A vészjelzések az utóbbi évtizedekben egyre sokasodtak. Vance Packard amerikai közíró Tékozlók című könyve, amelyben kimutatta, hogy az esztelen gazdálkodás következtében az Egyesült Államok nyersanyagtartalékai rövidesen kimerülnek, nagy feltűnést keltett a hatvanas években, de gyakorlati hatása nem nagyon mutatkozott Azóta sok minden megváltozott a világban ezen a téren is; a nyersanyagtermelő országok gazdasági függetlenségre irányuló törekvései és a szükséglet rohamos növekedése arra készteti az iparilag fejlett országokat, hogy újraértékeljék a tartalékokat, amelyekre civilizációjuk „működtetésére“ és fejlesztésére számíthatnak. Ne felejtsük el, hogy az emberiség fele a nyersanyagtermelés 85 százalékát használja el. Claude Guillemin, a Francia Geológiai Szolgálat igazgatója erről a fontos kérdésről nyilatkozott a L’Express című párizsi folyóiratnak. A kérdéseket Jacqueline Giraud és Sophie Lannes fogalmazták.
de nombreuses sociétés savantes françaises et internationales, membre de l’Académie des Sciences
– Tanulmányában ön felteszi a kérdést, vajon az emberiség eljutott-e a kilencedik naphoz? Mit jelent ez a megfogalmazás?
– A békalencséről szóló példázatra gondolok. A növény fokozatosan ellepi a tó vizét. Mindennap az előző napi felületnek a kétszeresét. Előbb a tó vizének csak egyezrednyi részét foglalja el, de tíz nap elegendő ahhoz, hogy teljesen ellepje. A példázat lényege az, hogy a kilencedik napon a helyzet még nem tűnik kétségbeejtőnek: a tó felületének a fele még szabad. Ám másnapra a békalencse egyedüli ura marad a tónak. Márpedig tevékenységeink jó része úgy növekedik, mint a békalencse. A kérdés tehát az, valóban eljutottunk-e a kilencedik nap estéjéhez.
– Ön azt hiszi, hogy igen?
– Ami az energia felszabadítására alkalmas anyagokat illeti, nincs kizárva. Az érceket tekintve biztos, hogy nem.
– Miben látja a különbséget?
– Az energiát felszabadító anyagok eltűnnek a folyamat során. Az összes többi, akár fémes, akár nem fémes ásványokról van szó, elméletileg elnyűhetetlen. Egy rézdorong például örökkévaló.. Persze a fém egy jelentéktelen része elvész megmunkálás közben, majd a rozsdásodás miatt. De ha nem dobnák szemétbe azt a rézrudat, számtalanszor újra lehetne használni.
– Tehát elméletileg nem is lenne szükség új rézlelőhelyek feltárására?
– Véleményem szerint a fémek 80-90 százalékát újra lehetne értékesíteni. (De hát engem optimistának ismernek.) Eszerint a 10 százalékot kellene pótolni, és természetesen azt a mennyiséget, amely az ipari növekedés során még szükségessé válik. Csakhogy egyelőre nagyon messze vagyunk az ésszerű gazdálkodástól. S a tékozlás nemcsak a már felszínre hozott anyagok terén észlelhető. Ha igaz, a földkéreg egésze nyersanyagokból áll, s így a teljes kimerülés veszélye nem fenyeget, de szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy eddig csak a könnyen kiaknázható lelőhelyeket értékesítettük. Utódainknak csak nagy munkával felszínre hozható tartalékokat hagyunk hátra. Botrányosnak tartom, hogy néhány évtized alatt elpazarolunk olyan értékeket, amelyek négymilliárd év alatt jöttek létre.
– Tehát szembe kell majd néznünk az ásványi anyagok terén megnyilvánuló hiányokkal.
– Biztosan. Másfél esztendő alatt a réz, az ólom, a cink és sok más fém ára megkétszereződött. Mivel olcsón jutottunk hozzá, könnyelműen bántunk velük. Gondoljon arra, hogy a világon elhasznált ásványi nyersanyagok 3,5-4 százalékát teszik ki a világ nemzeti bruttó termelése összértékének. Ehhez számítsa hozzá, hogy sok ország gazdaságának egyensúlya ma is kizárólag ásványi kincseitől függ.
– Mondhatna néhány példát?
