Körültekintő szociológiai felmérésekre, neveléslélektani megfigyelésekre alapozva kerülhetnők csak el, hogy a családban folyó anyanyelvi nevelés kérdéseit és jelentőségét boncolgatva az általánosságok szintjén maradjunk.
Mert amit általában a család és az anyanyelv kapcsolatáról mondhatunk, az elvileg mind helytálló, vitathatatlan tétel. Nem kell sem nyelvésznek, sem pedagógusnak lennünk ahhoz, hogy tudjuk, milyen döntő szerep jut a családnak a személyiség formálásában, és – lévén a nyelv is a személyiség- és tudatformálás eszköze – az anyanyelvi nevelésben. Az is nyilvánvaló, hogy a nyelv elsajátítása nemcsak az ismeretszerzés vagy lelki gazdagodás útját jelenti, hanem a szűkebb és tágabb közösségbe, elsődlegesen pedig a családba mint kis közösségbe való beilleszkedés, a kölcsönös közlés és megértés feltételét is. Nemcsak a kisgyermeknek, de a családnak is érdeke, legtermészetesebb vágya, hogy a gesztusok, gügyögések kedves, ám kezdetleges jelrendszerén túllépve a tudatos közlés fokán teremtsen bensőséges kapcsolatot. Ha a család ezt eléri, az anyanyelv átadásában reá háruló feladatnak minimálisan eleget tett: a közlés képességével, a társadalmi érintkezés nyelvi eszköztárával vértezte fel gyermekét. Az anyanyelv birtoklása azonban, tudjuk jól, nemcsak ilyen értelemben járul hozzá az emberi közösségbe való beilleszkedéshez, azaz: társadalmi funkcióját nemcsak a kölcsönös közlés gyakorlati szükségessége határozza meg, lehetővé teszi esetünkben a román nyelv igényes elsajátítását. A családban folyó anyanyelvi nevelésnek elvileg két irányban kell hatnia: a gyermek sokoldalú nyelvi teljesítőképességének kifejlesztése mellett, amely magában foglalja nemcsak a fogalmak helyes használatát, a szókincs gazdagítását, hanem a kommunikációs helyzetek, szerepek szerinti adekvát nyelvi viselkedések kialakítását (beleértve a nyelvi illemszabályok elsajátítását is), a családnak kell tudatosítania a nyelvi közösségélményt, és – közvetve – a műveltséghez való tartozás társadalmi élményét. A nyelvi ismeretek gyarapítása tehát, amelyet az anyanyelvi nevelés intellektuális részének neveznék, egy magasabb szinten kiegészül a kultúra iránti szeretet kibontakoztatására irányuló érzelmi neveléssel.
Ha most az általánosságok és elméleti közhelyek viszonylag áttekinthető, sima terepéről letérve a mai átlagcsaládok valóságos helyzetébe, életébe pillantunk, korántsem látszik olyan egyszerűnek az anyanyelv családi hétköznapjaiban való tájékozódás. Az itt felmerülő kérdések alapos vizsgálata tulajdonképpen még a nyelvszociológusokra vár, ezért a továbbiakban csak a kérdésfelvetés igényével tárgyaljuk az anyanyelv használatának családi hatáskörét. Természetesen – nevelésről lévén szó – kérdésfeltevésünk gyermekközpontú, s ezért a család és gyermek viszonyában bekövetkezett változásokból indulunk ki.
Az anyát – a szülési szabadság letelte után – általában várja munkahelye, hivatása; a gyermekkel való foglalkozást ezután megosztja a bölcsődével, később pedig a többi, erre hivatott intézménnyel, esetleg a család nyugdíjas, idősebb tagjaival, a nagyszülőkkel. A beszédtanulás szempontjából az eltelt két-három hónap még nem volt döntő, ám maga a beszéd a felnőttek részéről a csecsemő körüli érzelmi légkörnek fontos tényezőjévé válik. A nyugodt, kedves, becéző hangnem, a beszéd lejtése, dallama, ismerős volta éppúgy befolyásolja közérzetét, mint a tisztaság, a jó táplálék, az élettani szükségletek kielégítése. A munkába járó anya családban töltött ideje azonban megoszlik a háztartási tennivalók és a csecsemővel való foglalkozás között, s minthogy az utóbbiban benne foglaltatik a gyermek gondozása és nevelése is, kevés idő és energia jut ezekre külön-külön. A családon belüli munkamegosztás valamennyire segíthet ezen a helyzeten, de mindenképpen többletenergiára, nagyon sok jó szándékra, áldozatvállalásra van szükség ahhoz, hogy a bölcsődés gyermek értelmi–érzelmi fejlődésében, a beszédtanulásban le ne maradjon.
