Kovács András Ferenc: Tengerész Henrik intelmei
Íme egy Forrás(kötet), amelyből különös, megújult nyelven fakad a szó: az anyanyelv összes rétegein átszűrt, dús ízű líra.
Ínyencek lakomája: szavak színével, illatával és zamatával kápráztat el, mielőtt fogásait nevükön tudnák nevezni. Fűszereit a magyar szókincs legrégebbi és legújabb koraiból, legváltozatosabb tájairól szerezte, s kitűnő érzékkel, tudós rafináltsággal keveri verseibe. Stílusában a legmeglepőbb a nyelvi perifériáik – az archaikus és az újszerű, a választékos és a népies, a preciőz és a közönséges – gyakori találkozása. Csak mutatványképpen: „jaj pulcinellám kacsóm túl suta / hogy nyirettyűzne csembalózna néked/ sem fuvolám sem szalagos gitárom / s még erkélyed sincs hogy fiestakor / alárendeljek egy csóró brugóst/ hogy nyekeregjen kissé legalább / s te zsebkendőt dobj sóhajtozz felém“ – így kezdődik Pulcinello fohásza…, s amint e néhány sorból is kitetszik, a versbeszéd itt a szavak farsangi respublikája.
A nyelvi és stílusrétegeknek ez a sokszínű parádéja jellemzi Kovács András Ferenc egész kötetét. Olykor egyszerre meghitt és az Énekek énekét idézően emelkedett: „ezek a rám feszülő lombok mellednek lámpásai / ezek a rám készülő vizek köldököd tengerei / és a te szemed a feneketlen ég / és a te szemed a mindenség ivópohara“ (Fölemelkedés). Olykor klasszicista veretű és ironikusan preciez: „lesiklom zsúfolt Kháron-vizibusszal, // s a részegjósnő barlangjába érvén, / látok falvédőn hímzett kvimtesszencet, / mely sorsparancs,mely közerkölcsi kérvény, //minővel fajtánk áltat, s néhahenceg …“ (Az oltári jó társasutazás).Olykor vaskosan bájos: „holdasszonyka tomporát már / bandzsa csillagbanda dongja, / s farsangos kietlen úton / kóró táncol tántorogva“ (Klavierkonzert), vagy szórobbantóan humoros (Übüper utazása…).
Szóval, az ő forrása kifogyhatatlannak látszik: versbeszéde az ózontisztaságtól az egzotikus gyümölcs zamatáig minden ízt érzékeltetni és összegezni tud. Ezt pedig semmilyen iskolában nem lehet megtanulni.
A „játszi dáridót“ zenével is kíséri, mihez mi illik: szférai zengés vagy rezesbanda, trubadúr-lant vagy halk „Klavier-i konzert”. A lakomán jelen van ő is, versből versbe oson, ruhája hol palást, hol ócska gönc, stóla vagy cifra mente, asztal végén megbúvó garabonciás köpenye, a deáké, aki sikerrel járta ki a „poétás klasszist” Csokonai, Weöres Sándor, Dsida és Szilágyi Domokos tanítványaként. Aki fölött nem úr a forma mégsem, hiszen zárthelyi dolgozatként a verstan-vizsgán nemcsak egy alkaioszi óda megírására, hanem annak parodizálására is vállalkozni tudott (a recenzens személyes irodalomtörténeti adaléka egy „majdani monográfiához“).
Mert költőnk – a paródia, a travesztia, az ironikus stílusmontázs mestere – legfőképpen bohócköntösbe szeret bújni. Ez a klasszikust és újat egyaránt birtokló formagazdagsága már felvázolt nyelvi szintézis megfelelője, s egyúttal bonyolult szcenírozása annak a bújócskának, amit költőnk a verseiben játszik. Mert az ő tulajdonképpeni arca sohasem látható: maszkokat és jelmezeket, különös neveket ölt (Orlando, Aszandrosz, Ophelio Barbaro stb.), új s új modort vesz föl; olykor valóban modoros is, olykor üresen alliterál (Babilon vizein túl). Ezért a türelmetlen olvasót könnyen juttatja el egy olyan következtetéshez, miszerint nincs egyénisége, s a formai változatosság csupán ennek a hiánynak a kompenzálása. Ám ez a rejtőzködés korántsem üres játék: a szaturnália, színház, karnevál díszletei közt fel-feltünedező figura nem jókedvében ölti fel Paprika Jancsi-, Harlekin-,pojáca-maszkját. „Hamis farsang“ ez, kínkarnevál“ (Kantiléna a keserű Árkádiából), úgyszólván egy apokalipszis felé vezető pokoli turné, amelynek során a költő eljátssza a társulat minden szerepét, de egyikben sem lehet teljes bizonyossággal otthon.
