A Krónika cikke 2020. április 16-án.
„Mintha egyfajta megérzése lett volna annak, ami 1989 decemberében bekövetkezett. Nagyon csodálkoztunk, hogy átment a cenzúra szűrőjén” – idézte fel az egykori előadást Tompa Gábor, a Kolozsvári Állami Magyar Színház jelenlegi igazgatója, A buszmegálló rendezője. Az 1989 áprilisában bemutatott produkció kapta meg elsőként, 1990-ben a Román Színházi Szövetség (UNITER) legjobb előadásért járó díját.
Csíky András, Rekita Rozália, Orosz Lujza, Senkálszky Endre, Bíró József, Bács Miklós, Miske László
Fotó: Kántor László archív
A kolozsvári magyar színház legendás előadását, az 1989 áprilisában bemutatott A buszmegálló című drámáját közvetítik felvételről az intézmény Facebook-oldalán április 17-én. Kao Hszing-csien kínai szerző darabját Tompa Gábor állította színpadra, ez volt az első produkció a Román Színházi Szövetség (UNITER) történetében, mely elnyerte a legjobb előadásáért járó díjat.
Tompa Gábor rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgatója a Krónika megkeresésére elmondta, nagyon sok emlék és mondanivaló lenne a jelképesen a vasfüggönyt megjelenítő, a rendszerváltozás előtt nem sokkal bemutatott produkcióról.
„Az UNITER ezt az előadást tüntette ki először a legjobb előadás díjával 1990-ben, ezt ítélték az 1989-es év legjobb produkciójának. Ugyanakkor az első olyan előadás volt az egész országban, amelyen a nagyszínpadra felköltöztek a nézők, és a vasfüggöny mögött ültek. Ennek a vasfüggönynek különleges jelentősége volt az előadásban” –
mondta el a rendező. Arra is kitért, összesen háromszáz lejbe került az előadás, ugyanis minden ruhát meglévő anyagokból készítettek, díszlet nem volt más, csak egy zongora és a vaskorlát, ami a megállót jelképezte.
„Demény Attila zeneszerző játszotta a hallgatag férfi szerepét, aki a zongorista. Az előadás végén a zongorajáték-futammal – Demény Attila Chopint játszott – fölemelkedett a vasfüggöny. A nézőtér üres, onnan vakító fény jön, és a szereplők lassan, bizonytalanul elindulnak a fény irányába, de ott húzódik egy árok, amin vékonyka híd vezet át. Nem mernek rálépni, hanem leülnek a színpad szélére háttal a közönségnek, mint akik nincs mit tegyenek a hirtelen rájuk szakadt szabadsággal.
„Mintha a megérzése lett volna annak, ami 1989 decemberében bekövetkezett” – mondta a rendező.
A szocialista rendszerbeli Godot-ra várva
Tompa Gábor kitért arra is, csodálkoztak, hogy miként is mehetett át a korabeli cenzúrán a kínai szerző darabja. A buszmegálló a Nagyvilág című magyarországi lapban jelent meg 1986-ban, amikor a szerzőt karanténban töltendő disznópásztorkodásra ítélték a kommunista Kínában. Később kijutott Párizsba, és ott élt, 2000-ben megkapta az irodalmi Nobel-díjat „univerzális érvényességű életművéért, keserű éleslátásáért és nyelvi eredetiségéért, mely új utakat nyitott a kínai regény és dráma számára”.
„A buszmegálló című darabot lefordították magyarra is, magyarországi író ismerősök hozták el ide a Nagyvilág című folyóiratot. Harag György hívta fel rá a figyelmemet, mert ő megrendezte a volt Jugoszláviában az előadást.
„Nagyon megtetszett a darab, ami tulajdonképpen egy szocialista rendszerbeli Godot-ra várva: egy buszmegállóban várakozik hét ember, különböző korú, hátterű, foglalkozású emberek, a busz pedig soha nem érkezik meg. Az idő fogalma megszűnik, rájönnek, hogy több éve, évtizede, húsz éve várnak”
– fejtette ki a rendező.
Elmondta azt is, az előadás nagyon szép találkozása volt idős és fiatal generációknak a színpadon: Senkálszky Endre akkor volt hetvenöt éves, Orosz Lujza már nyugdíjas volt, Csíky András volt az egyik főszereplő, Miske László Nagyváradról vendégként szerepelt az előadásban, és az egészen fiatalok közül az akkor éppen csak végzett Bács Miklós, akinek ez volt az egyik első szerepe.
