Medgyesi Ákos előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez.
Nem vagyunk meggyőződve róla, hogy az előszó az a műfaj, amely alkalmas kifogások megfogalmazására, néhány szigorú megjegyzést azonban erről a helyenként túldicsért könyvről feltétlenül el kell mondanunk. Barátunk, ugye, Ágoston, de nem szent, és nagyobb barátunk az igazság – már ahogy mi látjuk.
Csakugyan volt benne némi fantázia, ahogyan Á.H. A Hétben – rendszetelenül – ezeket a jegyzeteit felvezette; bárcsak egyéb is lett volna bennük! Tartalom például, valamivel hűbb ragaszkodás a valósághoz, önfegyelem és súly, pragmatizmus és irány. Különösen így, kötetbe gyűjtve, ezek az írások tagadhatatlanul elárulják, hogy a szerző építkezésében nincs semmi rendszer. („Őrült beszéd, de van benne rendszer” – Shakespeare; „Őrült rendszer, de van benne beszéd” – Esterházy.) Mintha azt mondaná: „írom, ami és ahogy eszembe jut”, valamivé csak összeáll, valami csak kiderül belőle. S aligha szolgálhat mentségül, hogy ezt mások is így csinálják, fűzfa-publicisták. Így hát mire valami halovány szálat találnánk, az meg is szakad, mire egy-egy megragadhatóbb alak megjelenne, el is tűnik – nekünk pedig mire megjönne a kedvünk az olvasáshoz, el is megy.
Az, hogy egy balkáni főváros tele van mindenféle ízekkel és izékkel, pszicho- és lokál-patriótákkal: nem új dolog, még akkor sem, ha mások ezt eddig, ilyen regiszterben nem mondták el. Legfeljebb annyit tehetnénk hozzá, hogy lassan egész Európa balkanizálódik; tehát a szerző egy-egy „felfedezése” alkalmasint nem is olyan „egyedi jelenség”; előnye csupán az lehet, hogy esetleg megelőlegez bizonyos utólagosságokat.
De essünk túl a nehezén, s mondjuk ki legsúlyosabb vádunkat: szándékos félrevezetésen fogtuk rajta az „életképek” kiagyalóját.
Kétségtelen ugyanis, hogy – bár ezt gyanús gyakorisággal tagadja – végül sikerült teljesen bukarestivé válnia, egy-egy eltalált rajza rá a bizonyíték, továbbá a jellemnek és az életfelfogásnak olyan hiányosságai, mint a felelőtlenség, felületesség, zsömanfús komolytalanság. Vagy a relativizmus, amelynek veszélyére különösen fel kell hívnunk az olvasó figyelmét.
Ha nem akarnók kímélni a szerzőt, azt is mondhatnánk, bizony meglehetősen szélhámos, és szélhámosság az, amit művel; ezt pedig csak súlyosbítja a tény (mert ténynek kell tekintenünk), hogy egyes kiváló szellemeket is sikerült vele megtévesztenie.
Miben áll a szélhámossága? Abban: mindössze arra „jó” neki a város, hogy megírja, hogy ezáltal hasznot húzzon belőle; talán nem is érdekli, mindenesetre nem éli a várost – csak írja. Van valami perverz abban, ahogy mindenből „szöveget” akar csinálni, ami egyszerre jóval több és jóval kevesebb annál, mint „megírni” valamit; nem, itt, ebben a zavaros kísérletben – micsoda szentségtörés! – mintha valamiféle őrült fordított demiurgosz működnék, mintegy azt hirdetvén: „és végül vala az ige, és a test igévé lőn”. Impardonnable!
Azt mondtuk: alakjai körvonalazatlanok; hozzá kell tennünk: saját magát kivéve. Ebben a sorozatban legalábbis (s ha jól értettük, ez az első önálló kötete) inkább narcizmusról, mint érzékenységről van szó, amolyan schönarcképről, a város pedig – mint utaltunk rá – inkább egy szolipszista agy kivetülő lázálma, mint a valóság lenyomata. (A szolipszistának csak agya van/lehet, hiszen a saját teste sem más, mint képzeletének a terméke.)
Nem túl rokonszenves ebben a könyvben a megpróbáltatottság és a szenvedély mondhatni kultusza sem, bár azért némileg egyensúlyozza a néha előbukkanó életvidám mókázó kedv. Talán ez az, amit egyetlen erényeként említhetünk, s ami ezt a munkát helyenként ha nem is élvezetessé, de elviselhetővé teszi.
Marosvásárhely, 1999. augusztus 23.
