Úgy tűnik, a nyelvi jel önkényességének általában Saussure-től származtatott és lassan dogmává merevített tételét kezdi ki Roman Jakobsonnak az a vállalkozása, hogy a jelölő és jelölt kapcsolatában a mimézisz egyik fajtáját tételezze, és megvizsgálja közelebbről Peirce kategóriái nyomán a nyelv ikonikus aspektusát. Főképpen a grammatikai formák, szintaktikai szerkezetek „leképező” funkcióját mutatja ki, felismerve azt, hogy a nyelv legnyilvánvalóbban a szerkezetek szintjén közelít az ábraszerűséghez. Nem mond le azonban az önálló nyelvi jel hangalakja és jelentése közötti „utánzó” jellegű kapcsolat – egyszerű hangutánzáson és hangfestésen túlmenő – megnyilvánulásainak vizsgálatáról sem. A hangzás és jelentés ilyenszerű megfeleléseinek körét leszűkítve megállapítja, hogy „a fonológiai oppozíciók önálló ikonikus értéke a tisztán megismerő jellegű közleményekben háttérbe szorul, viszont különösen nyilvánvalóvá lesz a költői nyelvben.” (A nyelv szemiotikai vizsgálata. Hang – Jel – Vers. Bp., 1969.) Frappáns példáit az úgynevezett paronomáziás jelenségek és költői etimológiák köréből válogatja, hogy bebizonyítsa: a nyelv poétikai funkciójának fontos tényezője a hangzásbeli egyenértékűséggel szükségképpen együttjáró szemantikai egyenértékűség. (Nyelvészet és poétika. i. h.)
Miről is van szó tulajdonképpen?
A hangismétléseknek vagy megfelelőbb műszóval: hangzáspárhuzamoknak a szerepét a költészetben eddig is sokféleképpen próbálták meghatározni. Eleve mellőzve azt a felfogást, amely csupán a költő játékkedvének, külső formai virtuozitásának termékét látja a paronomáziában, a hangzásban hasonló, jelentésükben rokon szavak szójátékszerű társításában, megemlítenék néhány intuitíve valószínűleg helytálló értelmezést, amelyeknek egy része költőtől származik. Ezekben gyakran előfordul a „szavak lelke”, „szavak titka” kifejezés – jeléül annak, mennyire megfoghatatlan törvényszerűség munkál e rendkívül vonzó nyelvi jelenség mögött: „Mit tartalmaz a hajnal szavunk? Asszociációs hullámában női haj zuhataga libeg, a mély csöndben elhangzó kozmikus sóhaj, a suhanó hajó látványa rejtőzik, és távolabbról a dal szó emléke dereng fel.” (Mintha Szilágyi Domokos egyik verssorának képzetkörét magyarázná: „lombok hajkoronája hajbókolt hajnalonta”! De folytassuk az idézetet:) „Ilyen módon a legtöbb szóban, mint valaminő filmmontázsban, egymásra másolódnak, uszályként csatlakoznak, -átúsznak a különböző képek. Némi merészséggel azt mondhatnám, hogy e módszer valamelyest hozzásegít bennünket a szavak mikroszkopikus szerkezetének a feltárásához, emocionális értékük meghatározásához. A kék melléknevünk például az ég, a tenger látomását idézi, míg hangzásával ugyancsak az ég, vég, végtelen, rég, lég, béke stb. szó húzódik mögötte.” (Vihar Béla: A szavak titkáról. Kritika 1970/12.) Nagyjából egybecseng ezzel Szamuil Marsak megjegyzése az alliterációról: „A költő, amikor alliterációkat alkalmaz, mintegy feltárja a nyelv struktúráját, ahol a szavak összecsengése korántsem véletlen. Az, ami tartalmilag rokon, hangzás tekintetében is közel esik egymáshoz. Más – ironikus – alliterációk pedig éppen a fogalmak ellentétét hangsúlyozzák.” (A fiatal költőkhöz. A líra ma. Vallomások, esszék. Bp., 1968.) Paul Valéry véleménye szerint, akire Jakobson sem hiába hivatkozik, a költészet „ingadozás a hang és az értelem között.” Így vallanak tehát maguk a költők, akiknek nyilatkozatai nagy mértékben fokozzák a jakobsoni követelmény erejét: „A költészetben minden hangzásbeli hasonlóságot a jelentés hasonlóságához és/vagy különbözőségéhez viszonyítva értékelünk.”