Mintha érezhető lett volna, hogy összedől a rendszer
„Amikor jött az úgynevezett ideológiai főpróba, akkor beültem az egyébként elég jóindulatú elvtársnő mellé, aki a városi kultúrtanács elnöke volt. Fordítottam neki előadás közben. Mindig rákérdezett: miről van szó, kiket bírálnak? Azt feleltem, hogy a buszvállalatot. Nem vagyok benne biztos, hogy teljesen elhitte, de elkönyvelte, és a felfelé való jelentésében ezt fogalmazhatta meg. Ma is csodálkozom, hogyan juthatott át az előadás a cenzúrán. Vagy mintha már akkor érezhető lett volna, hogy összedől a rendszer alig nyolc hónap múlva” – mondta el Tompa Gábor. Hozzátette, furcsa volt, hogy az elkövetkező nyolc hónapban sem érkezett semmiféle észrevétel a hatalom részéről. Az előadást elvitték székelyföldi turnéra, játszották Csíkszeredában a művelődési házban, és Vásárhelyen is játszották.
Ez volt az első előadás, amivel a kolozsvári színház Magyarországra utazott, hiszen már 1989 decemberében telefonált Marton László, a Vígszínház akkori igazgatója, és azt mondta, hogy föltétlen menjen el a színház Pestre A buszmegállóval, és februárban a Vígszínház nagyszínpadán leengedett vasfüggönnyel játszották az előadást. Tompa Gábor azt mondta, a felvétel minősége nyilván nem tökéletes, hiszen ő maga készítette, nem a mai technológia elvárásai szerinti, abban az időben a videókamera is ritka volt.
„Kao Hszing-csien időtlen idők óta várakozó utasai vasfüggöny előtt álldogálva, a felfokozott becketti mozdulatlanság dramaturgiája szerint élték életüket. A busz nem érkezett meg, a város képe nem tárult elénk. Az előadás végén azonban földindulások morajlását idéző hanghatások kíséretében fölment a vasfüggöny, és fény árasztotta el az üres nézőteret. A buszmegálló valódi színházi pillanattá lett: játék és való, történelem és fikció kerültek együvé, idézőjelbe téve egymást”
– írja az előadásról Visky András. Az előadásban Demény Attila, Senkálszky Endre, Rekita Rozália, Bács Miklós, Bíró József, Orosz Lujza, Miske László / Bogdán István, Csíky András lépett színpadra.
Megviseli a színházakat a kényszerszünet
A jelenlegi járványhelyzet előidézte kényszerszünetben a színházak tevékenysége nagyon korlátozottá vált, Tompa Gábort erről is kérdeztük. Mint mondta, a kolozsvári intézményben egy érdekes kísérlet keretében azért zajlanak próbák. Mark Ravenhill kortárs angol drámaíró Medence víz nélkül című darabját Radu Mica fiatal rendező állítja színpadra. Elkezdte a próbákat, majd megszületett a döntés, hogy le kell állni a munkálatokkal. Öt színész szerepel a produkcióban, a rendezőnek az az ötlete támadt, hogy online installációszerű előadást készítene, minden szereplővel külön próbál, és lehetne egy online előadás, de ez nyilván csak kényszermegoldás.
„Nagyon megviseli a színházat a kihagyás, az, hogy le kell állni. Az üres nézőtér senkinek sem jó. Márciusra minden előadásunkra elkeltek a jegyek, a Hegedűs a háztetőn című produkció zsúfolt házakkal ment volna. Márciusi veszteségünk 140 ezer lej, ami az egész éves bevételi tervünknek – ami elég magas, 1,2 millió lejes jegybevétel – több mint a tíz százaléka” – mondta el a színház igazgatója. Hozzátette, Magyarországon és több román színházban is van olyan szolidaritási akció, hogy megkérték a közönséget, ha lehet, ne váltsák vissza a jegyeket, hanem támogassák ezzel a színházakat, amelyeket óriási jövedelemkiesés sújt a kényszerhelyzetben.
A szerkesztő megjegyzése
Emlékezetes, hősies színháztörténeti esemény volt ez az előadás, váratlan, felemelő csoda. Az UNITER első díját magyar rendező magyar előadása kapta! És a kolozsvári színház nehéz körülmények között volt akkor is, amikor harminc évre rá a fenti remek cikk készült…
Lesz jobb? Hogyne: Nem tett le a kulturális intézmények összevonásáról a kormány, 2025. január 1. a határidő.
