Horváth Andor előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez.
A nagyváros állandó jelzője – maga a közhely. London ködös, Párizs csillogó, Róma örök… Egészen bizonyos, hogy az a város olyan (volt)/olyan is (volt), amilyennek (többé-kevésbé) állandó jelzője nevezi. Párosítsuk találomra a városnevet és bármely más jelzőt – az eredmény az előző ellentéte: a közhely grimasza. Ha azt mondjuk: a nagyvárost nem lehet állandó jelzővel illetni – ez bizony az előzőnél nem különb közhely. A nagyváros mégsem ítéli tehetetlenségre a nyelvet és azt, aki vele hivatásszerűen bánik, vagyis a költőt, az írót, a publicistát. Ennek köszönhetően vannak városoknak szentelt remek versek, olyan elbeszélések és regények, amelyek egyik szereplője maga a helyszín, a város. Más szóval a nagyváros azért nem gyorslábú, mint Akhillész és nem tehénszemű, mint Héra, mert egészen másként költői vagy prózai – a szavaknak, hogy róla szóljanak, emberükre kell találniuk.
A szavak embere nem a szó embere: nem szavát adja, hogy amit mond, az úgy van, hanem a szavát adja. Ágoston Hugónak pedig nemcsak szavai vannak, hanem szójátékai, sőt ami ennél is több: játékai a szóval… Persze, mint mindenkit, aki beszél, őt is elkapja olykor a láz, hogy úgy mondjon valamit, mint akinek hinni kell, vagy pláné, ami a legsúlyosabb kísértés: mint aki az igazat mondja. Olykor szinte megesküszik, hogy valami úgy történt, ahogy mondja. Pedig erre semmi szükség, nem kell meggyőznie, hogy komolyan mondja, amit mond, mert még elhiszem neki. Holott én nem a szavára adok, hanem a szavaira. Nem úgy történt, ahogy mondja, hanem az történt. Nem úgy igaz, hanem igaz.
Mert Bukarest nem ilyen. Erre, ha kell, szavamat adom. Mármint nem ilyen prózaian posztneorealista és nem ilyen költőien posztneoavantgárd. A Bukaresti élet, képek ellenben ilyen(ek), ennek oka pedig nem más, mint a vessző. A vessző ugyanis itt művel valamit, aminek titka van, vagyis értelme: el is választ, meg össze is köt. Magától értetődik, hogy mit, arról azonban még van egy-két szavunk, hogyan. Úgy, mintha a két szó összetartozását felfüggesztené, szünetet iktatna közébük. Ez a vessző: hely, de nem a közé, ergo nem közhely, hanem egyvalakié, a személyé. A vessző itt: a szavak helye, az elméé, a kettejüké mozgás, azaz beszéd, pontosabban írás közben. Egy másik grafikai jelre lefordítva a vessző olyan itt, mint a ferde vonal – az ember manapság lépten-nyomon úgyis ferde vonalba botlik. Élet/képek: az élet enyhén ránehezedik a képekre, miközben emezek próbálják bal- (valójában jobb-)vállukkal és hát persze azzal, ami a két váll közé esik, legfőképp tehát a pével, tartani az egyensúlyt. Csodálkozom, hogy Ágoston Hugó, aki annyi törvényt ismer – néha egyenesen olyan, mintha ő lenne a törvény embere: a fizikai vagy szociológiai törvényé –, megfeledkezik arról a jól ismert törvényről (merthogy nem is említi), amely szerint minden kép kifejező ereje egyenesen arányos a ferde vonal mentén az életbe merített szellemi súly négyzetével. Ami pedig a titokzatos pé-t illeti – azon túl, hogy úgy áll a képek szó közepén, mint az embernek két válla között a feje –, lehet az bármi, ha egyszer képzeletdús értelmező ráveti a szemét. Csak úgy szórakozásul, álljon itt annyi, hogy a P, mint tudjuk, a foszfor jele a kémiában – márpedig a foszfor olyan az agysejteknek, mint… –, kisbetűvel írva a perc, a piano, idegen nyelveken az oldal rövidítése satöbbi… Továbbá nem nagyszerű, hogy nyelvünk pé-vel indít olyan indulatszavakat, mint phű és phi? Hát a híres pi? Végül érdekességként még annyit, hogy a paf(f) szócska a francia etimológiai szótár szerint hangutánzó szóként kezdte, de Balzacnál már 1839-ben azzal a népnyelvben honos jelentéssel fordul elő, hogy „pityókás”, minthogy Flandria földjén régóta „pálinka” értelemben volt használatos. Hogy most már ki hogyan és mitől marad paff, annak, talán mondanom sem kell, Bukaresthez szó szerint tulajdonképpen semmi köze. Ellenben szavak szerint már lehet.
Én úgy gondolom, hogy olyan szöveg – és most már rövidesen könyv – az Ágoston Hugóé, amelyben a szerző a vessző, illetve a vele egyenértékű ferde vonal mentén megállás nélkül koncentrikus köröket ír le, s az ily módon kirajzolódó párhuzamosok metszik a térnek azokat a pontjait, ahol friss élmények hatására egy meglehetősen terjedelmes időtartam – közel harminc év – szavakba bokrosodik szerzőnk elméjében, hogy azokból – mármint a szó-bokrokról – előugorjon valami. És bizony mondom, az a valami – Szentséges ég! – ők vagyunk.
Kolozsvár, 1999 október
