Szabó T. Attila: Nyelv és múlt. Válogatott tanulmányok, cikkek III., Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Négy évtizedes tudósi munkásságra, okiratokon és nyelvemlékeken szigorú figyelemmel araszolgató útra nem lehet csak úgy, sajtónyelvi egyszerűséggel „visszapillantani”: túlságosan súlytalan ez a szó annak, aki az utat megtette. Most mégis, az olvasó, akinek asztalán együtt van a nyelvészeti hármaskönyv minden darabja – hála az írott szó mindenkori jelenvalóságának –, szinte időtlenül rövid órák alatt összefüggő egységben tekintheti át Szabó T. Attila munkáinak időtartamban és témák tekintetében is nagy távlatokat magába ölelő gyűjteményét.
Ez a több kötetre tagolt válogatás oly alaposan átgondolt szerkezetű, hogy egyetlen, egységes mű képzetét kelti. S jóllehet a hármas szám jelképe ezúttal is lezárt egészet sugall, jó, hogy „mű”-vet kell mondanunk csupán és nem „életmű”-vet; mert a hármaskönyv mögött ott sorakoznak a nagyszabású életmű későbben érő gyümölcsei: az Erdélyi Szótörténeti Tár rövidesen kiadásra kerülő kötetei és ezek mögött ismét – sürgető egymásutánban – a Helynévtörténeti Adattár kéziratai. E messzenyíló távlatok tudatában köszönthetjük csak méltó módon a Válogatott cikkek és tanulmányokat. Más kérdés az, hogy e három kötetnyi tudományos opusznak önmagában is egész életművel felérő jelentősége van a magyar nyelvtudományban.
A most megjelent utolsó kötethez Függelékben csatolt könyvészeti jegyzék tanúsága szerint – összeállítója Sz. Csáti Éva – Szabó T. Attila összesen mintegy hétszáz nyelvészeti, néprajzi és irodalmi jellegű közlemény – köztük több önálló kiadvány – szerzője. A válogatás szempontjait nyilván eleve meghatározták tudományos tevékenységének az évtizedek során élesen kirajzolódó fő területei: a jelenkori és történeti nyelvjáráskutatás, szókincs- és helynévtörténet, általános nyelvtörténet. A közvetlenül adatfeldolgozó jellegű közlemények – például hely- és névmagyarázatok, szó- és szólástörténeti cikkek stb. – mellett mindhárom kötetben helyet kapnak az említett kutatási ágak elvi és módszertani tanulságainak összegezései, valamint a hazai magyar nyelvtudomány további feladatait e tanulságok fényében kijelölő terjedelmesebb tanulmányok.
De megfelelő arányban tükröződik minden kötetben az a szolgálat is, amelyet Szabó T. Attila ifjú korától kezdve a hazai magyar nyelvápolás, nyelvvédelem érdekében ritka elvszerűséggel, következetességgel vállalt. Közvetlenebb elvi megnyilatkozásaiban és minden kötet puszta szerkezeti felépítésében is határozottan domborodik ki az a tudósegyéniség, aki számot vetve nemcsak a tudomány szükségleteivel, hanem a körülmények mindenkori hatalmával is, olyan munkát vesz a vállára, amelyet adott pillanatban helyette senki más el nem végezhet. És az eddigi teljesítmény méreteinél talán még lenyűgözőbb – emberi szempontból – maga az út: az a sok türelmet megkövetelő, fáradságos gyűjtőmunka, a sok-sok részlet, amelyből végül az Egész kikerekedik.
A Nyelv is múlt ebből az Egészből pontosan az a rész, amelyben a tudós mindnyájunkat legközelebbről érintő, leginkább szívünkhöz szóló törekvéseire ismerünk. Mert itt a „múlt” egyet jelent a romániai magyarság írott emlékeiben, megsárgult oklevelek szavaiban, a kiveszőben levő csángó nyelvjárás maradványaiban élő múltjával. A Szótörténeti Tár és Helynévtörténeti Adattár tulajdonképpen e történelmi múlt nyelvészeti dokumentuma. Ezeknek a gyűjtése, szerkesztése közben kristályosodtak ki azok a gyakorlati és elméleti szempontok, az egész nyelvtörténet módszertanát gazdagító tanulságok, amelyeket a kötet legjelentősebb – Tervezés, módszer és értékelés a nyelv történetben című – fejezetében egybegyűjtött tanulmányok foglalnak össze (Az „Erdélyi Helynévtörténeti Adattár” és az erdélyi helynévkutatás néhány kérdése, Az Erdélyi Magyar Oklevélszótár műhelykérdései, Az Erdélyi Szótörténeti Tár szerkesztéséről és mások). Hogy fogalmunk legyen legalább a tanulmányok megállapításait alátámasztó adatanyag mennyiségéről, álljon itt egyetlen szám: csupán a helynévtörténeti gyűjtemény 650 ezer adatot tartalmaz. Ebből jelentős mennyiség román vonatkozású, joggal állíthatja tehát a szerző, hogy „a már számszerűségében sem csekély anyag aligha nélkülözhető egyebek mellett a magyar-román nyelvi kölcsönhatásra vonatkozó vizsgálódásban.”
A kötet többi fejezeteiben egyrészt nyelv- és nyelvjárástörténeti tanulmányok, másrészt tudománynépszerűsítő cikkek és a tudománytörténet jelentős alakjainak (Kniezsa István, Csűry Bálint, Kelemen Lajos és mások) munkásságát méltató megemlékezések kapnak helyet. Ezek közül nem csak a néhány ismeretterjesztő írás (Fellegjáró nyelvrokonítás, A magyar nyelv finnugor eredeztetésének évszázados ösvényein, Egy primitív számolásmód nyelvi maradványai és a magyar felező számok stb.), hanem a szakmaibb jellegű nagyobb tanulmányok (például a Temesvári János deák, Egyik legönállótlanabb szavunk nyomában) is számot tarthatnak a széles olvasóközönség érdeklődésére.
Ha majd valaki Szabó T. Attila tiszteletreméltó munkásságát mérlegre meri egyszer tenni, arról sem fog megfeledkezni talán, hogy értékelje annak nem nyelvészeti vonatkozásait: történelemben, néprajzban és irodalomban való jártasságát és ilyen érdekű tudományos adalékait. A magyar nyelvészeti irodalomban szinte egyedülállóan kiművelt, jellegzetes egyéni stílusát külön elemzés tárgyává lehetne tenni. És mindez nem lenne elég jellemezni egy életművet, amely legalább annyira a nyelvtudományért van, mint a nyelvtudomány az emberért.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 8. számában, 1973. február 23-án.