Csak király
Cornelius Clemens konzul szólt: „Kivánom,
hogy minden rabszolgám csak azt a munkát
kapja, amelyhez kedve, vágya vonja.
Csak mit szivesen, azt végezzük jól el.
Rossz helyre téve mit sem ér az ember,
jó fazekas is kontár kerti munkán.”
De egyszer szemlét tartott birtokán
s látott egy szolgát, akin gúnyolódtak
a többiek, mert az sután s ügyetlen
munkált az úton, tétován, ütése
saját ujját sebezte kalapáccsal.
Kedvetlenül fordul tiszttartójához
a konzul és szemével kérdi, mint van.
„Bocsáss meg”, szól az, „mindent megpróbáltam
a kallótól a takács mühelyéig,
de ez bizony nem értett semmihez sem.”
Cornelius Clemens most türelme-vesztve
ily szóval fordult az ügyefogyotthoz:
„Mi volt hát otthon, mondd, a mesterséged?”
A rabszolga bánatfelhőzte arcát
sötét gőggel emelte: „Csak király.”
A konzul hallgatott, részvéte felkelt
s az ember sorsán hosszan eltünődött.
S mert kegyes úr volt, így szólt: „Öljétek meg.”
Szerb Antal fordítása
Pávaszem
Hüvös kastély, csalán zöldárnyas palotája.
Kerek pajzsú, kövér katicabogarak
topognak redőnyein, lázas utazók.
Padlásán, legfelül, a manzárdablaknál
fekete bőrén kék pöttyel legel a hernyó.
Hirtelen tulipánfelhő zárja el a kilátást —
besurranva a csalán résnyi ablakán
a pávaszem megleli ifjukora földjét.
Sietve suhan át a kedves termeken,
véres lángfény ragyogja be a palotát.
Kilobban a kapun. Egy villanással. Eltűnt.
De a hernyó a bíbortűzijáték láttán
váratlan s névtelen sóvárgással kilép
a tetőre és felkúszik a meredek falon,
a párkány pereméig. Ott, a szabad levegőben
legombolyodik a világról, álmodik és költ.
Álmában formálódik és színesedik;
énekét szíve piros vére járja át;
míg jégen szikrázó nap tüze aranyozza
sisakját, acélozza páncélját és pajzsát.
És tücsökszó zendül majd május reggelén
és sarjadó vetésben harsog a pacsirta:
vad vajudásból itt nyomul a fényre, itt sír
öt ragacsos vér-könnycseppet. Egyszerre – ha!
Ki az? Szellemet érzek én és szárnyakat!
Ez ragad és visz engem! Föl! A magas égbe!
Veszélyt keresni, mérni méretlen világot.
Kezemben sorsom legfőbb adománya van:
ismerem szellemem, legtisztább sugaram,
mit csak némán csodáltam: magamban magam.
Orbán Ottó fordítása
Carl Friedrich Georg Spitteler (Liestal, 1845. április 24. – Luzern, 1924. december 29.) svájci Nobel-díjas költő. A kortárs Gyergyai Albert méltatása szerint: „Utolsó mohikánja ő talán annak a heroikus falanksznak, amely a tiszta és transzcendens germánságnak sajátos, fényes erőpróbája volt, s amelynek mély humusza Hammerfesttől Luzernig, a fjordoktól a Vierwaldstätti-tóig húzódik.” Utóbb a díjra való érdemességét többen vitatták, egy 1967-ben készült elemzés „a régmúlt tragikus dinozaurusza” névvel illeti.
Az első világháború idején a Zürichben tartott Unser Schweizer Standpunkt című beszédében kiállt a több kultúrájú Svájc mellett. A német-olasz feszültség következtében az író Svájc hagyományos bölcsességére és semlegességére, illetve a közös történelemre és állampolgárságra hivatkozva arra kérte az ország polgárait, hogy tegyék félre a két háborús félhez fűződő szimpátiájukat.
1919-ben irodalmi Nobel-díjat kapott.
Nur ein König
Konsul Cornelius Clemens sprach: Ich will,
dass jeder meiner Sklaven seine Arbeit
erhalte zugeteilt nach Wunsch und Neigung.
Nur was man gerne tut, das tut man recht.
Ein Mann am falschen Platz ist halb ein Mann;
Der beste Töpfer pfuscht im Gärtnerhandwerk.
Doch als er nun zu mustern kam sein Landgut,
bemerkt’ er einen Sklaven, der, verhöhnt
vom grossen Haufen, ungeschickt und hilflos
arbeitete am Weg, mit seines Hammers
unsicherm Schlag verwundend seine Finger.
Unwillig zu dem Major Domus wandte
sich nun der Konsul und sein Auge forschte.
„Verzeiht”, versetzte jener, „jeglich Handwerk
vom Walker bis zum Weber hab ich schon
mit ihm versucht. Zu keinem einzigen taugt er.”
Jetzt ungeduldig von dem Stümper heischte
Cornelius Clemens: „Was denn warst du nur
in deiner Heimat von Beruf und Handwerk?”
Sein gramumwölktes Antlitz hob der Sklave
mit finsterm Stolz empor: „Herr, nur ein König.”
Da schwieg, von Mitleid übermannt, der Konsul
und sein Gedanke wob des Menschen Schicksal.
Dann gnädig zu den Dienern: „Tötet den!”
Pfauenauge
Ein kühles Schloß, ein schattiger Palast von Nesseln.
Dicke Marienkäferchen mit rundem Schild
Reisen geschäftig trippelnd durch die Jalousien.
Zuoberst unterm Dache, am Mansardenfenster
Sitzt äsend eine schwarze, blaugeperlte Raupe.
Plötzlich ein dunkler Tulpenschein verdeckt die Aussicht
Und schlüpfend in die Nesseln durch das schmale Fenster
Ein Pfauenauge zieht in seine Jugendheimat.
Flatternd durcheilt es die geliebten Säle, rot
Mit blut’gem Flammenlicht erhellend den Palast.
Plötzlich entspringt es durch die Tür. Ein Blitz. Verschwunden.
Aber die Raupe, ob dem Purpurflammenspiel
Jählings erfaßt von unnennbarer Seelensehnsucht,
Steigt auf das Dach und klettert an der steilen Mauer
Empor zum Sims. Daselbst, hangend in freier Luft,
Spinnt sie sich ab von aller Welt und träumt und dichtet.
Ob ihrem Träumen färbt und schildert sich ihr Wesen;
Ob ihrem Dichten füllt sie sich mit rotem Herzblut;
Während die Wintersonne, glitzernd überm Eis,
Schmückt ihr den Helm mit Gold und stählt den Schild und Panzer.
Bis daß nach langer Zeit an einem Mai und Morgen
Die Grille zirpt und schreit die Lerche überm Saatfeld:
Da zwängt und drängt sie sich ans Licht nach heft’gen Krämpfen
Und weint fünf Tropfen zähen Blutes. Plötzlich – ha! –
Bin ich es selbst? Mich dünkt, ich spüre Geist und Flügel!
Es hebt und trägt mich! Auf! empor zum hohen Himmel!
Gefahr zu suchen und die weite Welt zu messen.
Das höchste Los und Glück auf Erden nenn’ ich mein:
Leibhaft zu wissen meinen besten Seelenschein
Und was ich vormals stumm bewundert selbst zu sein.