– Bolívia, Malájföld, Indonézia az ón, Chile és Zair pedig a réz világpiaci árától függ. Bolívia esete rendkívül jellemző: ha az ónt feldolgozó országok magasabb árat fizettek, Bolívia jobban élt. Aztán csökkentették az árakat, és a bolíviaiak rosszul éltek. Joggal hibáztatják a gazdag fogyasztó országokat, hogy megakadályozzák a nyersanyagtermelő államok fejlődésének a tervszerűsítését. Akárcsak a búrmogyorót vagy a cukornádat termesztőkét. Igazán elérkezett a változások ideje.
– Ön osztja a Római Klub borúlátó véleményét?
– Nem. A békalencse példájához visszatérve: ez a parabola számtanilag helyes, biológiailag hamis. Ha a tóban sok a békalencse, akkor más szervezetek megtámadják majd és megakadályozzák túlzott elszaporodását. Ez a biológiai egyensúly törvénye. Véleményem szerint a Római Klub következtetései éppen azért tévesek, mert csupán a jelenlegi ipari növekedés adatait vették figyelembe, nem számoltak a szabályozó tényezőkkel. Hogy egyébről ne beszéljek: éppen az energiaválság készteti arra az embereket, hogy új megoldásokat keressenek, az eddiginél több anyagi és szellemi befektetéssel biztosítsák a kutatások eredményességét.
– Ön szerint született már valamiféle, akár részleges megoldás is?
– Az áremelkedések máris új helyzetet teremtettek: olyan nyersanyag-lelőhelyek kiaknázása válik kifizetődővé, amelyeket eddig elhanyagoltak. Emelkedik a nyersanyagok ára, tehát rövidesen új bányákat nyitnak. Átértékelik a tartalékok hasznosíthatóságát. A tartalékok alatt ugyanis ma azokat a lelőhelyeket értik, amelyek ismertek ugyan, de kiaknázásuk nem kifizetődő. Holnap azonban azzá válhat. És a nyersanyagok ára nem az egyetlen indíték a kiaknázási politika megváltoztatására. Az itthoni lelőhelyek kiaknázása az államérdek szempontjából akkor is eredményes lehet, ha pénzügyileg nem az.
– Tehát az új lelőhelyek feltárása sürgető.
– Fokozni kell természetesen a felderítő munkát. De mindenekelőtt meg kell változtatnunk a módszereinket. Eddig szerte a világon azokat a lelőhelyeket fedezték fel, amelyekben az értékes rétegek a felszínhez közel feküdtek, szinte felkínálták magukat. A geológus módszere: kalapáccsal a kezében bejárni a hegyekét, feltörni a követ, hogy felfedezze benne az ásványt. De mindaz, ami távolabb van a felszíntől, akár csak 50 méter mélységben is, elkerüli figyelmünket. Ha volna módszerünk arra, hogy megállapíthassuk, mi rejlik a földkéregben 500 méter mélységig, tízszer több ásványi tartalékra lelnénk.
– A kőolajkutatóknak sikerült.
– Igen ám, de a kőolaj-lelőhely óriási területű a talajban kígyózó vékony ólomérhez viszonyítva például. És a kőolaj – folyadék. A föld alatti víztartalékokat is fel tudjuk fedezni. Szilárd rétegbe zárt folyadékot könnyű felismerni. De a fémet a kőben: sokkal körülményesebb. Új geofizikai kutatási módszereket kell feltalálnunk a mély rétegek megismerésére.
– Tehát véget kell vetni „a tej lefölözésének”?
– Fel kell hagynunk a könnyű megoldásokkal. Persze ez nem könnyű. A ,,lefölözés” módszere nem a XX. században született. Gyökerei messzire nyúlnak, s magyarázatát abban lelhetjük, hogy mérsékelt égövi civilizációban élünk. Vagyis egy olyanban, amely bőségre épül, a föld más részeire nem jellemző gazdagságra. Az eszkimók például ismerik az élelem és a hő értékét. A déli emberek tudják, mit ér a víz. Nekünk szerencsénk volt, mindenből jutott elég, s azt hittük, kedvünkre pancsolhatunk a kincseinkben. Ez történt a bányászatban is. Eddig a bányákból azt hozták felszínre, ami a pillanatnyi technikával a leginkább kifizetődő volt. Ha egy bányát rosszul aknáztak ki, aztán felhagytak a munkával, újramegnyitása nagyon sokba kerül és veszedelmes. Ezért küzdünk a lelőhelyek teljes kiaknázásáért.
– Mit ért ön ezen?