Mert Kovács András Ferenc verseinek alanya azt a végletes emberi feszültséget testesíti meg, amelyet létünk véletlenszerűségének érzése ésszükségszerűnek vágyott rendeltetésünk között hányódva élhetünk át. Hiszen a létítélet – „én vagyok“ – tényszerűsége korántsem jár eleve együtt azzal a bizonyossággal, hogy „én vagyok” valóban. Az eszmélet rácsodálkozik a véletlenre, amelyben megfogant, és nem tud belenyugodni az esetlegességbe. Csak azt tudja, hogy egyedi léte csupán egy lehetőség a végtelen sok esély közül, amelyben megvalósulhatna az emberi minőség. Ezt az alaktalan lehetőséget kell egyetlen otthonává, életévé – formává – változtatnia. A költő a létbe dobott alany bizonytalanságát érzékeli, aki csak azt tudja, nem ő akarta így, nem ő a végső ok. A véletlent hatalomnak érzi, aki úr az ő születése és halála fölött, akinek kezében „bábu“, „marionett“ vagy „sakkfigura“. Nem csoda, hogy ezek is a költő ama motívumkészletébe tartoznak, amellyel végső soron a szabad akarat, a „Tégy, amit akarsz!“ érvényességét vonja kétségbe (Az oltári jó társasutazás). Ez az a jelszó, melyet mint „fajvédőn hímzett kvintesszencet, fajtánk önáltató illúzióját kétségbe von és kifiguráz eljátszogatván a „kópé halállal is, amely madzagon húzogat mindannyiunkat. Innen a játék a különböző maszkokkal, hiszen eme abszurd lételmény jegyében tökéletesen egyformák vagyunk. Lóránd lennék? Astro? Barbaro vagy Guignol?” – kérdezi. Alapjában véve mindegy. Oly esetlegesnek tűnik, mint a külső tér- és időbeli adottságok, melyekbe belecsöppenünk. „S a menny fonák hüvelyke rád vetül” – sugallja e végességében vesztes gladiátor – az ember – fölötti végítéletet.
Csak egy Szilágyi Domokoséhoz hasonló szabadságigény és fájdalmas irónia jegyében lehet igazán megérteni e látszólag csupa játék költészetet. „Herceg testvéreit szintén kitaláltak / nincs útikönyv nincs hasznos jótanács “ – írja egy helyen. Ránk van bízva egészen, milyen utat választunk a kezdetés a vég között, amelyeknek foglyai vagyunk: „a kezdet ésv ég bábjáték csupán /se kettő közti kell valahol keressünk“ (Pulcinello fohásza …). Ezt a keresést, a semmi kitöltésének vágyát jelképezi és ironizálja egyszersmind az összes jelmez és maszk, amiket a költő magára ölt. Számára kétséges ugyanis e keresés értelme is, hiszen „villámzár villan egyszer csak fölöttünk / lenyúl majd értünk hitvány demiurgosz / magához ránt festett szemünkbe bámul / pörgünk csapódunk sziklás tenyerén…“ (Fantastica idea).
E játékos, és formagazdag nyelvi humorral pezsgő versvilág tehát egy létfilozófiai „dubito” kivetülése. Külön érdekessége az a disszonancia, amely a nyelvi és képi bőség, a csillogó anyagszerűség és az alapvető élmény, a Semmi átélése között feszül. A versek teste élő cáfolata az ésszerű bizonyosság hiányának.
Az olvasó emlékezetébe vésődő képek közül kiragyog egy-egy ilyen hasonlat: „A teremtésnek még házszáma sincs… / Egy szálon függ a kozmosz, és pörög, / s lehull az alkony, mint egy nyaktiló”.
„S lehull az alkony, mint egy nyaktiló…“ Ízlelgetem a sort, amely talán önmagában, a többi, idetolakodó gyönyörű kép nélkül is a hiteles költői tehetség elegendő ismérve lehetne. És a tragikumé, amely az első pillantásra játékos versvilág mögött van.
Ez a tragikum a léte értelmét, rendeltetését kereső ember diszharmóniája, aki nem tud belenyugodni abba, hogy az eszmélet hídja azon túl, amit beláthatunk, a Semmibe hull. A jelmezek mögött rejtőzködő költő tulajdonképpen egy előre rejtőzködő értelmet keres, nyughatatlanul. Ennek a keresésnek a szenvedélye pedig túlmutat az abszurd létfilozófia sivárságán: a komédiás a modern clown maszkja mögött, akárhogyan is leplezi, könnyezik. Talán ott áll a katarzis küszöbén, és hallja már az „absconditus” szavát: „…nem keresnél, ha nem találtál volna meg.”
Ám ezen túl értelmét is veszti majd a költői alakoskodás, és a játék már csak maszkok nélkül folytatható.
Megjelent az UTUNK 39. évfolyama 12. számában 1984 március 23-án.
