Anélkül, hogy kétségbe vonnám az olvasókat jelölő irodalomszociológiai kategória átfogó jellegét, a fogyasztókra gondolva megkockáztatnék egy szakszerűtlenül konkrét értelmezést. Mégpedig azokra vonatkozólag, akik számára az irodalom nem több, mint révületbe ringató szellemi ópium: kikapcsolódás. Nos, ilyen értelemben az irodalom legjava nem volt soha és ma sem lehet fogyasztási cikk.
A költészet egyébként lelkes rajongójának észre kell vennie, hogy a mai verset – pontosabban: a jó mai verset – egyre kevésbé lehet andalító esti olvasmánynak „használni”. Mert ez a líra nemigen csábítgatja az arra hajlamos széplelkű olvasót, hogy „átadja magát” a versnek, azaz a „hangulatnak”. Nem mámort kínál, hanem az öntudat tiszta örömét, és nem kíván alázatot, de birtokbavételének jogával együtt kiszabja ránk annak feltételét: a ráció közreműködését.
Nem mindig azonos vonatkozásban, de egyre többen és egyre többet beszélünk intellektualizmusról a mai költészetben; ha nem is emlegetjük minden költő kapcsán, de a jelenkori líra általánosan hangsúlyozódó vonásaként bizonyosan. A magyar irodalomban Babitstól, de különösen József Attilától kezdve tartjuk számon a költészet úgynevezett intellektuális jellegének eluralkodását. Hogy milyen tényezők hatására, miért éppen ebben a korban, azt itt nem áll módunkban kifejteni, de tény, hogy „emberi életünk legbátrabb szenvedélye” (Vas István) – az Értelem – valamilyen formában világszerte a lírát témáiban és szemléletében meghatározó energia lett.
Akik e költészet mellől az intellektuális jelzőt elvitatják, illetőleg semmitmondónak tartják, azzal érvelnek, hogy végső soron mindenkorban, minden valamirevaló költészet intellektuális, amennyiben az érzelem, hangulat mellett a szellemi élményt is közvetíteni képes. A fogalom túlzottan tág értelmezhetőségét tekintve ez az álláspont nem alaptalan: a gondolatiság a legnagyobbak költészetéből (lásd: Csokonai, Kölcsey, Katona, Vörösmarty stb.) sohasem hiányzott, s műfajjá sűrűsödése – a gondolati (bölcselő) líra – nem újkeletű jelenség. Amikor azonban a jelenkori költészet intellektuális jellegéről beszélünk, nem ilyen értelemben tesszük. S nem is valamiféle új racionalizmusra gondolva. Hiszen hol van már az Ész mindenhatóságába vetett hit, a felvilágosultaké, hol van a Föld egyetlen rációval megáldott lényének büszke öntudata!
Annyi világméretű csalódás után jó, ha az értelem megmaradt a legvégsőnek, amibe fogódzzunk. Éppen ezért a gondolat sokkal inkább élményünk annál, mint hogy hidegen racionális tárgya legyen a költészetnek. Nem is tárgya, hanem sokkal inkább energiája. Mégpedig olyannyira elsődlegesen, közvetlenül, mint bármely, versben megnyilatkozó emóció.
Az értelemszerűség tehát nem azonos a józan ésszel vagy a spekulatív okoskodással, de rokon azzal a „törvényértő tiszta beszéd”-del, amelyet áthevít az alkotói személyesség, és ez az, ami a jelenkori költészet értelem kultuszát megkülönbözteti a lírai kifejezést általában ellaposító racionalizmustól. Értelemkultuszról beszélünk, de nehezen lehetne a jelenkori lírát a szentimentalizmus érzelemkultuszával szembeállítva – egyfajta irányzati beskatulyázás jegyében – „mentalizmus” címkével ellátni. Egy ilyen absztrakt kategória, amely legalább olyan rossz, mint az intellektualizmus, szükségképpen egyszerűsítené, szegényítené ezt a roppant bonyolult, szemléleti és stílusjegyekben egyaránt nehezen megragadható irodalmi korjelenséget.
Hogy ennyire elsődleges, lírai bensőséget igénylő élménnyé vált ma a gondolat, abban nyilván szerepe van annak, hogy korunk embere akarva-akaratlan minduntalan részesül abból a lenyűgöző és veszélyes hatalomból, amelyre a tudományos forradalmak révén az értelem emelkedett.
Nem véletlen, hogy a modern természettudományos világkép meghatározó szemléleti tényezője az úgynevezett intellektuális költészetnek. Szemléleti és nem elsősorban tematikai összetevője. Mert nem jelenti tudományos tartalmak feldolgozását, és idegen tőle a műszavakkal szemfényvesztő szélhámosság: a „természettudományos sematizmus”, amely egy időben nálunk is elharapózott: „Gravitáció ez vagy kohézió? / Mindegy. / Egymást keresik atomjaink. / Érzelmeink lakmuszát megpirosítja / a találkozások sava-borsa…” (Sinkó Zoltán paródiája)
Egy a naprendszerek keletkezéséről, a világegyetem „működéséről” szóló tudományos kisfilmet láttam, amely szuggesztív szemléletességű képsorokban mutatta be az univerzum szűkülő-táguló mozgását, ritmikus lüktetését, mintegy a szemléleti alapját ilyenszerű költői képeknek: „a Világegyetem szívdobogását hallgatom”; „versemben a Kozmosz szíve lüktet” stb. Ám ebből még korántsem lesz intellektuális költészet, legfeljebb a fizika költészete, vagy – még inkább – az, ami a modern fizika költészetéből még szemléletesen megragadható. Az a költészet, amelyet intellektuálisnak nevezhetünk, nem is „szemléletes” a szó hagyományos, köznapi értelmében. Legalábbis, nem az „ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel”-féle szemléletességmodellhez viszonyítva, hanem inkább olyanformán, mint József Attila hasonlata: „Tündöklik, mint a gondolat maga, a téli éjszaka”.