Mivel lehet ellensúlyozni a gyermekre fordítható idő kényszerű csökkenését? Közhely, hogy az anyanyelv elsajátíttatása csak sok beszélgetéssel, lehetőleg a gyermekkel folytatott közvetlen beszélgetéssel lehetséges. De szükség van arra is, hogy a megtanult szavak és a tőlük jelölt dolgok állandó szembesítésére is sor kerüljön. Szomorú látvány a gyermekét kötelességszerűen sétáltató fáradt és néma szülő, aki a világra ébredő gyermeki kíváncsiságot meg sem próbálja kielégíteni a szavak és tárgyak ilyenszerű szembesítésével: „Nézd csak, egy galamb! Ez kutya.” Vagy az üzletben, vásárláskor: „Most vegyünk szappant, édesapjának kávét, Attilának csokoládét. Betesszük a táskába.” Az „élve szemléltető” beszélgetés, vagy egyszerű színes képeskönyvek lapozgatása közben elhangzó magyarázat szolgálja legjobban ebben a korban a gyermek ismereteinek gyarapítását és nyelvi készségének fejlesztését. Az elmagyarázott képek jobban lekötik a kisgyermek figyelmét, s elővéve a képeskönyvet maga is szívesen ismételgeti a hallottakat: nevükön tudja szólítani az őt körülvevő tárgyakat meg a képekről megismert dolgokat.
A közvetlen beszélgetés mellett azonban nem kisebb jelentőségű a családban megfigyelt nyelvhasználat, a nyelvi példa hatása. És itt kell felfigyelnünk arra a tényre, hogy a szülők műveltségi szintje milyen nagymértékben befolyásolja a gyermek nyelvhasználati készségének alakulását. Külföldön végzett nyelvszociológiai vizsgálatok adatai tanúsítják, hogy a szülők végzettségétől, foglalkozásától függően mennyiségi és minőségi eltéréseket mutatva rétegződik a gyermekek nyelvhasználata, nyelvi teljesítménye. Az említett tényezőkkel összefüggésben nyilván anyanyelvi öntudatuk foka is különbözik.
Nem mindegy például az, hogy a munkahelyéről beszélő apa vagy anya milyen igényességgel fejezi ki magát saját foglalkozása témakörében. „A délutáni sichtában kontroll volt, és nem akarta átvenni a pemzliket” – mondják, és talán nem is tudják, hogy a spontánul megfigyelt nyelvi példa, az igénytelen kényelmesség, milyen azonnali hatással van az anyanyelvű szókincsét most bővítgető, fülelő gyermekre. Szerencsés helyzet az, ha a szülő nyelvi tudata párosul azzal a gonddal, hogy gyermekében világossá tegye az anyanyelvi szó és a neki megfelelő kölcsönvett kifejezés jelentésének egyenértékűségét, párhuzamát. Valahogy így: „A kalorifer fűtőtest, vele fűtenek.” – szemléltetve egyúttal a két anyanyelvi szó összetartozását, természetszerű kapcsolatát. Szülői igényességen múlik az is, hogy az otthon és az iskola nyelvi környezete szerencsésen kiegészítse egymást, különösen akkor, ha e két nyelvi környezet eltérő. Ez a feltétele annak, hogy az iskolásgyermek esetleges bilingvizmusa ne igénytelen keverék, hanem művelt, igényes, a személyiséget valóban gazdagító kétnyelvűség legyen.
A gyermek abban a nyelvben van otthon, amelyen – az érzékeléssel, észleléssel egy időben – először nevezik meg számára a dolgokat, és hogy más nyelven is fölfoghassa őket, anyanyelvében otthon kell lennie. Ez a feltétele annak, hogy – mintegy második anyanyelvként – fölfoghassa és magáévá tegye a románul beszélők szavait, közlését is, tudata, érzelmi élete, új nyelvi hatásokkal gazdagodjék.
