A Ceuta körüli válság ügyében az európai reagálás elhamarkodott és igazságtalan volt. Ehhez az állásponthoz országunk is csatlakozott Nicușor Dan aláírásával, noha erre semmilyen oka nem volt. Éppen ellenkezőleg: valamennyi európai nemzet közül nekünk erkölcsi kötelességünk lett volna Spanyolország mellett kiállni, hiszen az ország kitárta karjait románok milliói előtt.
A ceutai válság már az első pillanattól kezdve egy megszervezett művelet benyomását keltette. Lehetetlen ötvenezer embert rávenni arra, hogy a vízbe ugorjon, csak azért, hogy eljusson Spanyolország területére. A marokkói állam közvetlen felelősséget visel a történtekért, olyan okokból, amelyek itt nem részletezek. Az európai államoknak az lett volna a kötelességük, hogy tájékozódjanak, ne pedig azonnal reagáljanak. Tájékozódtak ugyan, de reakciójuk igazságtalan volt – már önmagában az olasz vezetés szerepvállalásának figyelmeztető jelnek kellett volna lennie, legalábbis a migráció kérdésében. Több európai állam támadta Spanyolországot, mert a szélsőjobboldali szavazatokra pályázott, és mert Spanyolországot egy szociáldemokrata vezeti, akinek „alapvető bűne” csupán az, hogy a migránsok integrációjára egy másik modellt alkalmaz: emberibbet és hatékonyabbat, mint az európai mainstream biztonságközpontú megoldásai.
Sajnálatos módon ebben a műveletben mintegy hatvan ember életét vesztette. Hamis közösségi fiókok tévesztették meg őket, és a marokkói állam is arra bátorította őket, hogy jussanak el Spanyolországba. Semmi sem indokolta volna, hogy a spanyolok egy ilyen helyzetre fel legyenek készülve. Marokkónak mind az Európai Unióval, mind Spanyolországgal vannak megállapodásai ebben a kérdésben, és semmiféle megrázkódtatás vagy konfliktus nem történt, amely igazolhatta volna ezt a migrációs hullámot. Ráadásul a spanyol határőrség és a hadsereg példásan viselkedett. Érdemes megemlíteni Ceuta lakóinak reakcióját is, akik elkergették az uszítani érkező szélsőjobboldali influenszereket és politikusokat. Időközben a marokkóiak többsége visszatért hazájába.
Az európai többségi álláspont azonban nem volt az egyetlen. Franciaország külön nyilatkozatban fejezte ki szolidaritását Spanyolországgal. Már ezen is el kellett volna gondolkodniuk a bukaresti döntéshozóknak. Ez azonban nem volt elég, és Nicușor Dan neve végül egy olyan levélre került, amelyet nem lett volna szabad aláírnia.
Nem álltunk semmiféle nagy stratégiai dilemma előtt; egyszerűen itt volt az ideje annak, hogy a saját fejünkkel gondolkodjunk, és a szolidaritást válasszuk egy olyan ország iránt, amellyel rendkívül sok közös vonásunk van, és amely katonákat állomásoztat Romániában a mi védelmünk érdekében.
