Constantin Brâncuși (1876-1957) remekművéről sokan, sokat beszéltek, de csak nagyon kevesen tudják, hogy miben áll ennek a rendhagyó alkotásnak a nagyszerűsége. A szobrász, amikor egy Gorj megyei Nőszövetség 1934-35 telén felkéri, hogy készítsen emlékművet Tg. Jiuban/Zsilvásárhelyen az első világháborús hősöknek, olyan világszerte ismert alkotó, aki már évek óta folyamatosan részt vett reprezentatív tárlatokon Franciaországban, Svájcan, Angliában, az Egyesült Államokban. Mégis örömmel vállalja a feladatot, mert úgy érzi, hogy ezzel tartozik szülőföldjének.
Ezúttal sem egy szokványos, mindenkinek tetsző, bevált megoldást választ, hanem a nehezebbet: egy olyan több elemből álló együtteshez készít terveket, amely kerülve minden szájbarágó, illusztratív megoldást, egyidőben szobor, építészet, városrendészet, filozófia, vallásos hit, az ősi anyagok, a népművészet és néphagyományok tiszteletén alapuló modern alkotás.
Brâncuși a hadba induló katona és hozzátartozói helyébe képzelte magát, és úgy építette fel immár kialakult szobrászi jelképeinek felhasználásával az emlékművet, hogy az a helyi hagyományok tiszteletén túl általános érvényű gondolatokat, üzeneteket közvetítsen életről, halálról, helytállásról, áldozatról, hazaszeretetről. Az együttes része a Hallgatás (csend) asztala, a Csók kapuja, a Végtelen oszlop.
Ha végigjárjuk az utat, a Csend asztalánál átérezhetjük a hadba induló katonát búcsúztatók meditáló szomorúságát. Nem szokványos asztal, hanem hatalmas malomkőre emlékeztető, súlyos asztallap a homokórát idéző székekkel, olyan hely, amely csendre, hallgatásra készteti a körülötte ülőket.
Az asztaltól hármasával csoportosított székek sora övezi a Csók kapuja felé vezető utat. Ez valójában nem is kapu, sokkal inkább diadalív, az utolsó ölelés, csók, az elválás ünnepélyes helye. Központi motívuma a művész Csók sorozatát juttatja az eszünkbe, erre utal a körbe zárt két félgömb: férfi és a nő örök kapcsolatát jelképezi.
Az út folytatása egy kis templom, amely a temetési szertartásokra, a hit gyógyító erejére való emlékeztetőként maradt a nehéz út része.
Ezt követi a legismertebb elem, a Végtelen oszlop, az égi és földi dolgok közötti kapocs, a halál utáni élet jelképe, amelyet a művész egy ég felé törő dinamikus, lüktető formával jelenített meg. A jel nemcsak az olténiai házak tornácainak faragott oszlopaira emlékeztet, hanem azokra az oszlopocskákra is, amelyeket ősidők óta ezen a vidéken temetéskor a sírok keresztjei mellé szúrnak, ezzel segítve elő a lélek égi útját.
Valamennyi nyilvánvaló, egyértelmű jelkép, amelyeket a formai szépség, egyszerűség, egység, harmónia tesz meggyőzővé, tartalmassá, kifejezővé. Alig lehetne nyilvánvalóbban utalni – a piramisokhoz, Bábel tornyához, Jákob lajtorjához hasonlóan – égi és földi dolgot közötti kapcsolatra, mint ahogyan azt a szobrász az égbe nyúló, közel harminc méter magas oszlopával tette.
Mégsem értették vagy nem akarták megérteni. A szocialista realista művészet teoretikusai a nyugati művészet formalista, burzsuj, kozmopolita képviselőjének tartották, az alkotásait elhanyagolták, és ha nem következik be gyökeres szemléletváltás ezen a területen, azok teljesen tönkremennek.
Szerencsére nem ezt történt, a legtöbben már tudják felénk, hogy Brâncuși alkotása „nemzeti érték”, a „modern szobrászat remekműve”, csak azt nem értik még, hogy miért az. A közhelyeket ezzel kapcsolatban természetesen mindenki, az általános iskolás tanulók is ismerik, de innen a megértésig, átérzésig, elfogadásig hosszú út vezet. Úgy tűnik, az alkotó tiszta, értékközpontú, a hagyományokat tisztelő, bátor, újító álláspontjának követéséhez a rendelkezésre álló nyolcvan, kilencven év kevés.
