Gálfalvi Zsolt előszava Ágoston Hugó Bukaresti élet, képek című, 2001-ben megjelent könyvéhez
Hosszú éveken át Ágoston Hugó írásairól rendszerint azon melegében, rögtön elkészültük után (néha éppen közben) szoktam jelezni a vélekedésemet, a közös munkahelyen, többnyire félszavakkal. Szokatlan tehát számomra kerek mondatokat fogalmazni a Bukaresti élet, képekről szólván. nemcsak a leírt sorok, forrásvidékük és keletkezésük folyamata is közeli számomra, hiszen nemcsak ugyanabban a városban, ugyanabban a szerkesztőségben és tárgyi, szellemi közegben éltünk, hanem élményeink is gyakran közösek voltak. Már csak ezért is nagyon tudom élvezni ezeket a sajátosan kevert műfaji írásokat, amelyek, íme, kötetté kerekedtek.
Így, egymás mellé sorjáztatva a több éven át ívelő sorozat különböző darabjait, az az érzésem, hogy valójában egy izgalmas kalandregényt, egy felfedező, meglepő fordulatokban bővelkedő történetét olvasom. A vállalkozó kedvű kutató nem messze tájakon, hanem az egyszerre ismerős és mégis ismeretlen nagyváros változatos faunájú és flórájú rengetegében kalandozik, és hétköznapi jelenségek értelmét, hátterét, összefüggéseit fedezi fel.
A rendhagyó kalandregény szerzőjének vonzó alapállása az állandó szellemi készenlét, fogékonyság, érzékenység, befogadó képesség, a látószögek eredetei váltakoztatása és – nem utolsó sorban – a humorérzék. Az utóbbi már csak azért is nélkülözhetetlen, mert a mindennapos, változó előjelű és töltésű jelenségek mögött a történelem tektonikus mozgásai által kialakított törésvonalak (a Huntington-i törésvonalakról nem is beszélve) húzódnak és torzítják – enyhén szólva – viszontagságossá az állandósult átmenet szorításában vergődő balkáni fővárosban a némi otthoniasságra áhítozó ember életét.
Igen, a kalandregény sokszínű, sokrétű epizódjainak sodrában ezek a törésvonalak is gyakran felsejlenek, a maguk nyers érdességével vagy lényeglátó gondolatfutamok, utalások, szemérmes vallomások formájában. A kápráztatóan, harsányan színes szövetben meggondolkoztatóan sok a nyugtalanító fekete szál.
Befejezésül hadd mondjam el: a kudarcos küszködések örvényében légszomjas, az önmagában és munkájának hatékonyságában kételkedő szerkesztő számára némileg bíztató, hogy a bukaresti A Hét hasábjain megjelent írásokból, sorozatokból – a mostoha kiadói viszonyok közepette – egyre több teljesedik kötetté. Talán lehet még értelme az írásnak.
Bukarest, 1999, október
Gálfalvi Zsolt (Marosvásárhely, 1933. november 30. – Marosvásárhely, 2021. július 22.) romániai magyar irodalomkritikus, esszéista.
Középiskoláit szülővárosában végezte (1951). A Bolyai Tudományegyetemen magyar nyelv- és irodalomtanári diplomát szerzett (1955). Első írását a marosvásárhelyi Népújság közölte 1949-ben. 1951-től kezdve – egyetemi tanulmányainak végzésével párhuzamosan – az Utunk szerkesztőségében dolgozott, majd 1956-tól az Igaz Szó belső munkatársa, 1962-től főszerkesztőhelyettese. Egyidejűleg 1967–1969 között a marosvásárhelyi Állami Magyar Színház igazgatója. 1969-ben Bukarestbe költözik, ahol előbb az Előre, 1970–1971-ben A Hét főszerkesztő-helyettese; 1971–1975 között a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács nemzetiségi igazgatóságának vezetője, 1975-től A Hét főmunkatársa. Tagja a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa bürójának, s 1977-től az Írószövetség Vezető Tanácsának.
Első kötetébe (Írók, könyvek, viták. 1958) pályája első szakaszában született irodalomkritikai cikkeit és tanulmányait gyűjtötte össze: a korszak irodalmának legfontosabb kérdéseihez és műveihez fűzött megjegyzéseket, irodalompolitikai eszmefuttatásaiban a realizmus lehetőségei és az irodalom népi elkötelezettsége mellett szállt síkra. Az írás értelme című második kötetében (1977) két évtizedes kritikusi irodalomeszményeit igazolja Asztalos István, Balogh Edgár, Farkas Árpád, Kacsó Sándor, Kovács György, Majtényi Erik, Nagy István, Sütő András, Szász János, Szemlér Ferenc, Szilágyi István és más kortárs írók, költők újabb műveinek elemzése alapján.
Irodalmi témájú közírói, kritikusi tevékenysége nemegyszer alakítóan szólt bele a romániai magyar irodalmi közhangulatba: 1956 nyarán az Utunkban közölt interjújában élesen állást foglalt a dogmatikus beszűkülés ellen, Illyés Gyula Kézfogások című kötetéről írt recenziója 1957 januárjában elfogultságok ködét oszlatta.
Élénk visszhangot vált ki 1981-ben indult „élő irodalmi folyóirat”-a, a bukaresti televízió magyar műsorában ismétlődő Sokszemközt; ez mint kortárs romániai magyar írókról készített portrésorozat hűséges tükre a romániai magyar írásbeliségnek, közgondolkodásnak. Egyik bírálójának megállapítása szerint az irodalomkritikus demokratikus nyíltsággal enged teret beszélgető partnereinek, ugyanakkor saját esztétikai-irodalmi nézeteit is hangsúlyozottan kifejtve. Így váltak tévéinterjúi vitafelek, pályatársak vagy barátok kötetlen eszmecseréjévé, soha nem magánügyekről. Színházi jegyzeteit Prospero szigetén címen adta közre (Kriterion, Bukarest, 1988).