A gyermek nyelvi teljesítőképességét nemcsak azzal mérhetjük le, hogy milyen gazdag a szókincse, kifejezőkészsége, hanem azzal is, hogy a beszédhelyzetektől és -partnerektől függően milyen mértékben tudja megválogatni a megfelelő nyelvhasználati módokat. Nyelvszociológiai kutatások bizonyítják, hogy a gyermek nemcsak a nyelvi eszközöket, hanem a nyelv használati módjait (a nyelvi kommandót) is képes igen korán spontánul elsajátítani. Itt ismét nagy szerepe van a szülőktől kapott példának: ha a családban nemigen követik a nyelvi illemszabályokat, ha nyelvi műveletlenség, modortalanság uralkodik, nem alakul ki a gyermekben a nyelvi etikett iránti érzék. A jó példa ezen a téren is sokat jelent: a gyermek társasági beilleszkedésének nem lesznek a nyelvi viselkedés faragatlanságából, sutaságából eredő akadályai. A nyelvi tudatformálásnak tehát nagy jelentősége van a személyiség harmonikus fejlődése, zavartalan társadalmi beilleszkedése szempontjából is.
Mindeddig csupán az eleven nyelvhasználat nevelő hatását meg az itt adódó gyakorlati nehézségeket említettük. Fontos, tényező azonban az anyanyelvi tudat alakulásában a népköltészet, az irodalom, a népi zenekultúra iránti szeretet felébresztése. Még mielőtt a gyermek olvasni-írni tudna, gyermekdalok, mondókák szövegével ismerkedhetik meg: szívesen tanulja a játékos versikéket, amelyek a nyelvi élményen kívül ritmusélményt is jelentenek. Később egyedül olvasgathatja a gyermekverseket. Ha a családban sok a könyv, szeretnek olvasgatni, a gyermeket sem kell biztatni erre. Mondanunk sem kell, hogy különösen elfoglalt szülők esetében jelent hasznos és viszonylag kényelmes megoldást a közvetett nevelésnek ez a módja. De az olvasás mellett, amely a szókincs gyarapításának kitűnő eszköze, biztatni kell a gyermeket különböző alkotó jellegű nyelvi tevékenységekre: levélírásra, naplóírásra, az olvasmányok jegyzetelésére, mert ezek a fogalmazási és stíluskészség fejlesztéséhez járulnak hozzá. Egy-egy nyaralás jó alkalom arra, hogy különböző életkorú és nemű rokonoknak, ismerősöknek, pajtásoknak, esetleg a tanítónéninek levelet íratva elsajátíttassuk az iskolással a helyzethez illő levélírási formulákat.
Az anyanyelvi nevelés ideális szintje pedig az lenne, ha a szülő esetenként felhívná a gyermek figyelmét egy-egy szép hatásos nyelvi fordulatra, arra, hogy – mondjuk – ez vagy az az ember milyen ízesen, színesen, dallamosan beszélt, vagy hogy az előadáson a színész szövegmondása milyen kifejező volt és így tovább. Vagy éppen ellenkezőleg: rámutatna arra, hogy az a riporter milyen pongyolán, akadozva beszélt, vagy hogy egy előadó mennyit ismételgette önmagát, s mennyire nem hangzott jól egy-egy szó vagy egész mondat. Ezt a példás nyelvhasználati mércét azonban a családok igen kis hányada mondhatja magáénak – ismét nyelvszociológiai felmérésre volna szükség, hogy bebizonyosodjék, mennyi –, pedig az anyanyelv szépségeinek vagy elítélendő használati módjának ilyenszerű tudatosítása jelentené az igazi nyelvi igényesség kialakításának feltételét.
Fontos az anyanyelv pontos ismerete társadalmi szempontból is: elengedhetetlen alapja ez a szélesebb társadalmi érintkezést biztosító román nyelv elsajátításának is, közös hagyományok ápolásának, a haza iránti ragaszkodás elmélyítésének.
Megjelent A Hét V. évfolyama 27. számában, 1974. július 5-én.