Határ Győző előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez
„Nem könnyű, ma sem, Bukarestben magyarnak lenni. De hát hol könnyű?”
Két olyan magyar nagyváros is van, melynek lakói nem magyar földön lépdelnek és magyarságuk is léggyökereken keresztül táplálkozik. Az egyik Cleveland, az Államokban; a másik: Bukarest. Csakhogy Cleveland-ben a Buckeye – ahogy a magyar negyedet hívták – szétszéledőben van (elették a négerek, az őslakók vagy elmenekültek előlük, vagy elangolosodtak a második-harmadik nemzedékben).
Afféle született eretnek vagyok: az ökológia világhódítása idején imádom az óriásvárosokat (gondolom, a „zöldek” szemében ez a kihívó pofátlanság teteje), valamikor bújtam a növényhatározókat, jártam az erdőket, a botanikus kerteket: megmondtam minden gombáról, hogy mifajta – legszívesebben az a disznó lettem volna, amellyel Franciaországban feltúratják a szarvasgombát, a leánykákat pedig azzal hódítottam meg, hogy elmagyaráztam a virágórát. Gyalázatomra, szégyenemre – kikopott belőlem a természet, s már hogy mindjárt úgy mondjam: romantikája, költészete. Aszfaltsöpredék lettem, a szó pejoratív-ökológiai értelmében, nekem a Theatrum Mundi az aszfalton játszódik; számomra ma már nem üdvös kirándulás az, ahol nincsenek lelkendezni, avagy simpfelnivaló homlokzatok – amibe belejátszik, hogy a vitrúviuszi mesterség kora fertőzöttje vagyok.
Sebeim másodlagosan gyógyulnak, nem késem le mindenről, de későn kezdem – így jártam A Héttel is. Mindössze három éve ismerem s olvasom. Jól tagolt, jól szerkesztett lap (és az otthoniakkal összevetve, nemegyszer nívódíjjal jutalmazom); de ha kora délelőtt hozza a londoni postás, ami a presszókávé ideje – és mert a magam gazdája vagyok, megtehetem: elsőbbet jeles írótársam, Ágoston Hugó életképeire ugrom, próbálom-formán, hogy beleszagoljak a román főváros levegőjébe és megorrontsam aszfaltrengetegét. Nem győzök csodálkozni (és nem győzök nem-csodálkozni) azon, hogy nemcsak Cleveland-ben, Bukarestben is vannak elvirágozva-fiatal koldusnők, akik hol koldulnak, hogy alkalmi kujvincáknak ajánlkoznak; hogy ott is úgy sütik a gesztenyét, mint a Szittya Góc környékén, Torontóban; hogy ott is ugyanolyan pernahajderek a taxisok, mint majdhogynem mindenütt széles e kereszténységben (és iszlámságban). Mert mi sem bámulatosabb – és mi sem természetesebb –, mint az, hogy amiben az ember gyermeke különbözik, abban egyúttal tök-egyforma.
Látszólag „könnyed” írások ezek, a humor maszkjába bújva, de valójában tömédek keserű életbölcsességet, bőrcserző tapasztalatot visznek seprőjében a rovatnak, mert úgy áll a dolog, hogy nem az író választ műformát – a műforma választja az íróját, a napi krónikákból/krokikból, rajzolatokból/karcolatokból rovat lett, a rovatból könyv, melynek rovatmúltú szerzőjét hadd köszöntsem szívélyes szeretettel ebből a visszapillantó tükörből, ahonnan figuráit meglesem, s amelynek alapján, hétről-hétre, mint afféle javíthatatlan aszfaltéhes örök-őgyelgő, Bukarest bolhapiacán, söntései-kifőzései körül és hátsó-sötétső utcarengetegében eligazodom.
Végezetül és vigasztalásul hadd válaszolok az idézett kérdésre. Nos. Sehol a világon nem olyan könnyű magyarnak maradni, mint mindenütt, bárhol a világon. Ha a léggyökerek olyan elszakíthatatlanok, mint itt, nálunkfelé – Londonországban.
HONGRIUSSCULE, Wimbledon, London, 1999. szeptember 2.
Határ Győző (szül. Hack Viktor, Gyoma, 1914. november 13. – London, 2006. november 27.) Építész, Kossuth-díjas magyar író, költő, műfordító, filozófus, a Digitális Irodalmi Akadémia (DIA) alapító tagja.
1933-ban a Markó utcai Bolyai Főreálban érettségizett. Univerzális tehetség volt. Tizenhatévesen már a Zeneakadémián tanult hegedülni, melléktanszakon pedig zongorázni. A zenetanulással tizenhétévesen felhagyott, mert tanulmányi versenyen elért eredményei alapján felvételt nyert a Budapesti Műegyetem Építészmérnöki Karára Borbiró Virgil mellé. 1938-ban szerzett diplomát.
