Akárki nyerje a novemberi amerikai elnökválasztást, annak mindenképpen jelentős hatása lesz Magyarországra. Beszélgetés a ma 90 éves Charles Gatival.
Júliusban több unokáját is elhozta Budapestre, megmutatni nekik a Barcsay utcát, ahol felnőtt. Hogy tetszett az amerikai tinédzsereknek a szülővárosa?
Családi látogatás volt, barátaim se tudtak róla. Kapuzárás előtt még meg akartam mutatni szép szülővárosomat egyik fiamnak és három tizenéves unokámnak. Amerikai feleségem, aki ismeri a várost, segített. Politikáról nem esett szó. Azt hiszem, leginkább valóban a Barcsay utca tetszett nekik, közel a Madách gimnáziumhoz, ahol valaha oly rossz tanuló voltam. Az egyik unokám nem akarta elhinni, hogy a nagypapa, aki annyit prédikál a tanulás fontosságáról, egyszer megbukott biológiából. A Duna parti sétákat élvezték, az ott lévő betonba ágyazott cipők történetét azonban nehezen fogták fel. Ha volt csalódás, az a Gellért fürdőben volt. Beharangoztam nekik a hullámfürdőt, de kiderült, hogy évek óta nem működik.
Hosszú pályája során Amerikában elsősorban nem Magyarország- hanem szovjet blokk- és kommunizmus-szakértőnek számított. Washingtonban konszenzus látszik abban, hogy a stratégiai fenyegetés nem annyira Oroszország, hanem Kína felől érkezik. Nem mond ennek ellen az Ukrajna elleni orosz háború?
Világunk ma veszélyesebb, mint a hidegháború korában volt. Teng Hsziao-ping idején Kína ambiciózus és nagyon sikeres gazdasági reformot hajtott végre, míg most, Hszi Csin-ping alatt a hangsúly átkerült az Egyesült Államokkal való katonai és gazdasági versengésre. Egyetlen szám mindent elmond: Kínának 370 nagy hadihajója és tengeralattjárója van, több, mint az Egyesült Államoknak. A gazdaság ugyanakkor lelassult, mert Hszi és kollégái nem tudják összeegyeztetni a kapitalista gazdaság szükségleteit a politikai diktatúrával. Kicsit közelebb Magyarországhoz, Putyin veszélyesebb, mint a szovjet politikai bizottság volt a hidegháború idején, hiszen szinte minden ügyben csak ő dönt, eltűntek a politikai bizottság által jelentett korlátok. Miközben egy új, nyugatellenes világrendről álmodik, Putyin egyedüli főnök, senki sem meri neki megmondani, hogy a politikája, nevezetesen az Ukrajna elleni háború katasztrofális tévedésen alapszik. Azt hiszi, hogy a Nyugatnak már vége. Úgy vélem, hogy Putyin és Kína is túlbecsüli a saját lehetőségeit, miközben súlyosan alulértékeli a Nyugatot.
Ennek alapján most közelebb vagyunk egy világháborúhoz, mint a szovjet időkben?
Nem gondolom, hogy a világ közel járna egy világháborúhoz. Moszkva blöfföl, amikor nukleáris háborút emleget; így próbálja megijeszteni és ezzel maga alá gyűrni a Nyugatot. A magyar kormány propagandagépezete azért beszél világháborúról, hogy kontrasztot képezzen Orbán Viktor miniszterelnök úgynevezett békemissziójával, ami egyébként kizárólag Orbán egóját szolgálja, nem a békét.
Mégis, Magyarország egyik közvetlen szomszédját megtámadták, harmadik éve tart a háború.