Akik e költészet kapcsán az elvontságot a szemléletesség hiányának szinonimájaként, elmarasztaló értelemben emlegetik, történetietlen álláspontra helyezkednek nemcsak a mai költészet hivatását, hanem a szemléletbeli korszerűségét meghatározó természettudományos világképet illetően is. Mert a költészetben is érvényes, amit Graff György a modern természettudományok vonatkozásában mond: „A szemléletesség, az ember számára szemléletes dolgok köre történelmi kategória. Az embernek a gondolkodás fejlettségi fokára jellemző sajátos tulajdonsága az, hogy mit tart szemléletesnek, és mit nem.” (A költészet és a modern természettudomány. Kritika, 1966./3.) Ismét József Attila-képre emlékeztetnék, amely a konvencionális szemléletesség igényeit bizonyára nem elégítené ki – „tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság” – de szuggesztív költőiségű, sőt filozófiailag is adekvát megragadása az anyag lényegének. Az a fogalom (örökkévalóság), amelyhez sokáig a transzcendens elérhetetlenség társult, és hiteles, meggyőző képi kifejezése a misztika számára hiábavaló ostrom maradt, a modern anyagelvűséget valló marxista József Attila költészetében az evidencia erejével ható képi formát nyer.
Tehát: egyrészt a szemléletesség jellege változott meg, másrészt ez a költészet valóban elvontabb, amennyiben az ember számára kevésbé hozzáférhető, kozmikus nagyságrendű dolgok és empirikusan nem igazolható törvényszerűségek körét is birtokba akarja venni. Ha a jelenkor lírája felismeréseiben visszariadna az absztrakcióktól, óhatatlanul anakronisztikussá válna.
Világszerte a líra válságát emlegetik: van, aki visszakívánja a költészet „természetes állapotát”, amely a költő és a közönség közvetlen, meghitt kapcsolatát biztosítja, és ami több mint „termelő” és „fogyasztó” egyoldalú viszonya; van, aki az utóbbiról, tehát magáról a közlés igényéről is lemondana, csak hogy verse ne váljon a tömegfogyasztás tárgyává; van, aki a nyelv elszemélytelenedése elleni tiltakozásként jelentéstani funkciójuktól teljesen megfosztott szavak spekulatív konstrukcióját hozza létre, a költői alkotásnak minden emberi tartalomtól elidegenedő – s a fogyasztókat mégjobban elidegenítő – termékét.
És amikor maga a költészet értelme válik kérdésessé, egy szép hagyomány, a brechti, József Attila-i, elioti nyomán – mintegy válaszként a szkeptikusok felé – kibontakozóban van az értelem költészete. E jellegzetes költői kifejezésmód legvégső szemléleti forrása az értelemnek az a – bevallott vagy be nem vallott – kultusza, amely nem az Ész oltára előtti naiv elragadtatás, hanem kettős, dialektikus viszonyulás: egyrészt az értelemhez mint legemberibb képességünkhöz való ragaszkodás, amely éppen azzal adózik méltóképpen az értelemnek, hogy nem feltétel nélküli, másrészt: bátorság az iróniára és öniróniára. Ez az értelemkultusz erősen szembeszökő eleme József Attila költészetének, akinek verseiben minduntalan előtűnik az „értelem”, a „szellem”, az „elme” hatalmára való hivatkozás, de a kívülmaradás attitűdje, az irónia is. Nálunk legfőképpen Páskándi Géza, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár költészete képviseli ezt a szemléletet, amelynek kialakulása részben József Attila-i indíttatásuknak is tulajdonítható.
De az intellektuális stílus jegyeitől nem maradhat mentes egyetlen költő sem, aki a korszerűség követelményét szem előtt tartja, hiszen a jelenkor költői eszközei közül legkorszerűbbek azok, amelyek a legintellektuálisabbak. Abban az értelemben is, hogy az olvasó részéről szellemi erőfeszítést, az intellektus aktív közreműködését követelik, anélkül, hogy lemondanának a közlés igényéről, és arról, ami a verset költészetté teszi. Ám ehhez az olvasó „szemléletének” is a korszerű filozófiai-tudományos világkép és a lírai eszközrendszer fejlődésének mai szintjén – legalább a József Attila-in – kell állnia. Ez a költészet nem állít a fogyasztó elé sem magasabb mércét, mint önmaga elé. Ahogyan Illyés Gyula megfogalmazta: „elvárom az olvasótól, hogy ő is fejtsen ki annyi erőt a megértés érdekében, mint a költő a megértetés érdekében. Csodálkozom azon, aki a mélységhez rögtön liftet is igényel”.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
