznie. És ha a szokás a nyelvi szabály elhomályosításával akadályozza, hogy a nyelv betöltse ilyen vagy olyan funkcióját, a szakember a szabály tudatosításával megpróbál helyes irányt mutatni a közösség nyelvhasználatának.
A nyelvművelés tehát – ilyen értelemben – normatív jellegű, és ebben eltér a nyelvtudomány különböző ágaitól nyelven kívüli tényezőket is figyelembe vesz, és ezzel többletfelelősséget vállal: kockáztat. Vét a tudományos megismerés „öncélúságának” íratlan törvénye ellen, hiszen számol a hasznosság elvével is.
Figyelembe véve azt, hogy a nyelvművelő tevékenységet közvetlenül a közösségi, társadalmi szükséglet teremti meg, és azt, hogy normatív, valamint hasznossági szempontot tart szem előtt, megállapíthatjuk: nem tekinthető „alkalmazott nyelvtudomány”-nak, vagy legalábbis nem állítható egy sorba az alkalmazott nyelvtudomány többi ágával, a lexikográfiával, gépi fordítással, idegen nyelvek oktatásával stb. De akkor mi a nyelvművelés tulajdonképpen?
Az a céltudatos tevékenységi forma, amelynek – bárki végzi is, legyen az nyelvész, irodalmár, publicista, politikus, tanár – az az elvi kiindulópontja, hogy a nyelv: közügy. Az előbbi felsorolásból kiderül: a nyelvművelés is közügy, ám korántsem olyan tág értelemben, hogy „végül is mindenki nyelvművelő, aki azt a nyelvet beszéli vagy azon a nyelven ír”. Nem. Itt céltudatos nevelői tevékenységről van szó, amely társadalmi szükségleteket elégít ki.
Ha most a nyelvész oldaláról vizsgáljuk a kérdést, megállapíthatjuk, hogy itt, a nyelvművelés síkján, léphet az élettel, egy közösségben élő nyelv sorsával – jelenével és jövőjével – közvetlen kapcsolatba. A tudományos felelősségérzethez itt adódik hozzá az a többlet, amelyet egy nyelvközösség gondjának vállalása ró a szakember lelkiismeretére.
A nyelvtudományban az utóbbi évtizedekben rohamos ütemet vett fel a szemléletbeli és metanyelvi dezantropomorfizálódás. Különösen a nyelvészet legújabb ágaiban figyelhető meg a nyelvtől mint emberi-társadalmi objektivációtól való elidegenedés. A nyelvtudomány ennek következtében egyre kevésbé minősíthető „humán” tudománynak. Nos, a nyelvészeknek éppúgy, mint a nyelvközösségnek, még sohasem volt akkora szükségük arra, mint ma és éppen nálunk, hogy ez a tudomány visszanyerje emberi arcát, és újra termékeny érintkezésbe lépjen azokkal a társadalomtudományokkal, amelyekkel egykor szinte egybeolvadva érte el máig sem avuló eredményeit.
Ha nyelvművelésünk konkrét feladatait próbáljuk számbavenni – anélkül, hogy részletezésbe bocsátkoznánk –, megállapíthatjuk, hogy éppúgy szükség van „megelőzésre”, mint „tüneti kezelésre”, de legelsősorban a jelenlegi nyelvállapot minden területet (köznyelv, oktatás, irodalom, tudomány, színház, rádió, televízió) átfogó „diagnosztizálására”. A nyelvművelés ugyanis nem lehet spekulatív, hanem a konkrét tapasztalatokból és igényekből kell kiindulnia. Annál is inkább, hiszen a nyelvet mint közügyét, az anyanyelv ügyét szemléli, főleg a nemzetiségi élet létfontosságú fórumán, a kultúra területén (beleértve az oktatást is). A tudományos ismeretterjesztésben, amely most fellendülőben van, különleges szerep hárul a nyelv művelésre. Számolnunk kell bizonyos sajátos műfajkeveredéssel. Egy biológus, csillagász, fizikus stb. például nyugodtan elvonatkoztathat ismeretterjesztő cikkében attól, hogy olvasóinak esetleg megrögzötten téves ismeretei vannak az őshüllőkről, a kisbolygókról vagy Einstein relativitáselméletéről. Ezek a szakemberek nyilván nem a téves ismeretek ürügyén világosítanak fel szaktudományuk eredményeiről. A nyelvművelő számára azonban gyakran az anyanyelv téves, sőt olykor tökéletlen ismeretének közösségi megnyilvánulásai adják az alkalmat az ismeretterjesztésre, helyesbítésre. Hiszen az anyanyelv helyes ismerete elengedhetetlen feltétele az előbbieknek is, azaz új ismeretek szerzésének. Ezért a tudományos ismeretterjesztés „tiszta” műfaja mellett van a nyelvművelő publicisztikának egy sokkal esetlegesebb, alkalmi hibákhoz kötődő válfaja. De mindkettőnek a szellemében jelen kell lennie annak a tényezőnek, amely őket életre hívja: mindennapi életünknek.
Nemcsak szellemében, hanem nyelvezetében is közelednie kell mai valóságunkhoz, ha valóban hatni akar, márpedig fő funkcióját a nevelésben, népművelésben határoztuk meg, akkor mindent megtesz az olvasóhoz való meggyőző hozzáférkőzés érdekében. Hiszen a nyelvművelés igénye az olvasókban gyakran csak potenciálisan van jelen, s ezért a nyelvésznek a tudományos publicisztika minden vonzó eszközét fel kell használnia. Ebből a szempontból néhány természettudománnyal foglalkozó szakember stílusa is példaként állítható nyelvművelőink elé. De mércéjükké válhatna némelyik szépírónk, közírónk is, aki annak ellenére, hogy számtalanszor bebizonyította ügyszeretetét, hozzáértését, még nem fejt ki rendszeres, aktív nyelvművelést.
Egyik tudomány területén sem olyan természetes az ismeretterjesztés műfaji és stíluskövetelményeinek számonkérése, mint éppen a nyelvtudományban. Ez a követelmény nyilvánvalóan ismét többletigényt jelez nyelvészeinkkel szemben. Persze elsősorban azokkal szemben, akik a népművelés érdekében tudományos lelkiismeretességüket közösségi felelősségérzettel önként tetézve vállalnak kettős szolgálatot.
Megjelent A Hét III. évfolyama 28. számában, 1972. július 14-én.