Ami Ukrajnában folyik, az borzalmas tragédia. Mindenekelőtt Ukrajna számára az, de Lengyelországnak és a balti térségnek is. Ugyanakkor tragédia Oroszország számára is. Putyin az orosz népet nacionalista maszlaggal mozgósította, ami gyakori a diktátoroknál, amikor nem tudják hatékonyan megoldani országaik valós problémáit. A háború Nyugaton viszont csaknem mindenkinek felnyitotta a szemét és most már látják a Putyin-rezsim igazi természetét. Itt van például Németország, ahol a korábban meglehetősen oroszbarát kormány drámai módon szembefordult a Kremllel. Láttuk, hogy a NATO milyen gyorsan mozgósította forrásait Ukrajna függetlenségének védelmében. Nagy meglepetésre Finnország és Svédország feladta hagyományos semlegességét, hogy segítsen feltartóztatni és elszigetelni Oroszországot.
Röviden: Putyin azt jósolta, hogy Kijev három nap alatt elesik, de kitűzött céljának pont a fordítottját érte el. Gondoljuk csak végig: a háború már nemcsak Ukrajnában, de magában Oroszországban is folyik. Ki kétli, hogy egy demokratikus Oroszországban Putyint már régen lemondatták volna? Hruscsov 1962-es kubai kalandját leszámítva egyetlen szovjet vezető sem követett el ekkora alapvető műhibát. Teljesen tévesen értékelte Ukrajna és a Nyugat elszántságát. Micsoda balfácán!
Mennyire vehető biztosra az Ukrajnának nyújtott amerikai támogatás? A novemberi elnökválasztás után is kitart majd az elszántság?
Az amerikai elszántság mértéke és jellege megváltozhat. Ha Trump nyer novemberben, akkor nem fog annyit segíteni, mint eddig a Biden-kormányzat. Trump kedveli Putyint, de figyelembe véve az amerikai kongresszust, a sajtót és a közvélemény befolyását, nem tudja teljesen magára hagyni Ukrajnát. Ha viszont Harris győz, akkor az USA még aktívabb lesz, mint Biden alatt. Harris ugyanis majdnem olyan eltökélt, mint Ronald Reagan volt az 1980-as években. Ez nem meglepetés. Indiából 19 évesen bevándorolt anyja csodálta választott hazáját és lánya azóta is az ő hazafias „amerikai álmát” éli meg. Továbbá, mivel nő, politikai értelemben kevésbé engedheti meg, hogy gyengének tűnjön. Egykori ügyészként amúgy egyáltalán nem gyenge – de erősnek is kell látszania, hogy elkerülje a bírálatokat. Azt sajnos nem tudom megmondani, ki nyeri meg az elnökválasztást. Van olyan nap, amikor arra számítok, hogy Harris több millió szavazattal többet kap, mint Trump; másnap arra, hogy Trump több elektori voksot kap, tehát mégis nyer; a harmadikon pedig attól félek, hogy nem lesz békés a hatalomváltás. Mind a három lehetséges végeredmény.
Mi következik ebből Magyarország számára?
Amerikából nézve Magyarország gyakorlatilag magára maradt Európában. Orbán Viktort és Szijjártó Pétert Nyugaton már nemcsak bírálják, de ki is nevetik, amiért felnagyítják a saját jelentőségüket. Orbán jóslásokba bocsátkozik, hogy milyen lesz a világ évtizedek múlva; Szijjártó azt állítja, hogy olyan nemzetközi konfliktusokban közvetít, amelyekben a nagyhatalmak is tehetetlennek bizonyultak. Közben Magyarország jelentős adófizetői pénzeket költ az amerikai elnökválasztás befolyásolására, ennek egy részét legálisan, más részét valószínűleg az asztal alatt. A budapesti amerikai nagykövetet állandóan és durván támadják, amiért bírálja a magyar kormányt – pedig a diplomata még mindig szövetségesként beszél Magyarországról, ami nagy önmegtartóztatásra utal a részéről. Példátlan és tulajdonképpen gyerekes pimaszság, hogy Orbán nem talál időt fogadni a nagykövetet és az is furcsa, hogy a magyar kormány bojkottálja a július 4-i nagy amerikai ünnepet, a Függetlenség Napját. Kinek fontosabb a jó viszony? Amerikának vagy Magyarországnak? A magyar kormány az Egyesült Államoktól, az Európai Uniótól – és igen, a még nálam is öregebb Soros Györgytől – védi a magyar szuverenitást, de a „baráti” Oroszországtól és Budapesten tevékenykedő kémhadseregétől már nem. Hol van itt az elv, a nemzeti érdek, vagy legalábbis az okos kalkuláció? A szuverenitás egyébként, bármilyen fontos is, nem a nemzetközi kapcsolatok egyetlen alapelve. Az volt a 19-ik században, de nem az a 21-ikben. Akik ezt nem tudják, iratkozzanak be egy bevezető szintű kurzusra a nemzetközi kapcsolatok alapelveiről. Javaslom a bécsi Közép-európai Egyetem egyik kurzusát.