– A lelőhely bizonyos ásványok rendkívüli, a normálistól eltérő koncentrációját jelenti. Jelenleg csak azokat az érceket hozzák felszínre, amelyek kifizetődőén értékesíthetők. S továbbra is a földben maradnak olyan anyagok, amelyekkel a jelenlegi árak mellett nem érdemes foglalkozni. Teljesen értelmetlen gazdálkodás az ilyen. Egy fémekben szegény ország, mint Franciaország például, mindent felszínre kellene hogy hozzon, amit egy bánya tartalmaz, akkor is, ha az ásványok egy részét tartalékolná, amíg az árak növekednek. Egy ólombányában például előfordulhat rézérc is, amelynek a kiaknázása, a gyenge koncentráció miatt, a világpiaci ár kétszeresébe kerülne. Két szempontból is érdemes kiaknázni: vagy azért, hogy tartalékoljuk, amíg felmegy az ára, vagy azért, hogy felhasználva külföldi valutát takarítsunk meg. Hosszú ideig megmosolyogtunk bizonyos országokat, ahol a devizahiány miatt nem kifizetődő lelőhelyeket is kiaknáztak. Az a gyanúm, hogy nemsokára mi is erre kényszerülünk.
– Mindig visszatérünk ugyanahhoz a problémához: a magatartás kérdéséhez. Hangyává kell változtatni a tücsköt?
– Ez az alapvető kérdés. Minden eszközzel meg kell fékezni a pazarlást. Ismét rászoktatni az embereket, hogy a lehető legtöbb ideig használják a jó minőségű tárgyakat. A városiasodás folyamatában a csűröket a szemétládák váltották fel. A csűrben bizonyos tárgyak néha nemzedékeken keresztül vesztegeltek, aztán újra napfényre kerültek. A nagymama csipkéit ismét felvarrták a új szabású ruhákra. A szemétládába került tárgyak azonban örökre elvesznek. Valamilyen módon vissza kellene állítanunk a csűröket.
– De hát ez nemcsak egyéni magatartás kérdése. Mit tegyünk például azokkal a csomagolóanyagokkal, amelyeket már eredetileg úgy terveznek, hogy használat után szemétbe dobjuk őket?
– Természetesen a pazarlás nem egyéni ügy, társadalmi szinten kell küzdeni ellene.
– Arra is gondolnunk kell, hogy e tárgyak java részét – autókat, háztartási gépeket, rádiót, televíziót – már eleve rövid életűnek tervezik.
– Eszembe jut a nylon feltalálójáról szóló, az 50-es években kelt történet, amelynek hitelességéről sohasem bizonyosodtunk meg. Azt meséiték, hogy ez a tehetséges ember öngyilkos lett, amikor találmányát ipari méretekben kezdték gyártani. Feltalált ugyanis egy gyakorlatilag elnyűhetetlen műszálat, a gyárosok pedig saját kutatóikat arra biztatták: oldják meg a „gyenge kötések” becsempészését az anyag molekulái közé, hogy csökkentsék a nylon tartósságát. A pazarlásnak ezt a formáját is meg kell szüntetni. Tartós, jó minőségű árut kell termelni, hogy csökkenjen a nyersanyagfogyasztás.
– A tartós termékek előállítása viszont növeli a munkanélküliség veszélyét. Van erre megoldás?
– A jó minőségű termékek előállítása hosszabb munkaidőt kíván. Ezenkívül vissza lehetne állítani a karbantartási, javítási szolgálatokat, amelyek szintén munkahelyeket biztosítanak. A közgazdászoknak mindenesetre tanulmányozniuk kellene ezt a lehetőséget. És megfontolni a teherszállítás átszervezését is. Nálunk az áruszállítás egyre nagyobb részét országúton végzik, noha ez energiafogyasztás szempontjából ez helytelen. A vasúti szállítás sokkal gazdaságosabb. Persze rövid távon meg kell tartani a teherautókat. De a teherkocsik végtelen sora az ország autóútjain minden szempontból értelmetlen. Az első tennivaló az lenne, hogy egy nagy teherautó mögé kapcsoljanak néhány másikat, s akkor ismét feltalálnák a vonatot.
– Ön megoldásokat javasol. Gondolja, van némi esély azok alkalmazására?