Eltérően a köznyelvtől, amelyben a jelölő és jelölt kapcsolata teljesen motiválatlan (kivéve a hangutánzást), a vers mint nyelvi konstelláció motivációs viszonyt teremt – vagy újrateremt – a jel elemei között, és a hangzáspárhuzamok költői hatása éppen a motiváció fölismertetésében rejlik. A hatás kiváltására igen alkalmasak az úgynevezett költői etimológiák, akár ősi, valódi, akár téves (vagy inkább ál-) összefüggéseket villantanak fel a szavak között. Megint Szilágyi Domokost idézném, aki kezdettől fogva meglepő természetességgel ébreszt rá a szavak ősi összetartozására, vagy sejdíti föl bennünk összetartozásuk hitét: „vonító vonatok vonszolják vérző testemet”; „Vállalja gyönge vállad, amit vállam elvállal?”; „Akivel elbánt a bánat, adhat-e örömöt másnak?”; „Marinka Margitka hamvasság hamvvedre.” A fenti verssorok hatásában döntő mozzanat a közös etimológiai jelentéselem (von, váll, bán-, hamu, hamv-) fölismerése, valóságos „fölfedezése” annak, ami a mindennapi nyelvben teljesen elhalványul, szinte csak lappang. Gondoljuk csak meg, milyen kontraszt (ifjúkor – halál) felvillantására nyílik lehetősége a költőnek a jelentéshasadásos szópár (hamu és hamv-) származékainak egybekapcsolásával! Még nagyszerűbb találatnak érezzük Szilágyi Domokos „költőien téves” etimológiáit: „ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad”; „ocsmány ocsút kevertél tiszta szemeink közé”; „néha könnyen s néha könnyesen”; „koppan a jég – koporsószög – koppan mintha koponyán”. Ha a hangzáspárhuzam mint az ismétlés egyik formája nem társulna a költői szövegben jelentéstani ekvivalenciával, információelméleti műszóval – könnyen „redundáns” elemévé válhatna a versnek mint közleménynek. Információs többletértékét onnan nyeri, hogy a szavaknak mindeddig lappangó, tudatalatti vagy öntudatlan összefüggéseit tárja fel, mint a szójáték vagy az álom. Freud is nyilván ilyen vonatkozásban beszél a versnek a szójátékkal való rokonságáról. Nem is lenne egészen indokolatlan a szójátékhoz hasonlóan a költői hangzáspárhuzamok esetében is valamiféle pillanatnyi jelentésváltozást feltételezni, ám a leglényegesebb az, hogy a hangzáspárhuzamok stilisztikuma a jelentéssel van bonyolult természetű kapcsolatban.
És itt érintenünk kell a líra fordíthatóságának, illetőleg „lefordíthatatlanságának” sokat vitatott kérdését. Az eddigiekből kitűnt, hogy a szavaknak a logikai-nyelvtani, ritmikai tartalom mellett van egy a hangzás és jelentés „ábraszerű” kapcsolatából fakadó – a köznyelvben rejtett – értéke, amely szinte kizárólag csak a lírában realizálódik, és a költői nyelv egyik lényeges esztétikai funkciója. Tulajdonképpen ez az a többlet, ami más nyelven aligha közvetíthető. Egy költő szerint „ez a tulajdonság a szó elemeihez, a szótagokhoz fűződő asszociatív, képzettársítási sorozat, s ezeket a legtöbb szavunkban benne lappangó, a szóíveket átsugárzó jelentéseket nem is annyira tudatosan, mint inkább ösztönösen érzékeljük. Úgy lehet, éppen ez az asszociatív többlet alkotja a szavak és összességében valamely nyelv »lelkét«, ami nem vagy csak kisrészt érvényesül a fordításban.” (Vihar Béla: i. h.)
A maga tudományos eszközeivel ehhez hasonló következtetésre jut Jurij Lotman is, egy kitűnő strukturalista poétika szerzője (Lekci po sztrukturalnoj poetike Tartu, 1964. – románul: Lecţii de poetica structurală. Buc. 1970.), amikor szorosan Jakobson nyomán indulva a hang ismétlések jelenségét a szemantikai struktúra kérdéseivel hozza kapcsolatba. (A magyarra is lefordított fejezetben: Az alacsonyabbrendű elemek ismétlődőképessége. Helikon, 1970. 3–4.) Elemző munkájának értékes terméke az úgynevezett archiszéma, ez a bonyolult jelentéstani kategória, amelynek figyelembevétele nélkül ma már nem lehet a költői nyelv szemantikáját tárgyalni. Az archiszéma az a tartalmi egység, amelyet a hangzáspárhuzamban álló szavak szemantikai tereinek metszésvonalai hoznak létre, az a jelentésmag, amelyben összegeződnek a hangzáspárhuzam révén szemantikai szembenállást alkotó szavak jelentésének közös elemei. Például a vonít, vonat, vonszol szavakban: a von (húz) ige mint a lassúságot, elnyújtottságot, hosszúságot, „húzó” jelleget sűrítő szemantikai mag. Persze az archiszéma több annál, mint hogy egyetlen szóval megjelölhető legyen: „az az egység, amely magában foglalja a lexikális-szemantikai oppozíció összes közös elemét; egyrészt: rámutat az oppozíció tagjainak szemantikájában fellelhető közös tulajdonságokra, másrészt: ezzel egyidejűleg kiemeli megkülönböztető elemeiket.” A hangzás – állapítja meg Lotman – ilyenformán részt vesz a tartalmi struktúra építésében, mégpedig az adott nyelv fonológiai struktúrájára jellemző sajátos, nemzeti jellege. Ezért van az, hogy a tudat utánozhatatlan nemzeti jellege a versben nagyobb erővel szólal meg, mint a nem művészi beszédben. Lotman szerint „még a költői szöveg legpontosabb fordítása is csupán a tartalmi struktúrának azt a részét adja vissza az eredetihez hűen, amely mind a költői, mind a nem költői beszéd esetében megegyezik”. Az archiszéma jelenségének föltárásával tehát a műfordítás-elméletnek is hasznos szolgálatot tett Lotman.
Nyelvészeti szempontból azonban az archiszéma még csupán kiindulópontként értékelhető. Hátravan annak a bizonyos „lexikális-szemantikai oppozíciónak” egzaktabb igényű elemzése, éppen a költészet elmélete számára oly hasznos fogalom pontosabb körvonalazása, konkrétabb meghatározása érdekében, és annak a felismerésnek a jegyében, hogy a nyelv „lelkéhez” a költészeten át vezet az út.
Megjelent A Hét II. évfolyama 52. számában, 1971. december 24-én.