Ami a novemberi amerikai választásokat illeti, Trump győzelme esetén Orbán elmondhatja, hogy a kockázatvállalása bevált. Ha pénzügyileg tovább támogatja Trumpot, időnként be is juthat a Fehér Házba. Ha a szenátus jóváhagyja egy új amerikai nagykövet kinevezését, ami közel sem biztos, akkor a Szabadság tér ritkábban bírálja majd a magyar külpolitikát. Ennek ellenére fontos megjegyeznem, hogy Trump elnöksége esetén se lesz igazán meghitt, baráti kapcsolat a két ország között. Amerikában is számít persze a központi hatalom, de az Orbánt kedvelő ultrajobboldali Heritage Alapítvány nem azonos a Republikánus Párttal, a Republikánus Párt nem azonos Amerikával, és egy esetleges Trump-győzelem sem jelenti, hogy a szenátus vagy a képviselőház is mindenben az új elnökkel tart.
Ha Harris győz, akkor az Egyesült Államok és szövetségesei nyomást fognak gyakorolni Orbánra, hogy váltson irányt és támogassa Ukrajna történelmi harcát a függetlenségért. Felszólítják, hogy álljon Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Románia és Csehország mellé, késztesse távozásra Putyint Ukrajnából. Ha ehelyett Magyarország továbbra is Oroszország pártját fogja, el tudom képzelni, hogy egy Harris-kormányzat áthelyezi az amerikai NATO csapatokat Magyarországról Romániába és megelégedéssel nyugtázná Magyarország távozását a NATO-ból.
Évek óta bírálója a magyar kormány politikájának, de ez az eddiginél erősebb kritika.
Részben a csalódás befolyásol. Még emlékszem, amikor a 90-es évek elején Orbán kis kocsijával Felcsútra vitt. Akkoriban a Liberális Internacionálé egyik alelnöke volt. Nem gondoltam, hogy ilyen köpönyegforgató lesz belőle. Erőteljes kritikám tehát nemcsak arról szól, hogy mennyire csalódtam benne, hanem arról, hogy mennyire csalódtam saját magamban is. Fáj az is, hogy ezt teszi szülőhazámmal. Ezt éreztem júliusban a Barcsay utcában. Meghatódtam, amikor az egyik unokám, aki most járt először Magyarországon, ott jelentette ki, hogy első gyerekének magyar nevet ad majd. Végül is, a 90-ik szülinap is számít. Ha nem most mondom el mindezt, amikor még jó bőrben vagyok, akkor mikor?
Névjegy
Charles Gati, a Népszava rendszeres szerzője, a Magyar Nemzet kultúra rovatának egykori gyakornoka 1956 óta él az Egyesült Államokban. Ott járt egyetemre, szerzett doktori címet és lett a nemzetközi kapcsolatok közismert, tekintélyes professzora. A 90-es évek elején az amerikai külügyminisztériumban volt tanácsadó. Fő szakterülete a Szovjetunió és a keleti tömb, de írt könyvet az 1956-os forradalom történetéről is. Köteteit Magyarországon kezdetben az Orbán Viktor és Kövér László által fémjelzett Századvég adta ki.
Megjelent a Népszava Külföld rovatában 2024. szeptember 14-én.