Egyetemi évei alatt megtanult németül, olaszul, spanyolul, franciául, angolul. Egy évfolyamtársa szerb-horvátra tanította, orosz emigráns, nagypolgári családból származó szeretője pedig oroszra. Építészként, még diploma előtt Hajós Alfréd irodájában dolgozott.
1943-ban államellenes szervezkedés miatt elítélték, a Sátoraljaújhelyi Törvényszéki Fogházba került. Itt élte meg 1944. március 22-én a Sátoraljaújhelyi börtönlázadást, amit betörő SS egységek segítségével fojtottak el. A rabok élete – visszaemlékezések szerint – csak a sebesült börtönparancsnok (Lindenberger Lajos) közbelépésén múlt, aki nem engedte, hogy a sétaudvarra terelt több száz elítéltet a börtönt felügyelő Honvéd Vezérkari Főnök engedélye nélkül legéppuskázzák. Büntetőszázadba tették, ahonnan 1944 végén, korábbi rabtársa segítségével sikerült megszöknie. Pestre menekült, a Wallenberg-házban vészelte át a nyilasok rémuralmát. A Svéd-Ház lerohanását (1945. január 7.) egy szekrény felső polcán elbújva élte túl. Ezen az éjszakán innen mintegy 130 embert hurcoltak el és lőttek a Dunába. A szovjetek bevonulása után szerencséje és orosz tudása életmentőnek bizonyult. Többször mentett meg nőket, asszonyokat az óvóhelyekre be-betörő katonák erőszakoskodásaitól, saját magát pedig a „málenkij robot”-tól.
A béke beköszönte után is nehéz, keserű évek következtek. A „pártmaffia” mindenhol utolérte. Gerő Ernő feljegyezteti a nevét, amikor egy rabtársáról érdeklődött nála. A Csodák Országa HÁTSÓ-EURÁZIA kiadásához Lukács György segítségét kérte, ezért három napot kellett a rendőrségen eltöltenie. Édesanyját és nagybeteg apját is meghurcolták. Elkeseredettségében felvásárolta és elégette első, Ragyogó szívvel, remete daccal című verses kötetének fellelhető példányait.
Hamvas Béla, Szentkuthy Miklós és Weöres Sándor barátságáról később különösen meleg szavakkal emlékezett meg az Életút lapjain, de Szabó Lőrincet, Füst Milánt, valamint a cimbalomművész Rácz Aladárt is barátai között tudhatta. Megszületett a „Heliane”, amit sikerült is kiadni 1947 karácsonyán. Ekkortájt, 1948-ban írta az Az Őrző Könyve című művét, amit – témáját tekintve – George Orwell 1984 című, ugyancsak 1948-ban írt regényéhez szoktak hasonlítani.
Mindeközben az UNRRA (United Nations Relief and Rehabilitation Organization) biztosított számára megélhetést, ahol angol tolmácsként és építészként alkalmazták. A mindennapokat azonban egyre inkább beárnyékolta a Rákosi-diktatúra. Az UNRRA-missziót felszámolták. Szovjet regények fordításából élt. 1949 közepén elhatározta hogy disszidál. 1950. január 13-án a határ közelében elfogták. A Szegedi Fegyház és Börtönbe került, ahol vallatták, aminek következtében a bal fülére elveszítette a hallását.
Két és fél évet kapott, amiből közel egy évet köztörvényesek között, a szegedi Csillag „börtönköztársaságában” töltött le. Ezután egy rabokból verbuvált titkos mérnöki irodába került a Gyűjtő Kisfogházába. Itt a pénteki kivégzések kivételével – amikor falhoz állítva, szó néllkül és mozdulatlanul kellett hallgatniuk a halálraítéltek utolsó kiáltásait – viszonylag jó körülmények között tartották őket. Munkájuk szakirodalom fordításából, kaszárnyák, erődrendszerek, utak tervezéséből állt.
Szabadulása után egy évet az Állami Ipari Tervezőirodában dolgozott. Fordított többek között Lion Feuchtwangert, Jack London-elbeszéléseket, később Laurence Sterne Tristram Shandy című munkáját. Lassanként visszakerült a magyar irodalom vérkeringésébe. 1955-ben Rabelais Gargantua és Pantagruel fordítására kapott szerződést, a művel a forradalom kitörése miatt soha nem készült el.
Az 1956-os forradalom a Visegrádi Alkotóházban érte. Édesanyja telefonja hívta Pestre: „Ledöntötték a Sztálin-szobrot. Fiam, gyere azonnal!”
Az emigráció éveiben 1957-76 között a BBC magyar osztályának munkatársa volt, huszonöt éven át angol diplomatákat tanított magyarra a brit külügyminisztérium megbízásából.
A londoni St. George’s kórházban érte a halál, feleségét csak tíz nappal élte túl.
