Papp Sándor Zsigmond előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című könyvéhez
Akinek van némi gyakorlata előszó-ügyben – mind írás, mind olvasás terén –, talán tudja, ez a legelegánsabb módja az előrefurakodásnak. Megerőltetés nélkül díszeleghet az első oldalakon, minden más csak azután, akár a sokat emlegetett özönvíz: szerzőnk verejtéke, hosszú, álmatlan éjszakái. Jólneveltebb előszó-író, mielőtt a lényegre törne, még elsüt egy-két ódon és veretes nevet – vészhelyzetben kortársakkal is beéri –, kikhez hasonlatosnak véli szerzőnket, ha nem is a stílust, de legalább a nemes arcélt tekintve. Plusz néhány ügyes szó az utókorról, aki talán veszi majd a fáradtságot, és mellszobrot állít valamiféle eldugott zsákutcában, árnyas fák alatt. Végül valami személyes pletyka, kétélű megjegyzés. Igazán gyakorlott mesterember erre nem pazarol többet három-négy (tő)mondatnál, majd jöhet az előszó hamisítatlan esszenciája: az önvallomás. Pontosabban, hogy mit is gondol ő az egészről, hogyan írta volna meg a felvetett témát, miért nem jó a cím és mind dolgozik most éppen, meg egyébként is, a szerző gyerekkori cimborája, és higgyék el, akkor sem volt valami nagy szám. Majd kisebb lista saját műveiről, és hogy hol lehet még kapni, de jó lesz ám sietni, mert a jólértesültek már egymás kezéből kapkodják, s a nyomda kapacitása ugyebár korlátozott.
Nos, akkor ne is fecséreljük az időt! Ágoston Hugó könyve élvezetes olvasmány. Nagy vonalakban Esterházyra és Krúdyra hasonlít. Ha lenne pénzem, én is megvenném. Hugó szeret álmában főzni (persze, az is ehetetlen, lásd: kolibrinyelv-pástétom).
Sosem jártam Bukarestben. Azt hiszem, vannak helyek, ahová eredendően nem juthat el az ember, érezni ezt már a születés pillanatában. Lehet akár a szomszédos település vagy akár egy csillogó metropolisz a világ másik végén. Hiába minden fogadkozás, repülőjegy. Nem vezet arra járható út, maradnak tehát a könyvek. Illetve mondatok. Tudomásul venni, hogy van egy hely, ahol esés közben némely középkorú nők megszépülnek. Ahol a tűzoltótorony melletti újságárus szomorú történeteket mesél. Ahol a kisfiúk szlávosak, és a krivec néha megtréfálja a városatyákat. Így alakul ki egy kezdetleges, de annál használhatóbb térkép. Amolyan belső rajz, amely nemcsak a virágárusok nevetését, de a köhögő buszok szagát is tudja. Olyan városét, amely a mondatokon túl már nem létezik, és amely alkalomadtán saját magát népesíti be. Ehhez a rajzhoz idomul aztán minden, létezők és nemlétezők egyaránt: terek, utcák, sugárutak, mogorva öregemberek a metró lejáratánál. S egy idő után már sejted, ha itt jobbra térnél, csendes presszó elé érsz, ahol finom a kávé és a pincérlány bogárszeme, ha végigsimít rajtad, felér egy hosszú, zamatos éjszakával. Már tudod, milyen fűszerek keverednek a levegőben, és milyen az esőbe burkolózó lakótelep, a felhajtott gallérok mögül kicsapó tekintetek titkos elégedettséget vagy dühöt közvetítenek. Hogyan büntet a rendőr, és miként dicsér a dinnyeárus. Egyáltalán, kit szólíthatsz meg, s mit tarts tiszteletben. Amikor már te magad vagy a város, hiszen belédköltözött minden nyavalyával, szeszéllyel, pontosabban: a mondatba, amit kimondani készülsz.
Aki egy várost könnyűszerrel akar megismerni, azt fürkészi, hogyan dolgoznak ott, hogyan szeretnek, és hogyan halnak meg, mondja Camus. Járjanak utána! Keressék meg a vonatkozó bekezdéseket, és találják meg azt a képzeletbeli pontot, határvonalat, ahonnan a város már nem szóbeszéd, nem legenda, nem egy elérhetetlen, mitikus hely. Sokkal inkább egy körén képített csöndes tér, ahol a látszólag céltalanul ődöngő férfiak és asszonyok, a kutyákat hajkurászó gyermekek mind-mind várnak valakire, hogy megelevenedhessenek. És ha majd felénk fordulnak, gesztusaikból, elvétett mondataikból már bármit kiokoskodhatunk. Megrajzolhatjuk egy nézdegélő férfi vonásait, akinek már nem sietős: tudja, minden fontos dolog ott történik az orra előtt. Vagy csak ilyen a természete. Talán egyszer mi magunk is ilyenek leszünk. Talán már most ilyenek vagyunk, különben nem értenénk a könyvet. Aztán tegyék vissza a polcra, messze az útirajzoktól.
Valami ilyesmit mondanék az olvasónak, ha odalépne hozzám a könyvbemutatón. S azt: semmi kétség, Ágoston Hugó egy szélhámos. Talán még Felix Krullnál is pimaszabb kókler. Nézzenek csak a szemébe! Ellopott és kifosztott egy várost, majd felépítette máshol, kénye-kedve szerint. S ami a legrosszabb: ebben cinkosokká váltunk mi magunk is. Valahogy belerángatott a szennyes ügyeibe. Valahogy elolvastuk a könyvét, és közben jártasak lettünk az eltulajdonításban. Egy biztos, nem hivatkozhatunk többé az ártatlanságunkra. Már nem vagyunk kívülállók. Lakók lettünk. Igazi, adófizető polgárok.
Kolozsvár, 1999. június