– Az elmúlt esztendőben részt vettem egy szakértőbizottságban, amely a hulladékok kérdésével foglalkozott. Eleinte, júliusban, még arról folyt a vita, hogyan szabadulhatunk meg a műanyagból készült palackoktól, hogyan égessük el a régi autóabroncsokat. A legutolsó találkozásunkon, december 19-én, már szó sem volt ilyesmiről: semmit sem akartak eldobni immár! Megőrizték a palackokat, megjavították az abroncsokat. Az az érzésem, hogy gyorsan alkalmazkodni tudunk az új helyzetekhez. A probléma az, hogy egész mai világunk viszonylatában kell gondolkoznunk. Én, sajnos, nem vagyok közgazdász. De azt hiszem, hogy új gazdasági rendszert kell teremtenünk, amely tartósabb anyagokra támaszkodik. Meg kellene gondolnunk, mennyi munkaerő szükséges ezek előállítására és karbantartására, hogyan oldhatjuk meg a szükséges szakismeret terjesztését stb.
– Jelenleg hogyan áll az anyagok újrafelhasználásának ügye?
– Ami az élelmiszer-hulladékokat illeti, nagyon kevés történik. Gondoljuk meg, hogy az Egyesült Államokban annyi élelem kerül a szemetesládákba, amennyivel meg lehetne kétszerezni India lakosságának az ellátását. Hatszázmillió emberét. Az élelmiszer-hulladékokat a világon sehol sem használják fel újra. Ami az ásványi eredetű nyersanyagokat illeti, világviszonylatban körülbelül 30-35 százalékuk kerül ismét vissza a technológiai folyamatba. Ám ez rendkívül eltérő az anyagokat és az országokat tekintve. Bizonyos országokban például a vas 60 százalékát, de a cinknek csak 12 százalékát használják fel újra. Annyi bizonyos, hogy jó szervezéssel nagyon gyorsan legalább kétszeresére lehetne növelni az újra felhasznált anyagok mennyiségét.
– Persze, ez nem megy önmagától.
– Természetesen, gazdasági bátorításra van szükség. Az Egyesült Államokban például elhatározták, hogy az állam elsősorban olyan termékeket vásárol, amelyek újrafelhasznált anyagból készülnek. És természetesen a fogyasztókat’is igyekeznek ilyen értelemben nevelni.
– Feltételezve, hogy a fogyasztó elfogadja az újrafelhasználás gondolatát, mit tehet ő maga az ügy érdekében?
– Ha gyorsan akarjuk megoldani ezt a problémát, nagyon egyszerű módon kell kezdeni. Íme az első szükséges intézkedés a háztartási hulladékok visszanyerésére: minden háztartásban két szemétláda legyen. Az egyikbe kerülnének az élelmiszer-hulladékok, a másikba a fém-, üveg-, papír- és egyéb holmik. (Persze nem kényszerítő intézkedésekre gondolok.) Ily módon a hulladékoknak csak egy része kerülne a szemétdombra és ez máris nagy nyereség lenne. Mert a hulladék eltüntetésének a mai módszere hihetetlen károkat okoz. Az élelmiszer-hulladékokból például gázt vagy petróleumot lehetne előállítani. Ma a legjobb esetben ezek egy részéből rossz minőségű talajjavító trágyát készítenek.
– Úgy tudom, ön a vízhasználat terén is erőteljes intézkedéseket sürget.
– Az az érzésem, hogy nálunk is kezdik már felismerni a víz értékét. Fejlett ország vagyunk, amely nagyon kevés föld alatti vizet használ, tehát olyat, amely természetes úton tisztul. Mesterségesen tisztított folyami vizet használunk, s ez 500 millió frankba került 1972-ben. És rengeteg energiát fogyasztottunk erre a célra. Ha meggondoljuk, hogy mibe kerül, szinte hihetetlen, hogy a gyepet ugyanazzal a vízzel öntözzük, amelyet annyi munkával tisztítottak meg az emberi fogyasztásra. Új városokat kell tervezni, ahol kettős vízvezetékhálózat biztosítja az ivóvíz- és az egyéb célokra szolgáló vízellátást.
– Mi a véleménye a „nulla növekedés” elméletéről?
– A „nulla növekedés” gondolata gazdag országokban született. A többiek számára teljesen elfogadhatatlan. A szegény országok fejlődése mindannyiunk közös érdeke. Be kell bizonyítanunk nekik, hogy nem a kiváltságaink megtartására törekszünk, hanem a föld kincseinek igazságosabb elosztására. Ettől függ a világ jövője.
Válogatta és fordította Tamás István
Megjelent A Hét V. évfolyama 40. számában, 1974. október 4-én.
